Diktátorok bizarr mániái: Castro, Hitler, Sztálin, Kim Dzsongil és Mao is kitett magáért

Korábbi cikkünkből kiderült, milyen furcsa mániái voltak az egykori királyoknak és uralkodóknak, a bizarr rögeszmék azonban a modern kori despotákat sem kerülték el. A Ranker válogatása alapján 20. századi és jelenkori önkényurak meglepő „bogarait” gyűjtöttük egybe.

Fidel Castro és a szupertehenek

A kubai diktátor nem csak a szivarokért rajongott: közismert volt tejimádata, olyannyira, hogy még a CIA is többször próbált mérget csempészni kedvenc tejturmixába, és így eltenni őt láb alól (sikertelenül). 1959-es hatalomra jutását követően Castro a tej és a tejtermékek igazi megszállottjaként elhatározta, Kubát tejnagyhatalommá teszi, a nép körében pedig elterjeszti az egészséges fehér ital kultuszát. „Olyan sok tejet gyártunk, amivel megtölthetnénk a Havannai-öbölt” – hirdette a kommunista vezető, tervével csupán egyetlen bökkenő akadt: a Kubában őshonos zebu marha nem éppen tejtermő képességeiről volt ismert.

Ez azonban nem szegte kedvét Castrónak, aki komoly pénzeket ölt a zebuk és a holstein marhák keresztezésével kitenyésztett „szupertehenek” előállításába, melyek reményei szerint képesek lesznek akár napi 100 liter tejet adni. A program legnagyobb „csillaga” egy 1972-ben született állat, Ubre Blanca volt, akinek fejlődését a diktátor személyesen követte nyomon – a „sztártehén” több világrekordot is felállított, egy alkalommal 109,5 liter tejet adott egyetlen nap alatt, máskor egyetlen, 305 napos tejtermelési időszak alatt 24 ezer liter tejet fejtek ki belőle (ami egy átlagos tehén tejtermelésének kb. négyszerese).

Blanca sajnos egyetlen utódnak sem adott életet, hiába próbálták többször vemhessé tenni. Miután a „szuperállat” daganatos betegség következtében elpusztult, Castro gyászában egy óriási portrét rendelt a tehénről a Nemzeti Könyvtár homlokzatára, ahová bármikor ráláthatott dolgozószobája ablakából. A tej mellett a kubai vezető a fagylaltot is rendkívül kedvelte: Howard Johnson kanadai nagykövettől egyszer 28 konténernyi fagyit kért ajándékba, Havannában pedig Coppelia néven gigantikus cukrászdát építtetett, amely fénykorában ötvenféle ízben szolgálta fel a hideg finomságot, és reggel 10-től hajnali 2-ig nyitva tartott.

Belezúgott az amerikai külügyminiszterbe

Moammer Kadhafi líbiai diktátor közismerten rajongott a csinos, fekete bőrű hölgyekért – olyannyira, hogy testőrségét afrikai származású „amazonokkal” töltötte fel és szexrabszolgákat is szép számmal tartott –, és különösen heves vonzalmat érzett George W. Bush elnök külügyminisztere, Condoleezza Rice iránt. A diktátor fotóalbumot készített magának az amerikai miniszter asszonyról, melyet folyamatosan frissített újabb képekkel, egy helyi zenésszel pedig dalt íratott imádottja – akit ő „drága fekete afrikai hölgynek” nevezett – tiszteletére.

Amikor Rice hivatalos küldöttként ellátogatott Tripoliba, Kadhafi elhalmozta őt ajándékokkal: többek között egy lantot, egy gyémántgyűrűt, saját könyvének dedikált példányát és egy portréjával ellátott nyakláncot adományozott neki, az ajándékok összértéke 212 ezer dollárra (mintegy 62 millió forintra) rúgott. A külügyminiszter asszony ijesztőnek nevezte a diktátor rajongását, ennek ellenére elfogadta Kadhafi vacsorameghívását.

A hetes szám megszállottja volt

A Fülöp-szigetek véreskezű elnöke, Ferdinand Marcos rajongott a számmisztikáért, a hetes számnak pedig különleges erőt tulajdonított: elhatározta, hogy olyan napon ragadja magához a hatalmat, amelynek dátuma hetessel végződik, vagy osztható héttel. A terv végül nem jött össze, az országot 1965 óta elnökként vezető Marcos despotikus teljhatalmát megteremtő katonai kormányzás 1972. szeptember 22-én vette kezdetét, a diktátort azonban nem zavarta ez az apró „malőr”: úgy határozott, a hatalomátvétel dátumát hivatalosan egy nappal korábbra, szeptember 21-re teszi, mely dátum állami ünnepnap lett az országban.

Imádta a filmeket a koreai diktátor

Észak-Korea „kedves vezetője”, Kim Dzsongil igazi mozirajongó volt, akinek DVD-gyűjteményében 30 ezer hollywoodi film szerepelt, köztük az összes Oscar-győztes: saját bevallása szerint mindegyik birtokában lévő alkotást látta legalább egyszer, kedvencei közé tartoztak a Rambo- és James Bond-filmek, de a horrort és a szörnyfilmeket is imádta. A diktátor filmek iránti rajongása gyerekkorában kezdődött, amikor apja, az államalapító Kim Ir Szen kíséretében gyakran ellátogatott a phenjani központi filmstúdióba, később pedig viszonya volt egy színésznővel, akit arra kényszerített, hagyja ott a családját és törvénytelen gyermeket is nemzett neki.

