A gyűjtögetéstől az értelmetlen pusztításig: így változott meg viszonyunk a növényekhez

Emberelődeink évmilliókig éltek növények gyűjtögetéséből és állatok vadászatából, amelyek az ő beavatkozásuk nélkül éltek és szaporodtak. Nemcsak fontos táplálékot, rostokat és energiát biztosítottak a növények őseink számára, de egyes fűfélék hatékony gyógymódot is jelentettek különböző betegségek vagy sérülések kezelésére. 

A két-három millió éve, nagyrészt gyökereken és dióféléken élő fajok hosszú tápcsatornával, nagy állkapoccsal és fogakkal, valamint vastag fogzománccal rendelkeztek, másfél millió évvel később élt elődeinknek, akik a gyökereknél, dióféléknél könnyebben emészthető fűféléken és fűmagokon éltek, már laposabb arckoponyája, kisebb fogai, vékonyabb fogzománca és rövidebb gyomor-bélrendszere volt, de az ízlelőbimbóink száma is gyarapodott az élővilág biodiverzitásának növekedésével párhuzamosan. Mindezen morfológiai adaptációk mellett az emberfélék biokémiai szempontból is alkalmazkodtak a növények elfogyasztásához és megemésztéséhez.

Átállás a gazdálkodásra

Úgy tízezer évvel ezelőtt aztán az ember elkezdte szinte minden idejét és energiáját arra fordítani, hogy néhány növény- és állatfaj életét manipulálja. Megfigyelte, hogy egyes növények kedvezőbb tulajdonságokkal bírnak, mint mások, például jobb ízűek, táplálóbbak, könnyebben termeszthetők vagy ellenállóbbak az időjárási viszonyokkal szemben, majd a számára legideálisabb vadon termő növények magjait otthona közelében elvetette és gondozta, hogy minél több élelemre tegyen szert anélkül, hogy folyton vándorolnia, gyűjtögetnie és vadásznia kelljen. Az emberek napkeltétől napnyugtáig magot vetettek, növényeket öntöztek, gazokat húztak ki a földből, és birkákat vezettek dús legelőkre, a nemzedékről nemzedékre történő háziasítás során pedig a növények és állatok jellege megváltozott, azaz genetikailag módosultak – ezt nevezte Darwin „mesterséges szelekciónak”.

A mezőgazdaság forradalma lehetővé tette az emberi társadalom fejlődését és a települések összetettebbé válását. Ily módon modern városaink és kultúráink részben az alapvető élelmiszerek megbízható termelésére és elosztására támaszkodnak. 

A mezőgazdaságra való átállás i. e. 9500–8500 körül kezdődött, Délkelet-Törökország, Nyugat-Irán és a Földközi-tenger keleti partvidékének dombságaiban. A búzát i. e. 9000 táján háziasították, a borsót és a lencsét i. e. 8000 körül, az olajfát i. e. 5000 körül, a szőlőt i. e. 3000 körül. A háziasítás fő hulláma i. e. 3500 tájára lezajlott. Még a mai fejlett technológia mellett is az emberiséget tápláló kalóriák 90 százaléka abból a néhány növényből származik, amelyeket őseink i. e. 9000 és 3500 között háziasítottak – búzából, rizsből, kukoricából, burgonyából, kölesből és árpából – írja a Sapiens – Az emberiség rövid története című könyvében Yuval Noah Harari történész, aki egy igen érdekes nézőpontot is felvet a mezőgazdasági forradalom jelentőségével kapcsolatban.

Akkor most ki háziasított kit?

