Miskolctól 57 km-re északra helyezkedik el Bódvalenke, egy borsodi törpefalu. Többségében roma emberek lakják, akik számára az egyetlen munkalehetőség a közmunka. Az évek során több, az itt élők hátrányos helyzetét csökkenteni igyekvő projektet valósítottak meg: ilyen volt Pásztor Eszter vezetésével a Freskófalu nevű kezdeményezés, amelynek során európai roma festőművészeket kértek fel, hogy fessenek ún. seccókat a házak falára. A világon egyedülálló szabadtéri kiállítás ma is megcsodálható, 18 roma festőművész 33 képe látható a település házain.
Bódvalenkén közel 100 gyerek él, akik csak két faluval arrébb tudnak iskolába, óvodába járni. Korábban Esti Nóra Waldorf-pedagógus tartott fenn tanodát a számukra, a Magyar Református Szeretetszolgálat pedig gyerekházat és projektirodát üzemeltet, amely a szociális munkások és a rendszeres karateedzések mellett a Juszt-is teszünk! Alapítványnak is helyet ad. A Juszt-is célja, hogy a Bódvalenkén felnövő gyerekek ugyanannyi eséllyel induljanak az életben, mint a városokba, jobb anyagi és szociális körülmények közé születő társaik.
Az önkéntesek táborokat szerveznek, szemüveget vagy buszbérletet intéznek a gyerekeknek a VisFontis Alapítvány támogatásával, hétvégente házról házra járnak, hogy játsszanak a legkisebbekkel, rendhagyó órákat tartanak a nagyobbaknak, hét közben pedig Skype-on gyakorolnak a diákokkal, valamint támogatják azokat a helyi segítőket, akik együtt tanulnak az elsősökkel és a másodikosokkal. Hogyan lehet hozzájuk csatlakozni, és egyáltalán, miért lenne jó? Erről kérdeztük Kocsis Zsófiát és Szil Tolmit.
Hogyan vetődtetek Bódvalenkére? Miért kezd el valaki önkénteskedni egy Borsod megyei kis faluban, a szlovák határ közelében?
Tolmi: Több éven át olvastam Bódvalenkéről, nagyon tetszett a Freskófalu ötlete, szimpatikus volt a kezdeményezés. Motoszkált bennem, hogy el kéne oda jutni, és az életemben is eljött az a pont, amikor önkénteskedni akartam, nem csak más szervezetek munkáját támogatni. Találkoztam Pásztor Eszterrel, a projekt vezetőjével, és vele együtt lementem Bódvalenkére. Amikor odaértünk, rögtön beleszerettem a faluba meg az emberekbe, és teljesen egyértelművé vált számomra, hogy én ott szeretnék tenni valamit. Először nem terveztem gyerekekkel foglalkozni, mert óvónő vagyok, gondoltam, találkozom eleget gyerekekkel. De aztán kiderült, hogy az a csapat, akik addig nyári táborokat szerveztek, már nem tudják tovább csinálni, ezért biztos voltam benne, hogy nem valami új projektet kellene kitalálni, hanem ezt kéne folytatni. Azért volt pár álmatlan éjszakám, hogy belevágjak-e. Végül apukámhoz fordultam, aki azt mondta, igen, valószínűleg nyugalmasabb lenne az életünk, ha most lebeszélne. De egyrészt nem akar, másrészt valószínűleg nem is tudna. Úgyhogy inkább azt kérdezi, miben tudna segíteni. Erre azt válaszoltam, hogy emberek kellenének. Mire ő: korhatár van? Mert ha nincs, akkor jelentkezne. Így lett ő az egyik első önkéntesünk. 2016 májusában, pár héttel később pedig csatlakozott Zsófi is, aki már kész tervekkel jött.
