Esther Perel több mint 35 éve foglalkozik pszichoterápiával. A szakma iránti érdeklődése személyes okokra vezethető vissza – eleveníti fel a kezdeteket J Oliver Conroy a The Guardianben megjelent cikkében. Perel szülei lengyel zsidók, mindketten a holokauszt egyedüli túlélői voltak a családjukban. A borzalmak után Belgiumba költöztek, itt nevelték lányukat. A kis Esther sok időt töltött Antwerpenben olyanok között, akik koncentrációs táborokból tértek vissza. Döbbenten tapasztalta, hogy ezek az emberek két, markánsan elkülönülő csoportra oszlottak.
Egyesek olyanok voltak, mint az élőholtak: hegesek, éberek, a történtek után el sem tudták képzelni, hogy az élet több is lehet, mint puszta túlélés. Mások viszont, akik szintén súlyos traumákon mentek keresztül, hihetetlen lelkesedést mutattak a beszélgetés, a zene, a tánc, a szerelem, a szex iránt. Megértették, hogy „az érzékiség a halál ellenszere”. Nemcsak újjáépítették a régi életüket, de egy idő után ki is virágoztak.
Az öröm újrafelfedezésére való képesség annyira erős élménye volt Perelnek, hogy felnőttkori munkásságának is ez lett az egyik központi eleme. Hogyan tudjuk a Covid-fáradtság és a home office okozta terhek dacára használni a belső erőforrásainkat? Hogyan tudunk visszatalálni a partnerünk iránt érzett szerelemhez, és újra izgalmassá tenni a kapcsolatot? Tud ebben bármit is segíteni egy podcast?
Nem mindig izgató, ami biztonságos
Esther Perel első könyve, a magyarul is olvasható Szeretkezés fogságban, azon a megfigyelésen alapult, hogy sok pár életében annak ellenére, hogy nagyon szeretik egymást a felek, unalmas, kevés vagy szinte egyáltalán nincs jelen a szex. Perel azt állította, hogy természetes konfliktus van a hosszú távú kapcsolatokban keresett értékek – a stabilitás, a bizalom, az intimitás – és aközött, ami szexuálisan izgat minket: az elérhetetlen, a kockázat, a titokzatos, az ismeretlen. Ha ezt felismerjük, sokat tehetünk azért, hogy etikus és konszenzuális módokon utóbbiakat is meg tudjuk adni egymásnak. Ez persze most, hogy szinte 0–24-ben össze vagyunk zárva a párunkkal, különösen nehéz. Komoly kihívást jelent a kapcsolat szellőztetése, az újraegyesülés lehetőségének és a külön szerzett élmények megosztásának biztosítása.
Túl sok mindent várunk egymástól
Perel második könyve, a nagy sikerű Affér avagy gondoljuk újra a hűtlenséget, azt veti fel, hogy összetettebben kéne gondolkodnunk a megcsalásról. A szakember szerint az emberek manapság sokkal többet várnak el a házasságuktól, mint korábban. A történelem folyamán kevésbé volt jellemző, hogy a párkapcsolat lett volna az érzelmi kiteljesedés színtere. Ma viszont a párunk a társunk, a szeretőnk, a legjobb barátunk, a lelki támaszunk, stb. Ugyanakkor a szexuális tabuk kevésbé merevek, mint valaha. Emiatt hajlamosak vagyunk a megcsalást két szélsőség egyikének tekinteni: vagy egy hétköznapi eseménynek, amit lerázunk magunkról, vagy a legnagyobb árulásnak, amit elszenvedhetünk. A valóságban – mondja ő – fájdalmas, de meglehetősen gyakori esemény, amelyet meg kéne próbálnunk jobban megérteni (Perel meglátásait korábbi cikkünkben részleteztük).
A munka lett a vallás, az első számú közösség
A könyvei, előadásai mellett Perelt a podcastsorozatai tették igazán népszerűvé. Az első, a Where should we begin? (Hol is kezdjük?), anonim párokkal végzett egyalkalmas terápiás üléseket rögzít, ahol nyomon követhetjük a kliensek problémájának kibomlását, Perel munkáját, kérdéseit. A második, a How’s Work? (Hogy megy a munka?) áprilisban kezdi a következő évadát. Az ötletet az adta, hogy Perel szerint a munkahelyi kapcsolataink jobban hasonlítanak a romantikus kapcsolatainkra, mint gondolnánk. Mindkettő a jelentésadási folyamataink csomópontja: ezeken a helyeken akarjuk kielégíteni azokat a lételméleti és pszichológiai igényeinket, amelyekkel korábban a közösséghez vagy a valláshoz fordultunk.
