A Tokiótól 1062 kilométerre található, kicsiny (8 kilométer hosszú és 4 kilométer széles), vulkanikus Ivo Dzsima sziget stratégiai jelentőséggel bírt a japán hadsereg számára, az ott működő radarállomás segítségével ugyanis könnyen és korán értesülhettek a főváros és más városok ellen irányuló légitámadásokról – az amerikai haderők nem csak emiatt kívánták elfoglalni az alaposan védett szigetet, egy Japánhoz közeli légikikötőre is szükségük volt. 1944 végén az USA haditengerészete és légiereje 72 napos maratoni hosszúságú bombázással gyengítette a sziget véderejét, 1945. február 19-én pedig nem kevesebb mint 450 hajóval elindult Ivo Dzsima ostroma.
A japánok szándékosan engedték az ellenséges erőket partra szállni, majd ezt követően álcázott bunkerekből, lőállásokból nyitottak tüzet rájuk – a tengerészgyalogosoknak négy napba tellett, mire felküzdötték magukat a sziget csúcsát jelentő, 166 méter magas Szuribacsi vulkán tetejére, ahol kitűzték az Egyesült Államok zászlaját. Ezt a pillanatot örökítette meg az Associated Press (AP) fotóriportere, Joe Rosenthal, aki a tengerészgyalogság kötelékébe tartozó filmes és fotós kollégáival együtt mindennap partra szállt, hogy rögzíthesse a küzdelmeket.
A vörös zászló kitűzését fotózó Jevgenyij Haldejjel ellentétben Rosenthal nem utólag eljátszott, beállított képet készített, a valós pillanatot kapta lencsevégre, azonban itt is van egy apró „turpisság”: a fotóriporter ugyanis nem az eredeti zászlóállítást, hanem egy másodikat fényképezett le. Az elsőre kitűzött lobogó túl kicsinek bizonyult, nem láthatták volna a szigetnél állomásozó amerikai hadihajók, ezért hamarosan kicserélték egy nagy méretű, 243 × 142 centis zászlóra, amelynek külön szimbolikus jelentőséget tulajdonított, hogy a Pearl Harbornál elpusztult haditengerészeti raktárból származott.
Rosenthal saját bevallása szerint túl későn kezdett fotózni: csak a szeme sarkából látta, hogy a zászlóállításra kijelölt katonák már elkezdték a műveletet, ezért gyorsan odafordult, és lenyomta a gombot Graflex Speed Graphic gépén, anélkül, hogy ideje lett volna megkomponálni a képet. Az így született „suta” alkotás alig tizenhét órával később már az AP sajtósainál volt – ez akkoriban hihetetlen gyorsaságnak számított, különösen a távolságot figyelembe véve –, akiktől napilapok és magazinok százai, köztük a Time, vették át publikálásra, a világhírűvé vált fotó készítője pedig még ugyanabban az évben Pulitzer-díjat kapott képéért.
A fotó a győzelem hamis illúzióját közvetítette az amerikai és a nemzetközi közvélemény számára, míg valójában csak a csata kezdetét jelentette a Szuribacsi-hegy meghódítása: a zászlóállítást követően további 32 napig húzódott a sziget elfoglalásáért folytatott véres küzdelem, melyben mindkét fél óriási veszteséget szenvedett: az amerikaiak 26 ezer sérültet és 6800 halottat regisztráltak, a 20 ezer japán védőből pedig alig több mint ezren élték túl az inváziót. A harcokban a képen szereplő hat katonából hárman – Harlon Block tizedes, Franklin Sousley közlegény és Michael Strank őrmester – életüket vesztették a szigeten, Harold Keller, Harold Schultz és az őslakos származású Ira Hayes közlegények azonban túlélték a küzdelmeket.
Mivel a fotón – amelynek alapján később szobrot emeltek az arlingtoni katonai temetőben – nem látható a zászlót felállító hat katona arca, Rosenthal pedig nem jegyezte fel a képen szereplők nevét, rengeteg félreértés övezte kilétüket: a legtöbbet ünnepelt Ivo Dzsima-i zászlótűzőről, John Bradley-ről például csak hosszú évtizedekkel később derült ki, hogy valójában köze sincs a legendás fotóhoz.
