A holokauszt kifejezés a görög holokauszton szóból ered, amely az Ószövetség görög nyelvű fordításában, a Szeptaugintában az Istennek felajánlott teljesen elégő tűzáldozatot (héberül óla, vagyis „ami felmegy”) jelöli – a kifejezést először a brit News Chronicle napilap használta 1942 decemberében, a zsidóság elleni náci pogromokról írt cikkében, de szélesebb körben csak az 1960-as években terjedt el, főként angolszász területen. Európában hangsúlyosabb maradt a soá elnevezés, melynek eredete a Szofóniás és Jób könyvében is megtalálható héber shoah-u-meshoah („csapás és veszedelem”) kifejezésben gyökerezik. A romák ellen elkövetett náci népirtást leggyakrabban porajmosnak nevezik, a cigány nyelv balkáni dialektusából származó szó jelentése „elpusztítás, elnyelés”.
Megsemmisítő táborok és mozgó halálbrigádok
Adolf Hitler hatalomra jutása után szinte azonnal megkezdődött az államilag irányított koncentrációs táborok rendszerének kiépítése: az első lágert 1933 márciusában hozták létre a Münchentől 20 kilométerre található Dachauban, egy volt lőszergyár területén, az akkori müncheni rendőrfőnök, Heinrich Himmler utasítására (aki idővel a náci Németország második legbefolyásosabb emberévé vált). A táborokat kezdetben a rendszer ellenségei, kommunisták, szociáldemokraták, konzervatív monarchisták, politikai zavarkeltők elzárására használták, idővel azonban egyre több etnikailag, fajilag és más módon „nemkívánatosnak” ítélt személyt, zsidókat, romákat, homoszexuálisokat hurcoltak lágerbe, az 1942-ben kidolgozott „végső megoldás” terve pedig az európai zsidóság teljes, szisztematikus megsemmisítését tűzte ki célul.
A munka- és megsemmisítő táborok mellett a nácik – elsősorban a megszállt szovjet területeken – mozgó halálbrigádokat is működtettek, melyek tömegesen mészárolták le a zsidókat, romákat, illetve a szovjet állam és a kommunista párt képviselőit. A legdurvább hasonló tömeggyilkosságra a Kijev közelében található Babi Jar-i szakadéknál került sor, ahol 1941 szeptemberében két nap alatt 33 771 erőszakkal elhurcolt férfit, nőt, gyereket és idős személyt – az ukrán főváros szinte teljes zsidó lakosságát – végezték ki a keleti zsidóság megsemmisítésére kivezényelt egyik katonai egység tagjai.
A haláltáborok személyzete szinte teljesen kifosztotta a meggyilkolt áldozatokat, a német állam nevében begyűjtötték a halottak ruháit, cipőit, jegygyűrűit, arany- és ezüstékszereit, a gyöngyöket, az értékesebb órákat, sőt, még a szemüvegeket is. A hírhedt náci doktor, Josef Mengele boncolóorvosa, Nyiszli Miklós és más szemtanúk elmondása szerint az áldozatok haját lenyírták, és különböző célokra újrahasznosították, például harisnya készült belőlük a tengeralattjárók személyzete számára, illetve az időzített bombák gyújtószerkezetében fonalként kerültek felhasználásra.
Nem vették komolyan az üldözött zsidóság megpróbáltatásait
A zsidóság elleni állami uszítás és a nácik által szervezett pogromok – mint az 1938 novemberi kristályéjszaka – már a világháborút megelőzően hírhedtté váltak a nemzetközi közbeszédben, a legtöbb külföldi hatalom azonban nem kívánt különösebben fellépni az atrocitások ellen. 1938 nyarán a franciaországi Évian-ban 32 ország részvételével nemzetközi konferenciát rendeztek, melynek célja a Németországból menekült zsidók befogása volt, az esemény azonban teljes kudarccal végződött: a britek azt nyilatkozták, országukban nincs már hely bevándorlók számára, az ausztrálok jelezték, nem szeretnék Európa problémáit szigetükre importálni, a kanadaiak pedig úgy vélték, „a nulla zsidó is több a kelleténél”. Egyedül a Dominikai Köztársaság ajánlotta fel, hogy menedéket nyújt 100 ezer német zsidó számára, az ügyben felállított hivatal azonban túlterheltnek és túlságosan bürokratikusnak bizonyult, ezért az országnak csak jóval kevesebb menekülőt sikerült befogadni.