Zsófi: Velem inkább csak úgy szembejött a lehetőség, egy ismerősöm ajánlotta, hogy lájkoljam a Facebook-oldalt. Amikor utánaolvastam, hogy mi ez az egész, először úgy voltam vele, hogy ez túl nagy felelősség. Épp színésznek tanultam, akkor még egyáltalán nem merült fel, hogy tanítsak. Mégis azon kaptam magam, hogy három nap múlva már kesztyűs bábokat csináltam a gyerekeknek, meg mindenféle játékokat kitaláltam. Akkor rájöttem, hogy ez tulajdonképpen eldőlt, most már ideje lenne jelentkezni. Derüljön ki, hogy egyáltalán csatlakozhatok-e. Elkezdtem levelezni Tolmival, akivel már az első találkozó alkalmával elkezdtük a munkát. Aztán voltunk együtt Bódvalenkén, majd megszerveztük az első tábort. A falu egyébként gyönyörű helyen van, mindig el is döntöm, hogy egyszer majd eljövök túrázni a környékre. De erre sosem kerül sor, mert amint ott vagyok, biztos, hogy inkább a gyerekekkel akarok lenni. A velük töltött időt még a kirándulásnál is sokkal jobban élvezem.
Milyen volt az elmúlt időszak a faluban? Mit tapasztaltatok, hogyan hatott az ott élőkre a járványügyi helyzet?
Tolmi: Szerintem a pandémia szempontjából nincsenek feltétlenül rosszabb helyzetben. Ilyenkor előnyös lehet, ha a világtól elzártabb helyen laksz, illetve több közmunka is lett, mint előtte volt. Persze az iskolák bezárása érzékenyen érintette a gyerekeket, esélytelen volt az online oktatás. A tanárok felmérték ezt, és minden héten papíron küldtek feladatlapokat a diákoknak, amiket utána átnéztek, kijavítottak. A gyerekek tudásán, viselkedésén azért így is érezhető volt a nyáron, hogy hónapokig nem jártak iskolába, de ez valószínűleg más helyeken is hasonlóan alakult.
Zsófi: Amikor életbe léptek a kijárási korlátozások, a Skype-tanodánk is szünetelt. Sokat dilemmáztunk ezen a döntésen, de mivel a tanoda keretében egy családhoz járnak át a gyerekek, ahol segítenek nekik a számítógép használatban, így biztonsági okokból úgy döntöttünk, hogy ez most ne legyen. Sajnos mi sem tudtunk lejárni az első hullám idején, viszont ezt az időt arra használtuk fel, hogy szervezetileg fejlődjünk: rendszeres megbeszéléseket tartottunk, csoportműködési kérdésekkel foglalkoztunk, létrehoztunk egy önkéntesfelületet a honlapon.
Így tudsz csatlakozni a csapathoz
Szerinted is minden gyereket ugyanolyan színvonalú oktatás illet meg származástól, bőrszíntől, anyagi helyzettől függetlenül? Értékes, hasznos időtöltésre vágysz, ahol sokat nevethetsz és megélheted a kreativitásodat? A Juszt-is Alapítvány vállalkozó szellemű önkénteseket keres, akik szívesen eljárnak Bódvalenkére játszani a gyerekekkel, tanítják őket Skype-on, táboroztatnak, vagy besegítenek a háttérmunkákba, legyen szó adminisztrációs, grafikai, kommunikációs feladatokról, vagy taneszközök, feladatlapok elkészítéséről. A részvétel nem igényel előképzettséget. Nem szükséges tanári diploma ahhoz, hogy jelentkezz – a csapat mindenben segíteni fog. Ráadásul készül az alapítvány saját háza, amely, ha sikeres az önkéntesek pénzgyűjtő kampánya, tavasszal már csak szép bútorokra és még több emberre vár, akik foglalkozásokat tartanak benne. További információkat erre a linkre kattintva találsz.
Mik voltak az elmúlt 4 évben a legnagyobb kihívások, amikkel a tevékenységetek során találkoztatok? Van olyan megosztható pillanat, amikor úgy éreztétek, hogy nagyon nehéz az önkénteskedés?
