ezer to sivataga Lencois Maranhenses

A brazíliai Lençóis Maranhenses Nemzeti Parkban Dél-Amerika egyik legegyedibb látványa tárul elénk: vakítóan fehér homokdűnék sorakoznak szinte szabályos alakzatban, ameddig a szem ellát. Érthető, miért kapta az 1550 négyzetkilométeres terület azt a nevet, hogy „Maranhão dunnái”; a homokdombok óriási, felrázott ágyneműkre emlékeztetnek. 

A szél és a víz formálta az ezer tó sivatagát

A Lençóis Maranhenses területét két folyó szeli át, amelyek a kontinens belsejéből homokot szállítanak az Atlanti-óceánba, és közben több ezer tonna üledéket raknak le Brazília északi partvidékén. A Maranhão állam területén lévő parkban azonban nem marad mozdulatlanul a homok. A száraz évszakban, különösen októberben és novemberben az óceán felől érkező erős szelek visszaszállítják a homokot a szárazföld belseje felé, akár 50 kilométeres távolságra is, és létrehozzák a hatalmas, jellegzetes formájú dűnéket, amelyről a park híres. 

Az év egy részében a terület pont olyannak látszik, mint egy hamisítatlan sivatag: csak homok és homok, és szinte semmi növényzet. De a park valójában nem sivatag, évente mintegy 120 centiméter csapadék hullik a területre (a sivatagokban legfeljebb 25 centi eső esik).

Januártól júniusig özönvízszerű esőzések árasztják el, a csapadék a dűnék közötti völgyekben összegyűlik, és a kristálytiszta vizű, kékeszöld színű lagúnák ezreit hozza létre. Ez indokolja a hely közszájon forgó nevét: az ezer tó sivataga.

Privát medencék a homokdűnék között

Júliusban, amikor a legtöbb a víz, egyes lagúnák több mint 90 méter hosszúak és 3 méter mélyek. A látogatók felfedezhetik a dűnéket és lagúnákat, sőt, fürdeni is lehet, de a kite-szörfösök is imádják. Néhol a víz hőmérséklete elérheti a 30 fokot is. A földöntúli hangulatú – és nem mellesleg Instagram-kompatibilis – táj az utóbbi években rengeteg turistát vonzott, akik a homokdűnékről csobbannak az áttetsző vízbe. 

Persze ahogy az a közösségi médiában végigfutó, paradicsomi fotókkal és videókkal lenni szokott, a valóság kicsit másképp fest élőben, amikor a turisták ellepik a helyet, és mindenki arra vár, hogy megcsinálhassa „azt” a fotót, amit majd kitesz a netre. Igaz, a táj ettől még tényleg lenyűgöző.  

Aki szeretné felfedezni a terepet, mindenképpen kísérővel menjen, mert a park hatalmas, és könnyű eltévedni. A megközelítése sem egyszerű, a közeli Barreirinhas városából dzsippel szállítják a turistákat, és egy folyón is át kell kelni uszályon, mielőtt elérik az ezer tó sivatagát. 

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eltűnik a víz

Bár a vízzel teli lagúnák csak időszakosan léteznek, ez nem jelenti azt, hogy nincs bennük élet. Az egymáshoz kapcsolódó lagúnák a közeli folyókkal is összeköttetésben vannak, ezáltal csatornák jönnek létre, amelyeken át a halak bejuthatnak az ideiglenes medencékbe. Más halak, például a pásztás farkashal, a száraz évszakot nyugalomban töltik, mélyen beásva magukat a homok alá, hogy elérjék a nedves iszapot. Arra várnak, hogy eljöjjön az esős évszak, a lagúnák megteljenek vízzel, ők pedig előbújhassanak, és belakmározzanak rovarokból és más halakból az átmeneti nyári otthonukban.

Ám amilyen gyorsan létrejött a különleges vízi világ, olyan mulandó: amint visszatér a száraz évszak, az egyenlítői napsugarak gyorsak felmelegítik a területet, és a vízszint egyetlen hónap alatt akár egy métert is csökkenhet. Az ezer tó sivatagát a legjobb július és szeptember között felkeresni, amikor bőségesen van víz a medencékben, és nincs túl meleg. Októberre a szél felerősödik a térségben, ami nem túl élvezetes élmény a homokos tájon. 

Megőrizhető-e az ezer tó sivataga?

A dűnék között vannak zöldebb területek is, ahol két kis település bújik meg. Egyiknek sincs kilencvennél több lakója. Az ott élők főleg halászattal és gazdálkodással foglalkoznak, de ahogy folyamatosan egyre több látogató érkezik a parkba, igyekeznek kihasználni a lehetőségeket.

Manu és Maria a Baixa Grande nevű településen született és nőtt fel, ma már férj és feleségként átalakították a pálmaleveles tetejű házuk egy részét, hogy kiadják a turistáknak. A férfi, aki egykor halász és farmer volt, most a látogatókat kalauzolja a dűnék között, a növekvő bevételeknek köszönhetően a családjának jobb életkilátásai lettek. 

Közben a környék infrastruktúrája is fejlődik, 2002-ben autópálya épült Maranhão állam székhelye, São Luís és Barreirinhas városa között, utóbbi a Lençóis Maranhenses Nemzeti Park kapuját jelenti. Azóta évente több mint 60 ezer turista érkezik az ezer tó sivatagát megcsodálni.

Népszerű célpont a park keleti határán fekvő Atins óceánparti kisváros is, ahol a homok és a sós víz találkozik. Arrafelé hatalmas szélerőművek uralják a tájat, előrevetítve a további fejlődést és változást. Ugyanazokat a szeleket, amelyek a homokdűnéket formálták, most arra használják, hogy energiát termeljenek a jövő számára. 

A fejlődő idegenforgalom átalakítja a helyiek életét és a környék gazdaságát. Kérdés, hogy lehetséges-e fenntarthatóan megőrizni az ezer tó sivatagát, vagy a klímaváltozás és a növekedés hajszolása örökre megváltoztatja ezt a különleges helyet. 

Tudtad, hogy karnyújtásnyira tőlünk is van a vadnyugatra emlékeztető táj? Nézd meg Európa egyetlen sivatagát!