Kim Dzsongil mozimániája odáig fajult, hogy a ’80-as években elhatározta: igazi filmnagyhatalommá teszi hazáját – a grandiózus tervhez „csupán” a megfelelő szakemberek hiányoztak. A politikus azonban tudta, hogyan oldja meg a problémát: elraboltatott egy neves dél-koreai filmrendezőt és arra kényszerítette, készítsen számára egy Godzilla-filmekhez hasonló szörnymozit Pulgaszari címmel. Kim azt állította, íróként, vezető producerként és kreatív konzultánsként több mint 12 ezer észak-koreai film elkészítését támogatta, az említett alkotásokat azonban soha senkinek sem volt szerencséje látni.

A másik Kim a sajtokért rajong

Kim Dzsongil fia, a jelenlegi észak-koreai vezető, Kim Dzsongun nemrég végbement rejtélyes fogyásáig közismerten elhízottnak számított, mely jelentős részben a diktátor sajtimádatának volt betudható. Kim különösen a svájci sajtot, azon belül is az ementálit szereti, amelyet Bernben töltött diákkorában kedvelt meg – nyugatra menekült egykori séfje szerint a szendvicsektől a fondükig mindenbe ementálit rakatott, 2014-ben pedig észak-koreai tisztviselőket küldetett el egy francia szakácsiskolába, hogy megtanulják, hogyan kell finom sajtot készíteni, ugyanis feldühítette, hogy az otthoniak képtelenek megfelelő minőségben reprodukálni imádott ementáliját.

Ceaușescu sosem viselte kétszer ugyanazt az öltönyt

A román diktátor paranoiás természete közismert volt: miután hallott róla, hogy Fidel Castrót a CIA a cipőjébe rejtett méreggel próbálta megölni, úgy gondolta, ellenségei őt is a ruháján keresztül fogják megmérgezni. Elhatározta, sohasem veszi fel kétszer ugyanazt az öltönyt: az év minden napjára külön öltönyt rendelt magának, a szettek műanyag védőfóliában egy lezárt és szigorúan őrzött szekrényben vártak a sorukra, az őröknek pedig nemcsak a ruhák makulátlan állapotáról kellett gondoskodniuk, de folyamatosan ellenőrizniük kellett, nem érte-e sugárzás vagy más fertőzés őket. Az egyszer viselt öltönyöket a nap végén vörös tintával megjelölték és még aznap este elégették a diktátor emberei.

Mao a kalligráfiáért rajongott

A kínai kalligráfiát, vagyis a szépírás tudományát ugyanolyan hagyományos és nagy megbecsülésnek örvendő művészeti formának tekintik az ázsiai országban, mint a költészetet és a zenét – a nagy mesterségbeli tudást igénylő írásművészet egyik legbuzgóbb művelője épp a kommunista Kína atyja volt. Mao Ce-tung – aki verseket és prózát is szívesen írt – megszállott kalligrafistaként volt ismert, a forradalom alatt gyakran az írógépet sutba dobva hagyományos módon, ecsettel és tussal készítette kiáltványait.

A kommunista hatalomátvétel után Mao írásmódja önálló betűtípussá vált (ma „Mao-Tse-Tung Fontként” ismert), amelyet országszerte használtak újságokban, köztéri feliratokon, plakátokon, és még napjainkban, közel ötven évvel a diktátor halála után is népszerű Kínában. Mao nem érte be annyival, hogy saját betűtípusa legyen és írását hivatalosan is a legszebbnek nyilvánítsák hazájában – félt tőle, hogy korábbi kalligrafisták elorozzák előle a dicsőséget, ezért vörösgárdistáival rengeteg, kulturális kincsnek számító kalligráfiatekercset semmisíttetett meg.

Hitler és a Karl May-kultusz

A Harmadik Birodalom vezetője egész életében rajongott kedvenc gyerekkori szerzője, Karl May indiánregényeiért – olyannyira, hogy még a Mein Kampfban is megemlíti a Winnetou-történetek íróját, mint korai inspirációt. Hitler uralma idején Németország-szerte tombolt a „Karl May-láz”, a Führer nemcsak az iskolások körében tette kötelező olvasmánnyá a vadnyugati kalandregényeket, de a háború alatt a katonáknak is küldött belőlük a frontra tábori olvasmány gyanánt – 1943-ban a papírhiány ellenére 300 ezer példányban nyomtatták ki a Winnetout, hogy eljusson a Franciaországban harcoló egységekhez. Hitler építésze, Albert Speer szerint a náci vezér harcászati ismereteire is fontos hatást gyakoroltak Old Shatterhand és társainak történetei.