Zsófi: Nekem pont idén szeptemberben volt egy ilyen, azóta is rosszul érzem magam miatta. Augusztus végén vittük el a gyerekeket a nyíregyházi állatkertbe, és végül nagyon jól éreztük magunkat, de elég nehezen jött össze az a hétvége. Több önkéntesünk az utolsó pillanatban volt kénytelen lemondani a részvételt, mi, többiek, pedig nagyon elfáradtunk. Rá egy hétre pedig újra lent voltunk Bódvalenkén, én a köztes időben folyamatosan dolgoztam. Akkor úgy éreztem, egyszerűen nincs elég türelmem a gyerekekhez, ez most nagyon sok, nincs mit adnom nekik. Csak a görcsös Zsófit tudom mutatni, aki szervez, és nem játszik. Aztán szombat délutánra ez az egész átfordult bennem, ki tudtam jönni belőle, de rájöttem, hogy muszáj pihenni, hogy ne égjek ki.
Tolmi: Nekem azok a pillanatok nagyon nehezek, amikor azzal szembesülök, hogy mennyire más emberi sorsok vannak, mennyire más esélyekkel indulsz attól függően, hogy hova születsz. Teszem azt, a fővárosba, vagy egy olyan helyre, ahol nincs iskola, nincs óvoda vagy egy bolt. De persze nemcsak a gazdasági körülmények számítanak, hanem maga a család is, amiben nevelkedsz.
És mi az, ami a legnagyobb örömet okozza, amiért megéri a sok fáradság?
Zsófi: Már akkor megtelik a szívem szeretettel, amikor végiggondolom ezeket az élményeimet. A gyerekekkel kötött barátságok tényleg kihagyhatatlan dolgok. Látni például azt, hogy először még küszködünk egy játékkal, pár alkalom után meg simán legyőz benne. De ugyanez a felnőttekkel is: csodálatos érzés, amikor leülök velük, elkezdünk mindenféléről beszélgetni, beavatnak a történeteikbe, megbíznak bennem, a pletykákat is elmondják, néha még főznek is ránk.
Tolmi: Igen, elég nagy bizalomról tanúskodik, hogy a faluban élő 30-40 család közül szinte mindegyik elfogadja a jelenlétünket, igénybe veszi a szolgáltatásainkat. Szívesen látnak minket, beengednek az otthonukba, ennek nagyon örülünk. Az én legnagyobb büszkeségem az elsős-másodikos projektünk, amelynek keretében két helyi asszony tanul az iskolásokkal a mi szakmai támogatásunkkal. Mi készítjük el egy hónapra előre a foglalkozási terveket, a tananyagokat, ők pedig helyben tanítják a gyerekeket. Megható látni a szakmai fejlődésüket: azt, ahogyan bővült a tudásuk, az eszköztáruk, és amilyen remekül használják mindazt, amit elsajátítottak. Nekünk már nem is kell fizikailag ott lennünk, hogy ezeket a foglalkozásokat megkapják a gyerekek.
Ez a fajta tudásmegosztás, a helyiek támogatása kifejezetten fenntartható iránynak tűnik.
Tolmi: Ez az egész egy nagyon hosszú távú projekt. Igyekszünk felnyitni a gyerekek szemét, hogy a tanulás része tud lenni az életnek, tud érdekes, mókás elfoglaltság lenni. De számolunk azzal, hogy a tartós és sokrétű változás várhatóan egy többgenerációs folyamat lesz. Szerintem sok múlik a személyes jelenléten is, hogy lehetőleg minden hétvégén ott tudjunk lenni. Mert egy dolog a tudás, a szaktudás, az írás-olvasás fejlesztése, de a munkahelyi elhelyezkedési lehetőségeket nagyban növelik a társas kompetenciák is. Utóbbiak finomításához pedig minél több személyes kapcsolat kell. Értő figyelemre van talán a legnagyobb szüksége a gyerekeknek.