A népirtás kiváló üzletnek bizonyult
A legjelentősebb német cégek közül sokan húztak hasznot a holokausztból, és alkalmaztak rabszolga-, illetve kényszermunkásokat, pedig erre semmilyen módon nem kötelezte őket az állam: a szégyenteljes praktikát többek között a BMW, a Daimler-Benz (Mercedes-Benz), a Messerschmidt repülőgépgyár és a Krupp fegyvergyártó vállalat is alkalmazta. Az I.G. Farben vegyi- és gyógyszeripari konglomerátum több mint 700 millió birodalmi márkát invesztált egy petrolkémiai üzem létrehozásába az auschwitzi lágerben, ahol kizárólag rabszolgamunkásokat dolgoztattak. Az 1960-as, ’70-es években több érintett vállalat is egyéni kárpótlási programokkal próbált javítani az imázsán, ezek keretében mintegy 1200 egykori magyar kényszermunkás is részesült átlagosan 3 ezer márkás kárpótlásban.
A Tesch & Stabenow kártevőirtásra szakosodott cég három vezetőjét, Bruno Tesch-t, Karl Weinbachert és Joachim Drosihnt 1945 szeptemberében letartóztatta a brit ellenőrző bizottság, ugyanis kiderült, hogy a vállalat szállította a haláltáborokba a tömeggyilkosságokhoz használt, eredetileg rovarölő készítményként feltalált Zyklon B gázt, sőt, egy alkalmazott tanúsága szerint maga Tesch javasolta az SS számára a szer alkalmazását a kevésbé effektív szénmonoxid helyett. A cégtulajdonos Tesch-t és a vezérigazgató Weinbachert bűnösnek találta és kötél általi halálra ítélte a katonai bíróság, Weinbachert azonban, aki pusztán alkalmazotti jogviszonyban állt a vállalattal, felmentették.
Nem csak német cégek segítették a hitleri államgépezetet: egy 2001-es nagy port kavart oknyomozó könyv feltárta az amerikai IBM vállalat és a Harmadik Birodalom bensőséges kapcsolatát: az akkoriban még lyukkártyás rendszerek készítésével és menedzselésével foglalkozó cég Hitler hatalomra kerülésétől egészen a világháború kitöréséig segítette üzleti partnerként a németeket, az ő technológiájuknak köszönhetően voltak képesek a nácik a zsidók és más „nemkívánatos elemek” pontos és alapos azonosítására, nyilvántartására. A nyereségvágytól hajtott IBM nem egyszerűen eladta a gépeket Németországnak, hatalmas bérleti díjért kölcsönözte őket, és több milliárd lyukkártyát gyártott számukra – az ügy kirobbanása után egy roma szervezet beperelte a cégóriást a holokausztban játszott szerepe miatt, bírósági eljárásra azonban végül nem került sor.
Eisenhower arra kérte az amerikaiakat, vigyék hírét a borzalmaknak
Az ohrdrufi tábor (a buchenwaldi lágerkomplexum egyik alegysége) felszabadítását követően Dwight Eisenhower, a szövetséges erők európai főparancsnoka a közeli Gotha város minden lakóját kötelezte, hogy meglátogassák a halálgyár maradványait: a látogatást követően a város polgármestere és felesége öngyilkosok lettek. A tábornok a városban állomásozó amerikai katonák számára is megparancsolta a felszabadított láger megtekintését, mint mondta, „ha nem lett volna fogalmuk róla, miért harcoltak, most megtudhatják, mi ellen harcoltak” – Eisenhower azt kívánta, hogy az egész világ értesüljön a nácik tetteiről, ezért megkérte az Egyesült Államok kongresszusát és az újságírókat, látogassanak el az újonnan felszabadított helyekre, és vigyék hírét a szörnyűségeknek.