Az afrikai diktátor, aki skót király akart lenni

Idi Amin ugandai diktátor, akinek uralma alatt, a ’70-es években százezrek haltak kínhalált, bizarr módon kedvelt Skóciát, a skót történelmet és népet. A véreskezű tábornok – aki a rossz nyelvek szerint a kannibalizmustól sem riadt vissza, politikai ellenfeleinek a fejét pedig egy hűtőben őrizte – állítólag akkor ismerkedett meg a skót kultúrával, amikor fiatalon a brit gyarmati hadsereg egyik lövészezredében szolgált skót felettesek parancsnoksága alatt. A későbbi diktátor úgy látta, a skótokat és az ugandaiakat „testvérnépekként” köti össze az angolok iránt érzett ellenszenv, és hamar elkezdte a skót szokásokat utánozni: többek között imádta a whiskyt és a tradicionális skót táncokban is jeleskedett.

Uralma alatt Idi Amin létrehozott egy alapot, amely az ugandaiaktól vett el pénzt a skótok megsegítésére – akiknek természetesen semmi szükségük sem volt rá –, Amerikából importált zenekart szerződtetett, akik kiltben és teljes skót népviseletben masíroztak skótdudán játszva a főváros utcáin, 1974-ben pedig „Skócia királyává” nevezte ki magát. Három évvel később az afrikai önkényúr azzal fenyegette Nagy-Britanniát, hogy 250 legjobb emberével Skóciába repül és átveszi a hatalmat – válaszként a brit kormány fegyveres erőket állított Edinburgh és Glasgow repülőtereire.

A türkmének atyja imádta saját magát

Személyi kultusz kategóriában még az észak-koreai Kim-dinasztiát is jócskán kenterbe veri Türkmenisztán egykori elnöke, Saparmyrat Nyýazow, a Türkménbasi, azaz „minden türkmén atyja”. Az árvaházban felnőtt, kommunista pártfőtitkárból lett teljhatalmú diktátor 1991-től 2006-os haláláig uralkodott a közép-ázsiai egykori szovjet tagköztársaság felett, mely idő alatt városokat, repülőtereket, iskolákat, kulturális intézményeket, sőt, vidámparkot és meteoritot is elnevezett saját magáról, de a Türkmenisztánban használatos naptárat is „megújította”, a hónapokat és napokat maga és családja tiszteletére keresztelte át (ő maga „természetesen” a januárt kapta). Az orvosoknak a hippokratészi eskü helyett az elnökre kellett felesküdniük, a tanároknak pedig kötelező érvénnyel a vezetőt dicsőítő cikket kellett publikálniuk a két országos lap valamelyikében.

A fővárosban a Türkménbasi 12 méteres aranyozott szobrot állíttatott magának, amely egy 75 méter magas diadalív tetején foglalt helyet és körbeforgott, hogy tekintetével mindig a nap felé nézhessen. Jó diktátorhoz méltón Nyýazow könyvet is írt, amelyben a türkmén nép dicső múltjáról és jelenéről, illetve saját politikájáról áradozott – a könyv minden középiskolában és egyetemen kötelező olvasmánynak számított, de a jogosítvány megszerzésének is feltétele volt, hogy az illető állampolgár ismerje a kötet tartalmát.

A vezető még ennyivel sem elégedett meg: egy alkalommal egy orosz űrhajó fedélzetén a világűrbe is felküldte a könyvét, sőt, gigantikus szobrot is állított a műnek, amely beépített hangszóró segítségével előre rögzített passzusokat olvasott fel a járókelőknek. A Türkménbasi a temetéséről is alaposan gondoskodott: egy saját tervei alapján építtetett, átszámítva 30 milliárd forintot kóstáló kipcsak templomban helyezték örök nyugalomra.

Sztálin férfiaktokra firkálgatott

Végezetül, a legrettegettebb szovjet diktátor sem maradhat ki a sorból: Sztálin, mint sokan, szívesen írt apró feljegyzéseket magának, a grúz származású generalisszimusz azonban noteszfüzet helyett aktképek reprodukcióit használta jegyzetlapként. A különös szokásra 2009-ben derült fény, amikor egy magángyűjtő – akiről annyit tudni, hogy egykor köze volt a KGB-hez – 19. századi orosz festők akttanulmányainak reprodukcióit tartalmazó kollekciót bocsátott árverésre a legtekintélyesebb moszkvai aukciósházban. A bársonymappából előkerült, izmos, fiatal férfiakat és egy öregembert ábrázoló aktrajzmásolatokat firkákkal és rövidke, olykor vicces feljegyzésekkel tarkították, amelyek a szakértők szerint minden kétséget kizáróan az egykori diktátortól származnak.

Sztálin az egyik rajzra azt írta: „Egy töprengő bolond rosszabb tíz ellenségnél”, egy másikra pedig: „Csak fél a naptól? Egyszerűen gyáva!”. Az egyik aktképen a diktátor pirossal beszínezte a figura nemi szervét, egy öregembert ábrázoló portréra rácsokat rajzolt, egy harmadikon alsónadrágba öltöztette az alakot és ezt a kommentárt fűzte hozzá: „Meztelen fenékkel ne ülj kőre. Menj a Komszomolba és a munkások egyetemére. Adjanak a fiúnak gatyát. Sztálin.”