Rájuk még inkább jellemző, hogy mivel még vihető az életük, könnyen elfeledkeznek róla, hogy nem gyógyultak meg az utolsó ivászatuk óta. Ők az alkoholistáknak azt a típusát képezik, akiket periodikus – vagy kontrollvesztő – ivóknak nevezünk, és rájuk is ugyanaz igaz, mint bármely más alkoholistára: hogy azt a bizonyos első kortyot nem szabad meginniuk. Minél távolabb van az utolsó ivás, annál inkább válik gondolatban realitássá, hogy most másképpen lesz. És az benne az őrület, hogy egy-két alkalommal össze is tud jönni, pont ez benne a bzdmg. Ettől még nehezebb. Hogy néha összejön! Hurrá, megy ez!!! Aztán ezt még durvább önpusztítás követi. És mindig van lejjebb...
Hogy milyen tünetei és hatása van a periodikus ivásnak, arra jöjjön két diplomás fiatal nő esete.
Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása
Szerzőnk, Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, metadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat és sok-sok alkoholt.
Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 18 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben. Jelenleg drog- és alkoholfüggőkkel, valamint hozzátartozóikkal foglalkozik, tizenöt éve intézményi és több mint hat éve magánpraxisban, egyéni és csoportos formában.
Társszerzője a Repülök a gyógyszerrel és a Pörögnek a fejemben a filmkockák című köteteknek.
Egy 30 éves, diplomás, jó egzisztenciájú nő története
Nem régóta józanodó kliensem példája talán jól reprezentálja, milyen velejárói vannak a periodikus, kontrollvesztett ivásnak, valamint annak, ha mindig elfelejti, mi volt legutóbb, hogy nem gyógyult meg a legutolsó ivása óta. Nála is megtalálhatók voltak a főbb jellemzők:
- nem bírja abbahagyni
- hazudozás, titkolózás
- fizikai és lelki rosszullét
- napirend felborulása
„Két-három éve váltam kontrollvesztetté, de ez egy hosszabb folyamat volt. Korábban jópofa dolognak tartottam egyetemista koromban, ha megittunk fél üveg bort. Sajnos az egyetemi borozás gyakori volt, és úgy általában elmondható, hogy a környezet támogató a piával kapcsolatban. Szinte ciki nem inni. Akkor éreztem először, hogy ez gáz, amikor egy este megittam egy üveg bort.”
A környezete eddig nem tudott a betegségéről, de érzékelték, hogy zavart, emiatt volt már kamu cukorvizsgálaton. Van, hogy hetek telnek el pia nélkül, és van, amikor tud kicsit inni. Olykor 2-3 hónap szünet is van. Ilyenkor elfelejti, hogy baj van.
„A vírus miatt jelenleg home office-ban dolgozom, ez rosszul hat rám, és megnehezíti a helyzetem, sajnos így tudok mutyiban inni. Semmi kontroll. Mostanában majd megőrülök egyedül itthon. A munkám stresszes és túl sok, túl kevés emberre, ráadásul kötetlen munkaidejű. Van, hogy benn együtt is iszunk. Korábban – a járvány előtt – belefért, hogy két napig ki voltam ütve, utána meg szarrá dolgoztam magam, hogy pótoljam a mulasztásaimat. Az ivás minden szempontból tönkreteszi a napi rutint. Egyszer csak jön az ihlet – ez egy kibaszott orosz rulett! –, és nem tudhatom, mikor mi lesz. Néha meg tudok inni egy-egy cidert komolyabb következmények nélkül, de sosem lehet tudni, mikor szakad a cérna, mikor kap el a gépszíj megint, mikor váltok át kontrollvesztett ámokfutásba. Utána rettenetesen erős bűntudatom van, amire persze szintén jól lehet inni. Utána félek és nem is tudom abbahagyni, de aztán valahogy abbamarad. Ilyenkor napokig beteg, gyenge vagyok, de lelkileg rossz csak igazán.
Ez egy ördögi kör.
