1912. április 14-én este 23 óra 40 perckor az elsüllyeszthetetlennek hirdetett óriásgőzös, a Titanic egyik őrszeme úszó jéghegyet vett észre a hajó útjában és meghúzta a vészharangot – a többi már történelem. De vajon mi lett a Titanic kapitánya, a rutinos tengerésztisztként ismert Edward John Smith sorsa, akinek holtteste sohasem került elő? A beszámolók ellentmondanak egymásnak, Smith kapitány haláláról rengeteg különféle mendemonda kering – olvasható a History cikkében.
Egy fényes karrier tragikus vége
A katasztrófa idején hatvankét éves, staffordshire-i születésű Edward John Smith több mint 40 éve teljesített szolgálatot a tengeren, és 1887 óta szolgált kapitányként. A világ egyik legtapasztaltabb hajósaként Smith korábban az Olympic óriásgőzös parancsnoka volt, mely 1911-ben súlyos sérüléseket szenvedett, amikor összeütközött egy brit hadihajóval. A balesetért Smith volt a felelős, aki ezután úgy döntött, nyugdíjba vonul. A Titanic első útja lett volna a kapitány utolsó szolgálata, mielőtt végleg maga mögött hagyja a tengereket.
Először úgy tűnt, Smith és a Titanic megússza a katasztrófát: amikor a jéghegy nekiütközött a hajótestnek, a fedélzeten lévők csupán egy rázkódást észleltek, Joseph G. Boxhall negyedik tiszt pedig egy gyors ellenőrzést követően azt jelentette, hogy a hajó nem szenvedett sérülést. Thomas Andrews, a Titanic tervezője azonban hamarosan jóval borúsabb hírekkel szolgált: a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát, a keletkezett réseken keresztül pedig a 16 vízzáró rekeszből legalább ötöt elöntött a víz. Három-négy rekesz víz alá kerülése esetén a hajó még a felszínen tudott volna maradni, öt rekesz elárasztásával viszont garantálható volt a katasztrófa. Éjfél körül Andrews közölte a kapitánnyal a kilátásokat: a Titanicnak legfeljebb 60–90 perce lehet hátra.
Nem volt beszámítható állapotban?
Smith tudta, hogy az óriásgőzösnek befellegzett, és cselekednie kell. Azt is tudta viszont, hogy ez nem lesz egyszerű: a fedélzeten összesen húsz mentőcsónak található, melyek a hajón lévő 2200 személynek csupán a felét képesek befogadni. A tisztek a távolban egy másik hajó fényeit vélték felfedezni – 0 óra 5 perckor a kapitány kiadta a parancsot a mentőcsónakok vízbe helyezésére, tíz perccel később pedig a távírász elkezdte leadni a vészjelzést. A távolban megpillantott hajó nem válaszolt, a Carpathia gőzös azonban vette a jelzést és elindult a Titanic megmentésére – a két hajó azonban 90 kilométerre, négyórányi távolságra volt egymástól. A percek vészesen fogytak, Smith pedig továbbra is azt remélte, felkeltheti a közelben lévő rejtélyes hajó figyelmét. 0 óra 45 perckor parancsot adott vészjelző rakéták fellövésére, reménykedve, hogy ezt már észreveszik. A Californian gőzösön tartózkodók – mint később kiderült – valóban észlelték a vészjelzéseket, de nem értették, mit jelentenek, a rádiós pedig már aludni tért, ezért nem észlelte a segélykérő morzejeleket.
Szintén éjfél után 45 perckor kezdődött az első utasok tengerre bocsátása a mentőcsónakokban – ugyan Smith már jóval korábban elrendelte a csónakok vízbe eresztését, negyven percen keresztül egyetlen utast sem engedtek beülni. A kapitány ugyanis elfelejtett parancsot kiadni a hajó elhagyására, és csak akkor eszmélt rá, hogy el kell kezdeni először a nők és a gyerekek leengedését, amikor Charles Lightoller másodtiszt figyelmeztette feledékenységére. Több hasonló incidens is történt, melyekből a történészek arra következtetnek, hogy Smithen a trauma jelei mutatkoztak a végzetes éjszakán, és nem volt képes tiszta fejjel cselekedni. Összekeverte például az Olympic és a Titanic felépítését, és elrendelte, hogy a tágas fedélzet helyett a sétafedélzetről szálljanak be az utasok a mentőcsónakokba, holott az utóbbi – az Olympic sétafedélzetével ellentétben – részben le volt zárva.
Csecsemőket mentett utolsó perceiben?