A tudósok valaha úgy hitték, hogy a mezőgazdasági forradalom nagy előrelépés volt az emberiség számára: ahogy az evolúció egyre intelligensebb embereket termelt ki, a természet titkainak megfejtése pedig lehetővé tette számukra, hogy megszelídítsék a birkát és termesszék a búzát, ezáltal letelepedjenek és élvezzék a földművelők kellemes, kielégítő sorsát. Azonban, mint arra Harari is rámutat, nincs bizonyíték arra, hogy az ember az idők során egyre intelligensebbé vált. A gyűjtögetők már jóval a mezőgazdasági forradalom előtt ismerték a természet titkait, mivel a túlélésük múlt azon, hogy mindent tudjanak az általuk vadászott állatokról és gyűjtögetett növényekről.

„A mezőgazdasági forradalom természetesen megnövelte az emberiség rendelkezésére álló élelem összmennyiségét, a több étel azonban nem jelentett sem jobb étrendet, sem könnyebbséget. Jelentett azonban népességrobbanást és elkényeztetett elitet. Az átlagos földművelő többet dolgozott az átlagos gyűjtögetőnél, és cserébe rosszabb étrendet nyert” – fogalmaz a történész Harari, aki szerint „a mezőgazdasági forradalom a történelem legnagyobb csalása volt, ezért pedig nem a királyok, a papok vagy a kereskedők voltak a felelősek, hanem néhány növényfaj, mint például a búza, a rizs és a burgonya”.

Inkább ezek a növények háziasították a Homo sapienst, mint fordítva.

Az ipari forradalmak, a 20. század technológiai és gazdasági fejlődésének, valamint a robbanásszerű népességnövekedés következtében olyan mértékben kezdtük el kihasználni a bolygó természeti erőforrásait, hogy a világ egyetlen nemzedéknyi idő alatt sodródott a klímakatasztrófa szélére. Itt tartunk most. 

Mi vár ránk a következő évtizedekben az élelmezés szempontjából? Nem sok jó – hacsak nem vetünk véget azonnal az önpusztításnak. 

Nagyon rossz úton járunk, irányt kellene változtatnunk

Az éghajlatok és a növények nem egyformák, de az alapélelmiszerként termesztett gabonákra alapvetően vonatkoztatható az a szabály, hogy minden egyes foknyi felmelegedés tíz százalékkal csökkenti a terméshozamot. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a bolygó öt fokot melegszik a század végére, amikor az előrejelzések szerint a mostaninál mintegy ötven százalékkal több embert kell majd etetni, ötven százalékkal kevesebb gabona áll majd rendelkezésre ehhez. Vagy még kevesebb, ugyanis a hozam valójában gyorsabb ütemben csökken, ahogy egyre forróbb lesz a helyzet.

A fehérjével ennél is rosszabbul fogunk állni: „nyolc kilogramm gabona szükséges egyetlen kilónyi hamburgerhúshoz, amit egy tehénből nyerünk, amely azzal töltötte az életét, hogy metánt böfögve tovább melegítette a bolygót” – írja David Wallace-Wells Lakhatatlan Föld című könyvében.

Világszerte az emberek étrendjének mintegy 40 százalékát teszi ki a gabona, ha ehhez a szójababot és a kukoricát is hozzáadjuk, már a globálisan bevitt kalóriák kétharmadánál járunk. Az ENSZ úgy becsüli, hogy 2050-ben a bolygónak körülbelül kétszer annyi élelemre lesz szüksége, mint ma – és bár ez csak becslés, annak elég erős. Bizakodóbb növényélettan-tudósok esetleg rámutathatnak, hogy a fent ismertetett alapszabály csak azokra a területekre vonatkozik, amelyek már a termelésre alkalmas hőmérséklet felső határánál járnak, és igazuk is lenne – elméletileg a melegebb klíma Grönlandon például éppen hogy megkönnyítené a búzatermesztést. De ahogy Rosamond L. Naylor és David Battisti egy úttörő tanulmányban levezették, a trópusok már most túlságosan melegek ahhoz, hogy ott gabonát lehessen termelni, a gabonatermelő vidékek pedig a hőmérséklet optimumánál járnak – vagyis a legkisebb felmelegedés is elindíthatja őket a hozamcsökkenés lejtőjén. Nagy vonalakban ugyanez igaz a kukoricára is. Négyfokos felmelegedés esetén a világ vezető kukoricatermelője, az Egyesült Államok terméshozama majdnem a felével visszaesne. Az utána következő három termelő – Kína, Argentína és Brazília – esetében nem lenne ilyen drámai a csökkenés, de mindegyik ország elveszítené a mostani termésének legalább ötödét.

