„Nem tudom, sírok-e. Arra emlékszem, hogy a kocsiból egy vasúti felüljárót látok. Esteledik. Olyan vasúti felüljáró, mint a Hal Hartley-filmekben szokott lenni. Akkor, amikor Dénessel szakítok, még nem láttam egy Hal Hartley-filmet sem. Olyan vasúti felüljáró, ahová néha kimennek a főhősök ordítani egyet a filmekben. Lehet, hogy csak a Hal Hartley-filmekben. Miután elhagyom, hazamegyünk. Az üres bevásárlótáskát visszateszem a helyére. Főzni kezdek, három napig csak főzök. Lezárható műanyag edényekbe teszem az ételeket, és a fagyasztóba rakom, míg tele nem lesz. Összepakolok, és a bőröndömet leviszem a negyedik emeletről. Lift nincs, számolom a lépcsőket, a végére elfelejtem. Tíz év múlva visszajövök majd Žižkovba, mint egy átlagos turista, és nem fogom felismerni a házat. El lehet felejteni azt, hogy hol laktál tíz éve.”
Egy híd, amiről üvölteni szoktak. Egy lakás, amiben semmi sem párhuzamos. Egy árok, ahol nagyra nőtt a gaz. Bakos Gyöngyi elbeszélője nem az a típus, aki hosszú oldalakon keresztül elemzi a saját érzelmeit, inkább a fizikai térben tesz megfigyeléseket, érdekességeken töpreng és – mindenekelőtt – cselekszik. Bejárja Prágát és Budapestet, Párizst és Stockholmot. Mi az, ami mellett elmegy, és hova érkezik végül? A Nyolcszáz utca gyalog írójával a szülői hatások erejéről, svéd filmcímekről és az állandó kétely nyelvi kifejezéséről beszélgettünk.
Mit lehet tudni a regény keletkezéstörténetéről: mennyi ideig írtad, voltak-e előzményszövegei, hogyan alakult munkafolyamat?
Hét évvel ezelőtt kezdtem el prózát írni. A szerkesztés közben vettem csak észre, hogy életem legelső szövege – ami persze különböző átalakulásokon ment keresztül az évek során – is bekerült a könyvbe. Ez az a rész, amikor az elbeszélő azon gondolkodik, hogy melyik hídon menjen át. Talán ebből is látszik, hogy némileg szokatlan volt a folyamat, mert nem regényt kezdtem el írni, hanem önálló, rövid szövegeket, amik csak gyűltek, gyűltek. Ezekből publikáltam is néhányat folyóiratokban, de nem igazán tudtam, hogyan lesz belőlük kötet. Éreztem, hogy nem novellák, de azt is, hogy a klasszikus irodalmi műfajok szerint még nem alkotnak igazi regényt, ahhoz még dolgozni kell rajtuk. Tehát a gombok megvoltak, és elkezdtem készíteni hozzájuk a kabátot. Nagy kérdés volt számomra, hogy a végén másoknak is összeáll-e a történet, főleg azoknak az olvasóknak, akik nem találkoztak a korábbi verziókkal.
Szerintem abszolút összeáll, meg nagyon dinamikussá teszi a szöveget, hogy mozaikokból épül fel. A főhős is állandó mozgásban van (fut, úszik, sétál); Budapesten, Velencén, Prágán, Párizson, Stockholmon át számos város kirajzolódik a könyvben. Volt valamilyen koncepciód, ami alapján kiválogattad ezeket a helyszíneket?
Arra nem vállalkoztam, hogy olyan várost írjak bele, ahol még sosem jártam, ennyiben tehát önéletrajzi a dolog. Ezeken a helyeken mind voltam, Prágában például több hónapig éltem. A könyvben persze nem az én személyes benyomásaim szerepelnek, hanem az elbeszélőhöz igazítottam inkább. Fontos volt az európaiság, illetve komoly inspirációt jelentett az Utas és holdvilág – a Párizsban és Velencében játszódó szövegekben többször utaltam rá, konkrét idézetek is vannak Szerb Antaltól. Mindenképp szerettem volna, hogy legyen benne egy skandináv város is, hiszen ez passzolt Bergmanhoz.
Talán annyit elárulhatunk, hogy a fejezetek Ingmar Bergman svéd filmrendező egyes alkotásairól kapták a címüket.
Nagyon szeretem Bergman munkáit, és azt is, ahogyan ír. Bár szépíróként talán kevésbé ismert, szerencsére magyarul is elérhetők a könyvei. Írói munkássága részének tartom a filmcímeit is, és mintegy intertextként felhasználtam őket. Nem a konkrét filmek tartalmát vagy a cselekményét néztem, ha ezekkel találni összefüggéseket, az a véletlen műve.
A főhős filmelmélet-filmtörténetet tanul az egyetemen, és egy ideig azon őrlődik, hogy Bergmanból vagy Fassbinderből írja-e a diplomamunkáját. Szerinted milyen lett volna ez a regény, ha Fassbindert választja?
Én tudtam, hogy nem azt fogja választani. Csak utólag állítottam választás elé a beszélőt: jó, ha van min őrlődnie. Egyébként a tanulmányait illetően sötétben tapogatóztam, mert nem ismerek senkit, aki erre a szakra járt. Nem tudtam csekkolni, hogy egyáltalán lehet-e olyan szakdolgozatot írni, amelynek az a címe: A társas kapcsolatok válsága Ingmar Bergman filmjeiben. Fontos volt számomra, hogy európai legyen a rendező, így például Tarantino helyből kiesett. Fassbinderből egyébként én magam sem vagyok olyan profi. Hatalmas rendező, de talán az ő témái kevésbé illettek volna a könyvhöz, a beszélőhöz. Bergmant jobban meg tudom fogni, illetve azt gondoltam, akár lehet egy apafigura is.