A kapitány sorsa innentől kezdve homályba vész – valószínűleg továbbra is reménykedett benne, hogy az észlelt titokzatos hajó a megmentésükre siet, a jelentések szerint vissza-visszatért a távírászokhoz, míg végül éjjel 2-kor elengedte őket a szolgálatból és azt parancsolta nekik, mentsék az életüket. A visszaemlékezések alapján Smith igyekezett rendíthetetlennek mutatkozni az utasok előtt, a személyzet azonban észrevette, hogy nincs a helyzet magaslatán – az egyik stewardess nem sokkal később, egy levélben azt írta, a kapitány észrevehetően izgatott volt, ekkor már sejteni lehetett, hogy mi lesz a hajó sorsa.
Éjjel 2 óra 20 perckor a Titanicot végleg elnyelte a hullámsír, Smith kapitány sorsa azonban rejtély maradt. A korai beszámolók némelyike azt állította, főbe lőtte magát, mielőtt a hajó elmerült, a történészek szerint azonban ezek a híresztelések inkább szenzációhajhász hírlapi kacsának számítanak. Jóval több szemtanú állította, hogy a kapitány a hajóhídról a tengerbe vetette magát, de olyan verzió is ismert, miszerint egy hullám sodorta őt a vízbe, majd úszva elindult a Titanic után. Az egyik tengerész, Harry Senior azt állította, látta, amint Smith egy csecsemővel a kezében leugrott a fedélzetről, majd miután biztonságban elhelyezte a gyermeket az egyik mentőcsónakban, továbbúszott a tengerben, azt kiabálván, a kapitánynak a hajójával kell tartania a hullámsírba. Más túlélők arról számoltak be, hogy Smith feltűnt az egyik mentőcsónak közelében, de mikor látta, hogy a felborult csónak már tele van menekülőkkel, inkább megfordult és elúszott.
Lehet, hogy túlélte a katasztrófát?
Olyan beszámolók is születtek, melyek szerint Smith valójában nem is halt meg. Egy befolyásos baltimore-i üzletember és volt tengerésztiszt, Peter Pryal, aki korábban szolgált Smith alatt és jól ismerte őt, váltig állította, hogy három hónappal a Titanic katasztrófája után többször is belefutott egykori ismerősébe a városban. Pryal – akit orvosai teljesen beszámíthatónak ítéltek – állítása szerint először véletlenül akadt össze a halottnak hitt kapitánnyal, majd néhány nappal később szándékosan visszatért ugyanarra a helyre, hátha ismét találkoznak. Egy óra várakozás után Smith tényleg felbukkant, a kérdésre, hogy van, azt felelte, kiválóan, de arra kérte egykori tiszttársát, ne tartsa fel, ugyanis fontos ügyben van dolga. Pryal a vasútállomásig követte a kapitányt, aki felszállt egy Washingtonba tartó vonatra, megpillantva az üzletembert pedig mosolyogva búcsúzott tőle, és arra kérte: „legyen jó, amíg viszont nem látják egymást”.
Negyedszázaddal később, 1940-ben a Life magazin számolt be egy titokzatos remetéről, aki néhány évig az Ohio állambeli Limában élt, és a helyiek csak Néma Smithként ismerték. Az 1915-ben elhunyt férfire tökéletesen illett a Titanic kapitányának személyleírása, és testét a tengerészekre jellemzően tetoválások borították. A Life riportere azonban tévedett: az illetőt halála után Michael McKenna néven azonosította a helyi újság, ez a cikk azonban valamiért nem jutott az újságíró tudomására.
Hős volt, vagy a tragédia első számú felelőse?
Edward Smith kapitányt a korabeli sajtó hősként ünnepelte, a hajójával együtt hullámsírba szálló rendíthetetlen parancsnok alakját látták benne, még szobrot is emeltek a tiszteletére. A katasztrófát követő vizsgálatokból azonban egy teljesen más figura képe bontakozik ki, aki számos rossz döntésével bizony hozzájárult a Titanic pusztulásához. Nem vette komolyan a jéghegyet és nem rendelt el lassítást, a kikötőből való induláskor tudta, hogy nem lesz elegendő mentőcsónak, ha baleset történne, a mentéskor pedig megengedte, hogy csak részben megtelt csónakok is elhagyják a fedélzetet. A vizsgálatok ennek ellenére felmentették a kapitányt, aki szerintük hibái ellenére mindent megtett, hogy a fedélzeten lévők közül minél többen megmeneküljenek, és bátran vállalta a halált.
