Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Manapság, a Black Friday korszakában, amikor hajlamosak vagyunk szerencsétlennek érezni magunkat a járványhelyzet, a reménytelenség, az otthoni bezártság miatt, nem gondolunk arra, hogy voltak olyan idők, amikor egy péntek másként is lehetett fekete. Olyan idők, amikor nem lehetett tudni, mit hoz a következő pillanat. Vagy helyesebb, ha azt írjuk, mit visz el. Pillanatképek a 20. század egyik legszomorúbb, legtragikusabb, legabszurdabb karácsonyáról, az ostromlott Budáról.
Ha a német és magyar katonai felső vezetőket nem is, a budapestieket váratlanul érte, hogy 1944. december 24-én kora délután a Fogaskerekű Vasút Széchenyi-hegyi végállomásán a szerelvényre várakozók között egyszer csak szovjet felderítők jelentek meg, és a teljesen elképedt utasokkal együtt várták a befutó szerelvényt.
Budapest természetesen nem ekkor vált frontvárossá, hanem már jóval korábban. Az akkor még önálló elővárosokat, melyek ma már Budapesthez tartoznak, már novemberben elérték a szovjet csapatok. Amikor december elején a szovjet tüzérség Mogyoród térségébe ért, attól kezdve már Pest belső kerületeit is rendszeresen lőtték. A főváros teljes bekerítésére azonban csak 1944 karácsonyán került sor.
A kézzelfogható háború tehát már a küszöbön volt.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos kutatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
Villamosjeggyel a frontra
Ahogy a korabeli pesti viccek megjegyezték, már egyszerű vonaljeggyel is ki lehetett látogatni a frontra, ennek ellenére megdöbbentette a lakosságot és a katonai hatóságokat is a szovjet csapatok budai oldalon való megjelenése. Nem volt rá felkészülve sem az itt lévő katonaság, sem a lakosok döntő része. A katonai raktárak a főváros külső területein voltak, ezeket villámgyorsan elfoglalták a szovjet alakulatok, és a belső területeken sem történt intézkedés az ostromhoz szükséges nagy mennyiségű lőszer, üzemanyag és élelmiszerkészlet felhalmozására. A budapesti lakosok élelmiszer-tartalékolását a korábban bevezetett jegyrendszer lehetetlenné tette, csak a feketepiacon lehetett a kiporciózott mennyiségen felüli kiegészítést vásárolni, természetesen horrorisztikus árakon.
Az embereket váratlanul érte tehát az oroszok megjelenése, futótűzként terjedtek a róluk szóló hírek.
Váratlan karácsonyi vendégek
Németh László író a karácsonyi vacsoránál értesült a szovjetek megjelenéséről. Erre így emlékezett vissza: „A vacsorának a felében voltunk, amikor egy halálra vált honvéd rontott be a szobába, s jelentett Horváth Zoltán rokonunknak a vacsoraasztalnál. »Százados úrnak alássan jelentem: a szomszéd utcában vannak az oroszok.« Tanácstalanul néztünk össze, a vacsoraasztal megbomlott. Anyu poharakat, bort, süteményt kezdett egy tálcára felrakni: ha karácsony este katonák kopognak nálunk, meg tudja kínálni őket valamivel. … Pár perc múlva Illyés Gyuláék jelentek meg Arady Miklós sarkadi jegyzőbarátunkkal és feleségével. Zugligetbe készültek, de nem jutottak odáig.”
Tojás és liszt tűzön-vízen át
Svájc budapesti követségének alkonzulja, Carl Lutz karrierdiplomata volt, és mint ilyen, sok évet töltött különböző diplomáciai pozíciókban az Egyesült Államokban. Mielőtt a németek megszállták Magyarországot, Lutz már akkor is tevékeny szerepet vállalt a külföldi zsidók Magyarországon át Palesztinába való menekítésében. 1942–1945 közötti budapesti tartózkodása idején több tízezer magyar zsidó életét mentette meg. Azonban Lutz mellett felesége, Gertrud is egyfajta összekötő kapcsot jelentett a Budapesten maradt külföldi diplomaták között. Az asszony nemcsak a budapesti követség tagjainak élelmezését vállalta magára, hanem – szinte lehetetlen feladatként – más követség tagjaiét és sok üldözöttét is.