Ha iszom, egyből zabálok, ettől hízom és persze nagyon utálom magam, persze ilyenkor nem sportolok. Máskor 8 kilométereket futok egyébként. Ha megvan a rendszer, akkor nem iszom, de ha bekattan az agyam, felborul a rendszer, nem sportolok, még mélyebbre csúszom. Ha egy napig iszom, három napig nem bírok enni. Tavaly egy falatot se bírtam a karácsonyi menüből enni.
Az a gond, hogy az ivás fizikálisan is nagyon megterhelő, mert nagy mennyiségeket fogyasztok ilyenkor. Ez kb. annyira megterheli a szervezetem, mintha minden nap innék. Ezt többnapi szenvedés követi. Szeretnék családot, hisz 29 vagyok, de ez az állapot kizárja, hogy normális családom legyen. Így nem merek gyerekvállalásba se fogni. Félek, hogy a párom el fog hagyni, és nem is várhatom el tőle, hogy így éljen velem, ha ez így folytatódik.
Volt, hogy kimentem éjjel venni még egy palack bort a nyolckerben hajnali kettőkor. Én, az ártatlan kislány, akiről ezt senki se gondolná. Van egy visszatérő ember az életemben. Amikor iszom, akkor megkeresem cseten, és bár nem jövök össze vele sose, így is erős bűntudatom van utána, mivel a páromat nagyon szeretem, és józanul sose csinálnék ilyet. Magamnak csinálom a bajt. Később nem tudok azonosulni azzal, amiket akkor csinálok.”
Következmények
„A kijózanodáskor próbálom eltüntetni a következményeket. Miket is? Például elfelejtem, amiket akkor megbeszélek, mivel többnyire teljes a tudatkiesés, és ez még azokra a dolgokra vonatkozólag is igaz, amiket a piálás elkezdése előtt csináltam, megbeszéltem. Én ezt igazi ámokfutásnak nevezem. Nagy problémám, hogy ilyenkor elkezdek hazudozni, menteni a menthetőt. Nagyon tudok hazudni, vagy legalább kicsit ferdíteni az igazságon, ez sok stresszt okoz, mert nem tudom, mikor kinek mit hazudtam, aztán ezt tovább kell fűzni a hitelesség kedvéért. Például a pia miatt folyamatosan mondogattam, hogy ide meg oda kell menni, ezért meg azért nem érek rá… Ebben az a baj többek között, hogy sokszor nem tudom, kinek mit hazudtam, így azt se tudom, kivel hogyan viselkedjek, mivel halvány lila gőzöm sincs, mikor mit mondtam neki. Ez ugyanúgy vonatkozik a rokonokra is, akiknek ilyenkor zokogva mondok hülyeségeket.
A stresszkezeléssel is vannak problémáim. Általában nem tudják rólam az emberek, hogy alkoholista vagyok, el se tudják rólam képzelni, nem ilyen ember képe él egy alkoholistáról a fejekben. Nagyon visszafogom magam társaságban, mások előtt nem iszom, vagy csak nagyon kontrolláltan, nehogy kiderüljön. Mindig egyedül, otthon indulok be. Sokszor reggel kezdem, napközben kitombolom magam, közben összevásárolok minden szart, aztán elalszom napközben, és estére, mire a párom hazatér a munkájából, kiheverem magam, vagy még alszom. Néha egészen kis dolgok beindítanak, nemrég volt, hogy egy korty mandulalikőr, amit a süteményhez vettem a vendégeknek, akiket meghívtunk. Egy korty után beindultam, megittam a likőrt, majd minden mást, nem bírtam abbahagyni, emiatt a vendégséget le kellett mondani, vérciki volt.
Most másképp fogom csinálni, kezdésképpen elmondtam a páromnak, hogy bajban vagyok, és a barátaimnak is, akik hitetlenkednek.”
Egy 36 éves, többdiplomás, jól szituált nő története
Nála a kontrollvesztett ivás gyakran eszméletvesztéssel párosult. A tanulás mint menekülés volt az első függősége.