„A munka már nem egyszerűen az a hely, ahol megteremted a megélhetésedet, hogy ételt tehess az asztalodra” – mondja a szakember. Ma a munka „az a hely, ahol kifejleszted az identitástudatodat, amely segít abban, hogy önmagad legjobb verziójává válj, amely célt és jelentést ad neked. Amikor egyik kontinensről a másikra költözöl egy munka kedvéért, akkor minden bizonnyal a kollégáid lesznek az elsődleges társas hálód. Különösen most, hogy 10 évvel később házasodunk, mint korábban. A munka az a hely, ahol olyan emberekkel veszed körül magad, akikkel az életed számos állomását ünnepled. Gyakran nincs is más a közelben, hiszen a család több ezer kilométerre van.”
Már nem vihetjük haza a munkát, hiszen eleve otthon van
A How’s Work új évadában egy meg nem nevezett sajtótermék munkatársaival készültek hangfelvételek. A közel 70 főből álló csapat az egy éve tartó lezárások és a világjárványról szóló tudósítások érzelmi intenzitása mellett üzemel. A főszerkesztőt nem sokkal a koronavírus kirobbanása előtt vették fel, a kollégák többségével sohasem találkozott személyesen, fizikailag is kevés időt töltött a szerkesztőségben. Az egyik újságíró mély kétségbeesésének ad hangot, amikor azt mondja: „Anya vagyok, feleség vagyok, szerető vagyok, barát vagyok, valakinek a lánya vagyok, menedzser vagyok, riporter vagyok, ez vagyok, az vagyok, amaz vagyok… És ez mind egyetlen széken történik, a konyhaasztal mellett.” Az állandó videótalálkozóknak köszönhetően a főnökeink már tényleg szó szerint a hálószobánkban vannak – egészíti ki Perel. Ebben lehet egyfajta izgalmas kukkolás, hogy betekintést nyerhetünk egymás életterébe. De mindez sok feszültséget is szülhet, hiszen a junior alkalmazottak látják, milyen körülmények között élnek a jobban fizetett kollégáik.
Egy kávé útközben? Már nincsenek rutinok
Az otthoni munkavégzésben nemcsak a határok, hanem a régebbi szokásaink is elvesztek. A világjárvány előtt az ember „felöltözött, hogy elmenjen dolgozni. Elsétált a munkahelyére. Útközben betért a kedvenc kávézójába, kért egy kávét. Belépett az irodába, üdvözölte a portást. Köszönt a kollégáinak, elment megnézni, ki van még itt. Betette a holmiját a hűtőszekrénybe…” Ezek ritualizált viselkedések voltak, azt jelentették, hogy a munkahelyünkön az identitásunknak egy másik szelete aktiválódik. A Covid előtti időkben a munkahelyi életünknek megvoltak a maga normái, szabályai, kötelezettségei. De ezeket elvesztettük, és „ez a veszteség része annak, hogy miért vagyunk annyira kimerültek és kiégettek”.
Felgyorsulhatnak a kapcsolatok
„A katasztrófák és a válságok gyakran úgy működnek, mint egy gázpedál: a kapcsolatok sebessége növekedni kezd. A krízis fokozza a halál, a bizonytalanság, az élet rövidségének érzését. És amikor a hatalmába kerít, hogy az élet rövid, akkor hirtelen azt mondhatod: költözzünk össze, vállaljunk gyereket, házasodjunk össze. Mire várunk? De persze azt is mondhatod, hogy ha az élet rövid, akkor a következő 20 évet nem ezzel akarod tölteni.” Ahogy egyre több embert oltanak be, Perel szerint az emberek újra egészséges kapcsolatba akarnak majd lépni azzal, amit ő Erosznak hív. Az Erosz szó nemcsak a szexualitásra utal, hanem a kíváncsiságra, az életerőre, a felfedezésre, a véletlenszerű találkozásokra való nyitottságra is.
Őrült évek jönnek a Covid után?
Többen azt prognosztizálják, hogy a világjárvány után olyan prosperálás, dekadencia és hedonizmus fog következni, amilyen utoljára az 1920-as években volt. Perel úgy véli, ez ennél azért bonyolultabb lesz. Az elmúlt bő egy év után, amikor minden kapcsolódás potenciálisan veszélyes, sőt fertőző volt, az emberek ki vannak éhezve a meglepetésre, a spontaneitásra. De meg kell tanulniuk újra bízni. Teljesen természetes, hogy mindenki különböző szintű kockázatvállalással jellemezhető, és a koronavírus különböző módokon hatott a pszichés működésünkre. Előbb-utóbb viszont „a partik ismét folytatódnak, újra lesznek koncertek, az emberek visszatérnek a színházba is, mint eddig minden háború és minden járvány után”.