Amikor december 21-én megtudta, hogy az oroszokat kiszorították Bicskéről, ahol a svájci követség ideiglenes szállását bérelte, a követség egy munkatársával azonnal odautazott, hogy helyi gazdáktól élelmiszert vásároljon a követség részére. Tojást és egy zsák lisztet sikerült is szereznie, a fővárosba való visszatérés azonban izgalmasra sikerült, a történésekre így emlékezett vissza később: „Nem sokkal Bicske után belekerültünk egy orosz mélyrepülő-támadásba, pár kilométerrel odébb pedig a félhomályban majdnem beleütköztünk az orosz hadsereg egyik páncélos ékébe.”
Bicskén megállapodott egy helyi gazdával, hogy másnap három levágott disznóért visszamegy a követségi gépkocsival, de erre már nem kerülhetett sor, mert 22-én a front elérte a települést, így a szovjet katonák fogyaszthatták el a követség karácsonyi sültjét.
Emelkedett és nyomott hangulat a Várban
A fenyegetettség ellenére a Lutz házaspár lakhelyén, a budai Várban, a Werbőczy (ma Táncsics Mihály) utcában, a brit követség egykori épületében is elkövetkezett a szenteste. Carl Lutz így ír az itteni eseményekről: „A karácsonyfa sugárzó fényben tündökölt. A nagy szalonban velünk és a személyzet családtagjaival együtt 13 személy gyűlt össze. Az ablakokat alaposan besötétítettük, mert a front már veszélyesen közel került Budapesthez. A láthatáron villámok és jelzések villantak fel, az ágyúdörgések pedig megremegtették az ablakokat. Mindent felülmúlt azonban a Stille Nacht, heilige Nacht finom, emelkedett dallama, amely a szomszéd szobában álló harmóniumból szólt.”
Gertrud visszaemlékezéseiben olvashatunk arról is, hogy amíg a karácsonyi dalt énekelték, a követségi épület közvetlen közelében gránát csapott be. „Áhítatosan azért imádkoztunk, hogy legyen végre irgalom és békesség a földön” – írta.
Néhány házzal arrébb, a szintén a Werbőczy utcában található Erdődy-Hatvany-palotában tartózkodott a Budapest Erőd parancsnoka, a budapesti német és magyar csapatok főparancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS hegyihadtest tábornoka, akinek nem volt kedve karácsonyt ünnepelni. Rossz kedvének nyomós oka volt: minden beosztott körzetparancsnoka jelentésében megerősítette, hogy az ostromgyűrű bezárult, és a nyugatra vezető utakat is elfoglalták az oroszok.
Szenteste sincs kegyelem
A Gertrud Lutz által remélt irgalom elkerülte a közelben található Városmajort is ezekben az órákban, és a következő napokban, hetekben is. December 23-án a svábhegyi Gestapótól átvett 56 embert Tuboly Miklós és Hajgató Lajos nyilas pártszolgálatosok, a városmajori nyilascsoport tagjai társaikkal együtt puskatussal bántalmazták, a levetkőztetett zsidó nőket embertelen módon megkínozták a Városmajor utca 37.-ben. Másnap, december 24-én a nyilascsoport tagjai kivégzéseket követtek el a városmajori nyilasközpont udvarán, és szenteste mintegy 80 embert menetbe állítottak, hogy a „locsogó gettóba” kísérjék őket, ami a nyilasszlengben a Duna-parti kivégzést jelentette. Az összekötözött kezű embereket a Lánchídon át a pesti alsó rakpartra kísérték, és ott a jeges Dunába lőtték.
Szerzetes revolverrel
A városmajori nyilascsoport központi figurája Kun András „páter” volt. Az a Kun, aki bár minorita volt, nyilas pártszolgálatosként az egyetlen olyan szerzetes, aki minden esküjét megszegve perverz, szadista gyilkossá vált. Számtalan súlyos bűncselekményt követett el egy nyilascsoport vezetőjeként. Jelmondata a „Krisztus nevében tűz!” volt, reverendáján a szerzetesi fogadalmat jelentő öv mellett pisztolytáskát hordott, benne revolverrel.
A páter másnap, karácsony első napjának estéjén azt mondta, karácsonykor nincs kivégzés, ezért a nyilasok az aznapra összeállított zsidó csoportot sortűz helyett átkísérték a pesti gettóba. A csoportban volt egy majdnem járásképtelen, idős zsidó asszony, aki miatt a csoport lassabban haladt a pártszolgálatosok által elvártnál. Mivel a páter megtiltotta, hogy fegyvert használjanak Krisztus születésének ünnepén, a nyilasok a Lánchídon áthaladva, hirtelen ötlettől vezérelve megfogták a nehezen mozgó asszonyt, és a híd korlátján áthajolva bedobták a Dunába.
1944. december 25-e volt. Karácsony.
