Az eutanázia kérdésköre sokkal bonyolultabb annál, mintsem egy egyszerű „szabad–tilos” választással meg lehetne válaszolni. Irodalma oly bőséges, hogy nem vállalkozhatunk ezen írás keretein belül teljes körű ismertetést vagy választ adni.
Megszólalónkról
Dr. Frölich Róbert nyugalmazott dandártábornok, volt vezető tábori rabbi, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, 2015 és 2018 között országos főrabbi.
A zsidó jog ennek megfelelően igyekszik a komplexitást tükrözni, olyan szempontok figyelembevételével, melyek mind a beteg, mind pedig a család, valamint az orvos szemszögét vizsgálják. Bonyolítja a kérdést, hogy aktív vagy passzív eutanáziáról van-e szó, valamint hogy az élet vagy annak minősége fontosabb-e.
A halácha kiindulópontja, hogy az életet Isten adja, és csak Ő veheti el. Minden vizsgálati szempont origója ezen axióma. Az életet meghosszabbítani képes technológia létrejötte, fejlődése és alkalmazása azonban nem minősül az ő akarata megszegésének. Ugyancsak lehet morális jogunk akár elvenni az életet (lásd halálbüntetés), de nincs jogunk másokat erre felhatalmazni.
Az aktív eutanázia megítélése ennek függvényében egyszerűbb. Mózes I. könyvében találjuk meg rá a választ: „számonkérem az emberen embertársa életét...”, azaz az aktív eutanáziát a zsidó jog egyértelműen gyilkosságként kezeli, s mint ilyen tiltott. A zsidó orvos tehát nem hajthat végre aktív eutanáziát.
A passzív eutanázia már más kérdés. A fenti axióma szerint az ember rendelkezhet ugyan saját testével, életével, de nem minden körülmények között, nincs joga feladni saját életét. Olyannyira nem, hogy a zsidó jog rosszallással tekint az önként vállalt mártíriumra, melyet csak igen szűk keresztmetszetben tart megengedhetőnek.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Másik oldalról megközelítve az emberi élet olyan értékes, hogy minden perccel meg kell hosszabbítani, mikor lehetséges, még a szombat, vagy akár a legszentebb nap, Jom Kippur törvényeinek megszegése által is. A Talmud rendelkezése szerint például, ha valakit maga alá temet egy fal, akkor is meg kell menteni, ha tudható, hogy nem sokkal a kiszabadítása után el fog hunyni. A Sulchán Áruch, a zsidó törvénygyűjtemény szerint a haldoklót tilos megmozdítani, vagy bármi olyat cselekedni, ami meggyorsítja az elmúlást.
Az idézettek csak rövid szemelvények az elmúlás természetességének megőrzése hatalmas irodalmából. Ezek szerint a passzív eutanázia is tilos.
E kérdésben azonban már megoszlanak a rabbinikus vélemények. Moshe Feinstein, a XX. század legkiemelkedőbb decisora szerint, mikor a betegnek elviselhetetlen fájdalmai vannak, és tudható, hogy sem a fájdalom enyhítésére, sem a gyógyulásra nincs lehetőség, s a beteg maga sem kéri a kezelést, akkor nem kell kezelésben részesíteni, hiszen csak a szenvedést hosszabbítjuk meg vele. (Meg kell jegyeznünk, hogy a létfontosságú elemeket, táplálékot, oxigént, stb. azonban nem utasíthatja el, mert az öngyilkosságnak minősül.) Ellenkező véleményt képvisel a hasonlóan tekintélyes Slomo Zálmán Auerbach, aki szerint viszont, mivel a mózesi törvények alapján nem szabad tétlenül nézni, ha valakit a halál fenyeget, mindent el kell követni az élet meghosszabbítására.
Mi nem vállalkozhatunk egy ilyen rövid írásban a kérdés megválaszolására. Felmutattuk, hogy – noha nincs egyértelmű tiltás –, a zsidó jog hajlik az eutanázia elutasítására. A rabbik mindazonáltal szabadon, saját gondolkodásmódjuk szerint foglalnak állást a kérdésben.
Múlt havi kérdésünk így szólt: Mi a fontosabb: az egyén vagy a közösség boldogsága? A főrabbi válaszát itt olvashatod el.