A terapeuta az életed tanúja
Perel szerint nem az a kérdés, hogy a mesterséges intelligencia elég okos lesz-e ahhoz, hogy a pszichológusok munkáját átvegye. A fő kérdés az, hogy az intimitás megteremtésére képes lesz-e. Ez még most, telefonon és online is kihívást jelent a szakembereknek a járvány ideje alatt. „Látjuk egymást, párbeszédben vagyunk, de a testem mégsem regisztrál téged – magyarázza a Zoom-interjú közben. – Bármennyire gazdag, mély, tartalmas egy beszélgetés, lesznek olyan nonverbális elemek, amelyeket csak akkor lehet észrevenni, ha két ember fizikailag van jelen egy szobában: egy felszaladó szemöldök, egy libabőrös megborzongás. Azok a testi megnyilvánulások, amelyek jelzik, hogy különbség van aközött, amit mondtál, és aközött, amit valóban éreztél.”
„A telemedicina még nem képes visszaadni egy empatikus kapcsolat nüanszait. De az is igaz, hogy a terápia nem csak erről szól. A közös munka lényege a személy és a terapeuta kapcsolata: az az elképzelés, hogy a páciensnek tanúja lesz az életéről. Ebből egy nagy szeletet most is meg tudunk valósítani. Ráadásul vannak emberek, akik nem tudnak vagy akarnak kijönni a lakásukból, de így mégis van lehetőségük a folyamatban való részvételre. Az ember olyan lény, hogy bárhol is van, kapcsolatot keres valakivel, aki segít neki abban, hogy kevésbé érezze egyedül magát a tapasztalataiban.”
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
A podcast nem csak divatos szórakozás
Perel úgy véli, podcastjainak sikere részben abban áll, hogy a hallgatók másodlagosan élvezhetik a terápia előnyeit anélkül, hogy részt vennének benne. Úgy is tudnak profitálni a történésekből, hogy nekik maguknak a földrajzi távolság vagy az anyagiak miatt nincs hozzáférésük a szolgáltatáshoz. „Ugyanazt az élményt adja, mintha a rendelőmben lennének?” – teszi fel a kérdést. „Nem. De sok mindent meg lehet tanulni belőle. Mindig elcsodálkozom, hogy a világ mely szegleteiben hallgatnak emberek. Nemcsak New York-iak, hanem olyanok is, akik számára ez teljes kihívás ahhoz képest a fennálló rendhez képest, amelyben a napi valóságuk zajlik. Olyan emberek, akik konzervatív társadalmakban élnek, ahol merevebben értelmezik a nemi szerepeket és a szexet. A podcast hallgatásával viszont azt az érzetet kapják, hogy létezik egy másik világ, a sajátjukétól eltérő normákkal a kapcsolatokat, kommunikációt, hatalmi dinamikákat illetően.”
Néha az értékeink miatt válik egysíkúvá a szex
Perel úgy nőtt fel, hogy 5 nyelven beszélt. Később további 4-et sajátított el. Egyik fő érdeklődési területe az interkulturális házasságok, valamint az identitás és a kultúra kapcsolata. Még az első könyve alapjául szolgáló 2003-as esszéjében írta le, hogy kissé összezavarják az angol-amerikai szokások (férje, a szintén pszichológus Jack Saul miatt költözött az USA-ba). Különösen furcsa volt számára az amerikaiak hajlandósága arra, hogy azt feltételezzék: egy pár szexuális problémái a kapcsolat nagyobb rendellenességének tünetei. Szerinte ez gyakran pont fordítva van, azaz a szexuális nehézségek vezetnek párkapcsolati gubancokhoz.
Mint mondja: „Ironikus módon Amerika néhány legjobb tulajdonsága – az egyenlőségbe vetett hit, a konszenzusépítés, az igazságosság, a tolerancia – az, amely a hálószobában nagyon unalmas szexet eredményezhet. A szexuális izgalom politikailag gyakran inkorrekt: hatalmi játékokon, szerepcseréken, sürgető követeléseken, csábító manipulációkon keresztül bontakozik ki.” Persze a felek kölcsönös beleegyezésével, tehetnénk hozzá.
Amikor az újságíró azt kérdezi Pereltől, még mindig kívülállónak tartja-e magát az USA-ban, a pszichológus elmosolyodik. „Az Egyesült Államokban van egyfajta erőfeszítés, optimizmus. Hogy felhajtod az ingujjadat, munkába állsz, és megoldod a problémákat. Az én munkám abban az értelemben nagyon is amerikai, hogy az a célja, hogy minél hozzáférhetőbb legyen. Abban az értelemben viszont nem amerikai, hogy nem kínál megoldást. Azt mondja neked, hogy a vágy a modern szerelemben egy paradoxon, amelyet kezelsz, és nem egy probléma, amelyet megoldasz. Nem gondolja, hogy minden egzisztenciális dilemmára van válasz; azt mondja, hogy néha tolerálnod kell a kétértelműséget.”