Egy évtizeddel ezelőtt a klimatológusok még azt mondták volna, hogy bár maga a meleg rosszat tesz a növények növekedésének, a levegőben lévő plusz szén-dioxidnak épp ellentétes hatása van – olyan, mint valami levegőben lebegő műtrágya. Sajnos azonban ez a hatás leginkább a gyomnövényeken, és nem a gabonán látszik érvényesülni. Ráadásul magasabb szén-dioxid-koncentráció hatására a növények vastagabb leveleket növesztenek, a vastagabb levelek márpedig kevésbé nyelik el a szén-dioxidot, ami miatt abból évente 6,39 milliárd tonnával több van a légkörben. A klímaváltozás miatt a földeknek nemcsak a szén-dioxiddal, de több rovarral is meg kell küzdeniük – ezek együttes tevékenysége évente 2-4 százalékkal csökkenti a terméshozamot –, valamint gombákkal, betegségekkel, hogy az árvizeket ne is említsük.

„Egyes növények, például a cirok, ellenállóbbak, de azokon a területeken is csökkent a termés, ahol elsősorban ezeket termesztik; és bár a gabonatermesztők remélik, hogy ki tudnak tenyészteni hőtűrőbb fajtákat, évtizedek óta sikertelenül próbálkoznak vele. A búzaövezet minden évtizedben mintegy 250 kilométert tolódik a sarkvidékek felé, a földeket azonban nem egyszerű csak úgy elköltöztetni, és nem csak azért, mert nehéz lenne megtisztítani a most városok, utak, ipari és irodaparkok által elfoglalt területeket. Az olyan helyeken, mint Kanada vagy Oroszország, még ha emelkedne is a hőmérséklet, a terméshozamot korlátozná a talaj minősége, mivel évszázadokba telik, amíg a bolygó optimális termékenységű talajt tud létrehozni. A termékeny földeket már most használjuk, és a klíma túlságosan gyorsan változik ahhoz, hogy megvárhassuk, amíg az északi talaj beéri őket. A termékeny talaj pedig, bármilyen hihetetlen, szó szerint eltűnik: minden évben 75 milliárd tonna vész el belőle. Az Egyesült Államokban az erózió sebessége tízszerese a természetes pótlódásának, Kínában és Indiában harminc-negyvenszerese” – figyelmeztet Wallace-Wells. 

Az élelmiszer-termelés szempontjából a hőségnél is nagyobb problémát jelent majd az aszály, mivel a Föld művelhető területeinek nagy része elsivatagosodik. Kétfokos felmelegedés esetén óriási aszályok sújtják majd a Földközi-tenger vidékét és Indiát, a kukorica- és ciroktermés pedig világszerte megsínyli majd a szárazságot, ami komoly próbára teszi a globális élelmiszer-ellátást. Két és fél foknál, elsősorban az aszály következtében, globális élelmiszerhiány léphet fel – azaz több kalóriára lesz szükség a világon, mint amennyit meg tudunk termelni. Három foknál még nagyobb szárazság várható Közép-Amerikában, Pakisztánban, az Egyesült Államok nyugati részén és Ausztráliában, öt foknál pedig bekövetkezik az, amit Mark Lynnas környezetvédő úgy nevez: „az egész földtekét elnyelő örökös aszály”.

Van okunk reménykedni?

