A most 65 éves olasz zeneszerző mindig is a zeneszerző és a zenész szerepére készült. Gyerekkorától kezdve elkísérték a zongora hangjai amatőr zongorista édesanyja révén. Ludovico már kicsi korában tanult zenélni, egyértelmű volt, hogy a torinói zeneiskolát a milánói Giuseppe Verdi Konzervatórium kövesse. Semmi mással nem tudott igazán elmélyülten foglalkozni az iskolában sem, csakis a hangokkal. Einaudi komolyzenei zeneszerzői képzést kapott, de otthonról hozott vidámsága, családtagjai vadabb zenéinek hatása, összetett belső világa mindig is átütött a darabokon, jellegzetesen „einaudis” hatást keltve.
Így ismerte meg nevét a világ
Kezdetben cseppet sem volt populáris, az sem volt egyértelmű, hogy kizárólag a zeneszerzésből meg fog tudni élni. Főleg zongorára, illetve kamara- és szimfonikus zenekarra írt darabokat, ezután kezdte el érdekelni a fotózás, a balett, a videózás. Innen már csak egy lépés volt a kilencvenes években a filmzeneszerzés. Einaudi zenéje csendül fel az Ez itt Anglia, a Doktor Zsivágó, az Alattomos és az Életrevalók című filmben is. Nemcsak az idősebb, de a fiatalabb korosztály is imádja a zenéjét. Iggy Pop, Ricky Gervais és Nicki Minaj bevallottan rajongói, Einaudi pedig annyira nem sznob, hogy Eminem zenéje is képes őt inspirálni. Ez és nagy ismertsége eltávolítja az igazi hagyományos zeneszerzőktől, de ezt ő egy cseppet sem bánja, nem vágyik a klasszikus zenei világ elfogadására.
Érdekes e kettősség: már csak kora folytán is a lázadásban és a rock and rollban nőtt fel, zenéje mégis mindig megnyugtató, kellemes. Hogy lehet ennyire közkedvelt ez a meditatív zene, amit tinédzserek használnak vizsgadrukk ellen megnyugtatásul, s ami szinte minden koncertet egy hatalmas közös meditáláshoz tesz hasonlatossá? Einaudi szerint úgy, hogy ugyanazokról az érzelmekről mesél, mint a népdalok: örömről, veszteségről, vágyról és frusztrációról. Közvetlen kapcsolatot tud kiépíteni a hallgatóival kortól és társadalmi helyzettől függetlenül, s ez az, ami igazából élteti.
Egy reggel...
Einaudi egyedi hangzású, új megoldásokat használó, szinte korlátok nélküli, hipnotikus zenéje az Életrevalók sikerének idején már volt annyira kelendő, hogy a lemezeladásból és a koncertezésből el tudta tartani magát, és sokan ismerték a nevét. Az Életrevalók után azonban még magasabbra emelkedett a csillaga. Szinte nincs is olyan koncertje, ahol a közönség ne követelne ki legalább egy számot a filmben elhangzottak közül, jellemzően az Una mattinát. A 2004-es, ugyanezt a címet viselő album nemcsak a hírnév miatt érdekes Ludovico számára. Ez volt az első olyan munkája, aminek témája nem a múlthoz, hanem a jelenhez és az őt körülvevő dolgokhoz kapcsolódott: Tagore becenevű zongorájához, a gyerekeihez, Jessicához és Leóhoz, a narancssárga szőnyeghez a nappaliban, az égen lassan vonuló felhőkhöz, az ablakán átszűrődő napfényhez, a könyveihez, barátaihoz, gondolataihoz.
Hogy lehet az Északi-sarkon zongorázni?
Az immár 22 lemezes előadó öt éve egy alkalommal hazánkban is járt, és telt házas dupla koncertet adott. 2006-ban azonban ennél sokkal izgalmasabb lépésre szánta el magát: úgy hívta fel a klímaváltozásra a világ figyelmét, hogy a Greenpeace-szel együttműködve az Északi-sarkvidéken, úszó jégtáblák között zongorázott egy tutajon lebegve. Az olvadó, mozgó, visszhangzó jégtáblák, a szikrázó fehérség, az elhagyatott táj teljesen új megvilágításba helyezte Einaudi játékát, külön erre az alkalomra írt dalát. A Sarkvidéki elégia egyértelműen világunk megóvásáért, az emberi kizsákmányolás megállításának érdekében szól.