„27 évesen kezdtem el iszogatni, de ha ittam, a legelső pillanattól nem tudtam kontrolláltan inni. Korábban csak akkor ittam, ha születés- vagy névnap volt, de már 16-17 évesen se tudtam mértékkel inni, csak annyi volt, hogy ritkán ittam, emiatt ez akkoriban nem tűnt föl. Ez átment viselkedési függőségbe, a tanulásba. Rengeteget dolgoztam adóvégrehajtóként nyolc évig, nagyon kemény munka volt huszonéves lány létemre. Nem volt egy nőies munka, és emellett csináltam több egyetemet (van már négy diplomám, most addiktológiából PhD-képzésben vagyok épp). Szóval a tanulás volt, ami elvitt, aztán a harmadik diplománál ott voltam 27 évesen, nyári időszakban, vége volt a tanulásnak, nem volt több feladat. Otthon voltam egyedül, unatkoztam, nem volt jó a párkapcsolatom se, és jött a pálinka. És persze nem egy, hanem rögtön három. Úgy indult, hogy csak iszom egyet, úgyse veszik majd észre, meg most miért ne?, meg úgyis unatkoztam. De persze az egyből három-négy lett, aztán pár hónap alatt ez átment egész napos vedelésbe, mondjuk péntektől vasárnap estig. Ezekből semmire se emlékszem. Nyilván próbáltam elmenni munkába, de ez se tartott sokáig, egyre rövidültek a kihagyott idők.
Rám konkrétan eszméletvesztések voltak jellemzőek, különösen azért, mert a Xanaxot is toltam hozzá. Nem ittam se bort, se sört, csak töményet, Xanaxszal keverve. Volt, hogy nem mertem hazamenni, leültem a padra az emeletes házak között, elaludtam, és arra ébredtem, hogy idegen emberek akarnak berakni egy autóba, hogy kórházba vigyenek. Volt, hogy télen elájultam a hóban, és emberek keltegettek, a papírjaimat keresték, hogy haza tudjanak vinni. Mindez egy fiatal, csinos, háromdiplomás nő. Jöttek a reggeli hányások, hajnali négytől tízig, akkor is, amikor nem tudtam enni és nem volt mit kihányni. Ezeket próbáltam titkolni – elrontottam a gyomromat –, és volt, amikor a főnököm küldött haza, mert ha más szúrja ki és szondázni kell, ki kell hogy rúgjon. Azt mondta, tanuljak meg normálisan inni, mert ahogyan én iszom, az nem jó. Ez teljes megszégyenülés volt, persze végül kirúgtak. A családi vacsoráknál volt, hogy étteremben voltunk, de már volt bennem Xanax, a koccintás Unicummal volt, rögtön hármat vágtam be belőle, és a nagyon elegáns étteremben beleborultam a tányéromba a kajába mindenestől.
Főleg a szorongásra ittam. Mindig szorongtam. Szorongtam, hogy nem vagyok elég jó, és erre az érzésre ittam. És én nem száz, hanem százötven százalékot akartam hozni, erre sajnos még most is hajlamos vagyok. Ezzel nekem még bőven van dolgom.
A végén már egy hétig, tíz napig nem bírtam az ivást abbahagyni, hiába akartam, akkor már nem is jártam be dolgozni. Magas pozíciójú gazdasági vezető voltam, három hónap után megköszönték a munkámat, nem voltam képes ellátni.
2015 második felére durvult el teljesen az ivásom. Amikor már nem bírtam elviselni magamat, segítséget kértem, és ennek eredményeképpen 2016 elején mentem terápiára Szigetvárra.”
A megoldás annak tudatosítása, hogy az alkoholizmus betegség, és az idő előrehaladtával nem múlik el.