Az elbeszélő korán elveszíti az édesapját, akinek az alakjához addig is elég nehéz élmények társulnak, ráadásul egy részüket letagadja, legalábbis nem erősíti meg a férfi. Szerinted ehhez a mozzanathoz van köze annak a feltűnő nyelvi gesztusnak, hogy a főszereplő felnőtt nőként sokszor mond valamit, majd szinte azonnal visszavonja, vagy az ellenkezőjét állítja?
Az irodalomban mindig nagy kérdés, hogyan ragadjuk meg a valóságot, amikor a valóság nem létezik, illetve ezerféle valóság létezik. Ráadásul az emlékezetünk is elég bizonytalan, gyakran kiderül, hogy nem is úgy történtek a dolgok, ahogyan hisszük vagy ahogyan emlékszünk. Nagyon érdekelt, hogy nyelvileg hogyan lehet kifejezni ezt az állandó kételyt. Megtetszett ez a megoldás, hogy a beszélő mond vagy gondol valamit, két-három mondattal később pedig az ellenkezőjét. Arra viszont figyelnem kellett, hogy ezt a játékot ne vigyem túlzásba. Persze pszichológiailag is indokoltnak éreztem a folytonos bizonytalankodást. Felmerülhet egy transzgenerációs olvasat is, az, hogy valakinek a párválasztásait mennyiben befolyásolja például az apjával való kapcsolata. De nem akartam arra kifuttatni, hogy teljes egészében ez határozza meg a beszélő későbbi életét, így a könyvben végül nem lehet pontosan tudni, hogy az apa valóban házasságon kívüli kapcsolatot folytatott, vagy ez inkább a kislány fantáziájában jelent meg.
Bár a könyvben központi téma a párkapcsolatok alakulása, a szövegtől mi sem áll távolabb, mint a szentimentalizmus. Pár szavas egységekből létrejövő, sok igével dolgozó, kopogó mondatok olvashatók a regényben.
Sokszor megkapom, hogy ez a nő miért ilyen autisztikus vagy érzelemmentes. Szerintem ez nem feltétlenül van így. Igazából elég hamar megvolt maga a nyelv, és ehhez kerestem karaktert. Éreztem, hogy ezzel a nyelvvel jól tudok bánni, tudom úgy kalapálni, hogy legyen belőle egy saját hang, ami összetartja a kötetet. A főhős ironikus, önreflektív is tud lenni, sok mindent regisztrál a környezetében, apró megfigyeléseken keresztül képes láttatni dolgokat. Biztos az én személyiségemből is fakad, hogy én sem szeretem a szájbarágást, vagy ha csúcsra vannak járatva az érzelmek.
Ez a fajta érzelemmentesség gyakran meghökkentő, izgalmas vagy éppen vicces fordulatokat eredményez. Például amikor azt írod, hogy: „Kinyitja előttem a kocsi ajtaját, hozzáteszi, hogy hölgyem, rám mosolyog, nagyon udvarias, figyelmes, mindig megkérdezi azt is, hogy az arcomra élvezhet-e.” Sokat kísérleteztél, mire megtaláltad, hogy a szexről hogyan érdemes írni a regényben?
Nem azt mondom, hogy ösztönösen, de ezek elég hamar megvoltak. A magyar irodalomban kevés igazán jó példával találkoztam, a szex általában vagy nagyon el van hallgatva, ki van hagyva, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan előtérben van. Persze az explicit szexuális tartalom is oké lehet, csak engem nem ez érdekelt. Igyekeztem úgy megtalálni az arányokat, hogy ne legyen se túl közhelyes, se túl gyerekes, legyen benne egy kis humor. A mennyiségre is odafigyeltem, hogy érezni lehessen, a női elbeszélő hétköznapjainak természetes része a szex, de korántsem csak ez érdekli.
Szeret gondolkodni különböző érdekességeken is. Miért tűnt el a viza hal a Dunából? Miből készül a bakelitlemez? Miért nő éjjel gyorsabban a bambusz, mint nappal? Hogyan kapják meg az észak-ciprusiak a leveleiket? Van valamilyen speciális módszered arra, hogy hogyan építed be ezeket az információkat a szövegeidbe?
Sajnos nincs külön mappám a számítógépen, amiben gyűjtöm az ilyen érdekességeket, pedig sokszor javasolták már, hogy legyen. Inkább véletlenszerűen akadtam rájuk, vagy mesélte őket egy ismerős. Egyébként ezeknél a részeknél az sem baj, ha nem teljesen pontosak, hiszen előfordulhat, hogy az elbeszélő tud rosszul valamit. A szövegnek jót tesznek ezek a mellékszálak, oldják, érdekessé teszik. Másrészt viszont pont ez a kihívás benne, hogy felmérjem, mi az, ami még belefér, anélkül, hogy túlságosan megtörné a nagy egészt.
Egy jó értelemben vett töredezettség a borítón is látszik, a zebrán áthaladni készülő, libegő nőalak elég sok asszociációt hív, pláne később, a könyv ismeretében. Hamar rátaláltatok erre a képre?
Először teljesen más irányba indultam el, elég határozott elképzeléseim voltak. Nagyon kedvelem a kortárs festészetet, de félő volt, hogy egy ilyen alkotás nem lesz elég dinamikus, kontrasztos vagy megjegyezhető könyvborítóként. Végül mondtam pár motívumot, köztük volt a zebra is, amelyek alapján Visnyai Zoltán tervezte a borítót. Ma már el sem tudom képzelni, hogy máshogy is kinézhetne ez a könyv.