Az elmúlt évtizedekben elért haladás ellenére sem éhezés nélküli világban élünk: a legtöbb becslés világszerte 800 millióra teszi az alultáplált emberek számát, az úgynevezett „rejtett éhezés” (bizonyos tápanyagok és mikrotápanyagok hiánya) pedig több mint egymilliárd embert érint. 

Van némi nyoma technológiai áttöréseknek:

• Kína kifejezetten olyan gazdálkodási módszerekbe fektet be, amelyek az üvegházhatású gázokat termelő műtrágya használata nélkül növelnék a terméshozamot.
• Nagy-Britanniában egy „talajmentesen” termelő startup cég 2018-ban ünnepelte az első „aratást”.
• Az Egyesült Államokban szó van a függőleges gazdaságokról, amelyek a házak falán való növénytermesztéssel tehermentesítik a termőföldeket; illetve a laborokban előállított fehérjéről.

Ezek a technológiák azonban még csak afféle előfutárok, ráadásul egyenlőtlenül vannak elosztva, és a drágaságuk miatt éppen azok számára (például a Szomáliában, Szudánban, Nigériában és Jemenben élők) számára elérhetetlenek, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rájuk.

Nem csak a mennyiséggel van baj

„Egy évtizeddel ezelőtt a világ nagyon bízott abban, hogy a GMO-ültetvények majd újabb zöldforradalmat robbantanak ki, ma azonban a génmódosítást főleg azért alkalmazzák, hogy a növények ellenállóbbak legyenek a kártevőirtókkal szemben, amelyeket ugyanazok a cégek árulnak, amelyek a génmódosított növényeket is létrehozták. A kulturális ellenállás pedig olyan gyorsan erősödött vele szemben, hogy ma a Whole Foods üzletlánc már a saját márkás szódavizét is GMO-mentes szénsavas víz néven árulja” – írja Wallace-Wells.

De az sem világos, mekkora termésre számíthatnak azok, akiknek módjukban áll használni ezeket a technológiákat. Az elmúlt tizenöt évben Irakli Loladze matematikus megfigyelte a szén-dioxidnak egy olyan hatását az emberi táplálkozásra, amelyet a növényélettan-tudósok nem láttak előre: a növények ugyan nagyobbra nőnek tőle, ugyanakkor kevésbé táplálóak is lesznek. „Minden egyes levél és fűszál a földön egyre több cukrot termel, ahogy a szén-dioxid-szint emelkedik” – mondta Loladze a Politicónak a The Great Nutrient Collapse (A nagy tápanyag-összeomlás) című könyve kapcsán adott interjúban. „A bioszférába történő legnagyobb szénhidrát-beáramlásnak vagyunk tanúi az emberi történelem során, ami kiszorítja az élelmiszereinkből a többi tápanyagot.”

Egy 2004-es tanulmány kimutatta, hogy az általunk termesztett növényekben a hasznos anyagok – fehérje, kalcium, vas, C-vitamin, hogy csak négyet mondjunk – mennyisége egyharmadával csökkent 1950 óta. Egyre inkább olyan lesz minden, mint a gyorsélelmiszer. Még a méhek által gyűjtött virágpor fehérjetartalma is harmadával kisebb, mint volt.

Ahogy egyre rosszabbodott a szén-dioxid-koncentráció, úgy súlyosbodott a probléma is. Egy nemrégiben született becslés szerint 2050-re nem kevesebb, mint 150 millió embert fenyeget majd a fehérjehiány a tápanyag-összeomlás miatt, mivel a világ szegényei közül ennyien vannak fehérjeszükségletük kielégítése terén növényekre utalva hús helyett; 138 millióan szenvedhetnek az egészséges terhességhez nélkülözhetetlen cink hiányától; 1,4 milliárd ember étrendjében pedig drámai módon lecsökken a vas mennyisége, ami a vérszegénység járványszerű terjedéséhez vezethet.