Kezelést igényel, mert a függőség betegsége az időleges tisztaság ellenére továbbra is edzésben van. Ott szunnyad utána is, és az a rossz hírem, hogy sajnos „csak úgy” nem múlik el. Ha van bennem elég alázat, el tudom fogadni, hogy az alkohol erősebb, mint én, nem vagyok képes kontrollálni, az már fél siker, de nem teljes. Mert ez csak a jéghegy csúcsa. Az ivás abbahagyása mellett változtatni kell idővel sok-sok dolgon.
Az alkoholizmusnak ez a formája – mint bármely más egyéb függőség – nem észszerű, logikus betegség, és a józanodási, felépülési esélyek sem az intellektus függvényében alakulnak.
Az egyéni, hogy kinek mikor milyen változtatásokat kell az idők során eszközölnie ahhoz, hogy ne csak ne igyon, hanem élhető, élvezhető élete legyen. Én most bátran elmondhatom magamról, hogy nem azért nem iszom, „mert nem szabad”, hanem mert nincsen rá szükségem, olyan életem van, amiben nem kell ahhoz tudatmódosító, hogy jelen tudjak lenni benne. Ha vannak nehezebb napok, fájdalmas érzések, akkor kell tudatosítanom, hogy függő vagyok továbbra is, de az alkohol vagy nyugtató, altató, drog számomra nem opció. Erre jó lehetőséget adok magamnak azzal, hogy továbbra is járok az önsegítő közösségbe, ahol megkapom a megfelelő megerősítéseket, és továbbra sem feledem el, hogy még mindig függő vagyok, olyan, akinek nem kell használni a szert, de ha újra kezdeném, tudom, hogy nem tudnám szociálisan csinálni több mint 18 év tisztaság után sem.
A támogató közösség mellett meg kell magamban találnom, mik a rám nézve veszélyes tényezők. Például a túl stresszes munka vagy munkahely, a rossz időbeosztás, pénzkezelési nehézségek, a rossz kapcsolatok, a visszahúzó barátok, ne adj’ isten az elbizakodottság. Tanulnom kellett határokat húzni, nemeket mondani. És nem csak az alkoholra gondolok.
Szóval minél régebb óta nem iszik az illető, annál könnyebben gondolhatja azt, hogy majd újra tud szociálisan inni. A függőség a felejtés betegsége, ezt is többször írtam már. Minél hosszabb ideje vagyunk tiszták, annál inkább gondolhatjuk azt, hogy már lehet. Arra, hogy ez ne így legyen, ott a csoport. Gondoljunk bele abba, hány évig ittunk, használtunk, jártunk „edzésre” azért, hogy fenntartsuk az ivászatot-droghasználatot, ezáltal mennyire belénk rögzültek a rossz sémák, megküzdési stratégiák. Na, ezek megváltoztatásához, fenntartásához kell hosszabb távon a felépülő önsegítő közösség.
Azért, hogy ne felejtsem el, hogy alkoholista, azaz függő vagyok akkor is, amikor nem fogyasztok éppen, érdemes csoportra járni, ahol megerősítéseket kaphatok. Én ezt edzésnek hívom. Ha jó teljesítményt akarok akármiben (munkában, sportban) elérni, azért tenni kell, és nemcsak elérnem kell azt az eredményt, hanem meg is kell tartanom. Ha jól akarok futni, akkor nem elég egyszer teljesíteni például x szigetkört, hanem továbbra is rendszeresen kell járnom futni, hogy azt a kondíciót meg is tudjam tartani. A józanság állapotát sem csak elérni kell, hanem meg is kell tudni tartani, és egy periodikus ivó ezt felejti el leginkább. Erre jó a gyűlés és a felépülő közösség.
A felsoroltak mellett nekem sokat segít a rendszer: hogy struktúrája van a napjaimnak, sportolok, és igyekszem tanulni, fejlődni az élet egyéb területein is. Hasznos, ha az illető talál valami hobbit, és nem szégyen a későbbiekben sem szakember segítségét kérni. Én a több mint 18 józan évem után is ugyanúgy járok felépülő közösségbe és egyéni pszichoterápiába, mert ezek építenek és visznek előre.