2018-ban egy Csu Csun-vu által vezetett kutatócsapat tizennyolc különböző rizsfajta fehérjetartalmát vizsgálta (a rizs több mint 2 milliárd ember alapvető élelmiszere), és azt találta, hogy a levegő szén-dioxid-szintjének emelkedése szinte minden tápanyag mennyiségét csökkentette bennük – a fehérje mellett a vasét, a cinkét, valamint a B1-, B2-, B3- és B9-vitaminét is. Az E-vitaminon kívül tulajdonképpen mindenét. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a széngázkibocsátás egyedül a rizsen keresztül 600 millió ember egészségét veszélyeztetheti. „A korábbi századokban birodalmak épültek erre a növényre. A klímaváltozás egy újabbat ígér, az éhezés birodalmát, amely a szegények világán fog uralkodni” – összegez a szerző.

Mindannyiunk felelőssége, hogy merre halad tovább a történelem 

Engem is sokkolt, szinte elvette az életkedvemet a Lakhatatlan Föld, mégis él bennem a remény, hogy helyre tudjuk hozni, amit elrontottunk. Hiszen ha képesek voltunk ilyen rövid időn belül ekkora károkat okozni saját élőhelyünkben, akkor a rendelkezésünkre álló tudományos módszerekkel, technológiai vívmányokkal és nem utolsósorban a megfelelő hozzáállással képesek vagyunk villámgyorsan tenni is annak érdekében, hogy újra harmóniában élhessünk a természettel – és egymással. 

Mint azt Barbara Schaal evolúcióbiológus is említi tanulmányában, mintegy 20 ezer ehető növényfaj létezik a földön, melyek közül mindössze harmincat fogyasztanak széles körben. Vagyis a növényvilág számos lehetőséget kínál az éhínség és tápanyaghiány visszaszorítására, a fenntartható fogyasztás elősegítésére és az életminőségünk javítására. Ez persze nem jelent feltétlenül megváltást, pusztán lehetőségeket. „Valóban nagyon sok ehető növény van, de ezek egy jelentős része nem termelhető vagy raktározható olyan mennyiségben és elterjedésben, hogy azzal az emberiség éhínségét csökkenteni lehetne. Sajnos amíg ilyen sokan vagyunk, addig a változatos növényi, gyümölcsöket, magokat, zöldségeket gazdagon magába foglaló étrend az emberiség igen nagy része számára elérhetetlen marad” – tette hozzá Kun Ádám.

Amíg tehát tudósaink azon fáradoznak, hogy válaszokat találjanak a globális kihívásokra, a mi szerepünk és feladatunk az, hogy mindennapi tevékenységeink, szokásaink, életmódunk, de mindenekelőtt szemléletmódunk megváltoztatásával és összefogással visszaállítsuk és megőrizzük az élővilág sokféleségét. Nem, nem az a megoldás, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy a politikusok és nagyvállalatok lépjenek valamit, a népességnövekedés megállítása pedig csak egy a legsürgetőbb teendők közül. 

Ahogy az ökológiai közgazdászok is hangsúlyozzák, úgynevezett glokális gazdaságok, azaz kisebb, regionális szintű közösségi önellátó rendszerek globális hálózatában működve tudunk a fenntarthatóság felé mozdulni. Egyebek mellett erre buzdít David Attenborough is, aki szerint a küldetés nem is olyan bonyolult, mint gondolnánk – elég körülnézni a világban és példát venni azoktól, akik már elkezdtek tenni az irányváltoztatás és az élhető jövő érdekében. „Ez a misszió nem a bolygó, hanem saját magunk megmentéséről szól. Az igazság ugyanis az, hogy velünk vagy nélkülünk, de a természet újjá fog épülni” – jegyzi meg a természettudós legújabb dokumentumfilmjében. 

Ha kipusztulunk? Valószínűleg kezdhetjük majd elölről. „Jöhetnek megint az egysejtűek. Hátha legközelebb okosabbak leszünk.”