„A legelső kliensem egy 21 éves roma prostituált lány volt, aki gyereket várt. Az egyik legutóbbi egy 58 éves, roppant sikeres üzletasszony” – mondta a TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényén dr. Kaló Zsuzsa pszichológus, drogkutató, az AKUT Alapítvány egyik alapítója és a nemrég megjelent Bevezetés a szerhasználó nők világába című könyv szerzője. Az ELTE-PPK adjunktusa mégis azt hangsúlyozza, hogy amikor szenvedélybeteg nőkkel beszélget, legyenek bármilyen sokfélék is, mégis először a bátorság és az erő jut eszébe róluk. Mert óriási bátorság kell ahhoz, hogy valaki elkezdje feldolgozni azokat a nehéz életeseményeket, amelyeket átélt.
Hogyan tudja őket mindebben segíteni egy olyan addiktológiai ellátórendszer, amelyet a ’60-as években a heroinhasználó felnőtt férfiak igényei mentén hoztak létre? Miért van az, hogy a szenvedélybeteg férfiakkal összehasonlítva a szenvedélybeteg nők csupán fele kap ellátást világszerte? Mit tehetünk mi magunk is azért, hogy ne elítéljük, hanem észrevegyük és támogassuk a szerhasználó nőket?
Az alábbi interjúban többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ, és az is kiderül, hogyan indulnak be már egy pici baba viselkedésének értelmezésekor azok a folyamatok, amelyek később befolyásolni fogják, hogy kinek mennyi esélye van a felépülésre.
Létezik-e friss adat arról, hogy hány nő érintett problémás szerhasználattal Magyarországon, illetve mi az arányuk a férfiakhoz képest?
Magyar adat továbbra sincs. Sajnos kevésszer van példa arra, hogy az adatelemzés során külön odafigyelnének a nemi különbségek rögzítésére, így aztán óriási munka utólag leválogatni ezeket az adatokat. Azt azért látjuk, hogy van egy ún. konvergenciahatás, azaz egyre jobban közelít egymáshoz a férfi-női szerhasználat aránya. Míg régebben ez 5:1 volt a férfiak javára, manapság inkább a 3:1 arány a jellemző. Persze ezekben a felmérésekben sok torzító tényező is megjelenhet. Kezdve például azzal, hogy mi az, amit egyáltalán szerhasználatnak tekintünk? Kizárólag az illegális szereket nézzük, vagy ide soroljuk az alkoholt, a gyógyszereket vagy a nikotint is? Ez lényeges kérdés, hiszen tudjuk, hogy a nőknél elsősorban a gyógyszerhasználat, a gyógyszerek visszaélésszerű (nem az orvos által felírtaknak megfelelő) használata, illetve az alkoholfogyasztás dominál. Ez derül ki többek között az ESPAD-vizsgálatokból is, amelyek 16 éves fiatalok szerhasználatát térképezik fel 4 évente minden európai országban.
Magyarul is lehet olvasni a női szerhasználók világáról
A legfrissebb hazai és nemzetközi kutatások, illetve a klinikai gyakorlatok tükrében mutatja be dr. Kaló Zsuzsa új munkájában a női szerhasználat sajátosságait. A L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent kézikönyv egy budapesti, várandós szerhasználó nők körében végzett kvalitatív kutatás eredményeit is tartalmazza, valamint összegzi a hatékony kezelés és a női szerhasználatra érzékeny szakmapolitika ismertetőjegyeit. A könyvvel kapcsolatos további információkért kattints az alábbi linkre.
Abban is eltérés lehet a nemek között, hogy miért nyúlnak ezekhez a szerekhez. A lányoknál ez gyakran összefügg a társadalmi elvárásokkal, étkezési zavarok kísérő elemeként jelenik meg a szerhasználat: konkrétan azért élhetnek velük, hogy lefogyjanak. Más esetekben pedig az öngyógyítás a cél, hogy valamilyen traumát elfedjenek. Tehát nem mindig látszanak az új adatok, de az biztos, hogy egyre több helyen foglalkoznak a női szerhasználattal: például az Európa Tanács Pompidou Group nevű kormányközi testülete, amely rendszeresen tart képzéseket arról, hogy miként kellene adatokat gyűjteni úgy, hogy tisztább képet kapjunk a problémáról. Azt hiszem, még egy átmenetben vagyunk a diverzitás figyelembevétele felé, de ma már egyre több szó esik a nőkről.
Mennyire vagy optimista a tekintetben, hogy ki tud-e fejlődni a szerhasználók sokféleségére való fogékonyság egy olyan országban, amelynek a jelenlegi drogpolitikáját a szőnyeg alá söprés és a szigorú tilalmak jellemzik?
Alapvetően aggódom, hogy mi lesz ezzel a témával, ugyanakkor az is látszik, hogy a nők, lányok helyzete mégis rátapintott egyfajta érzékenységre, már csak azért is, mert ők azok, akik szülnek, illetve legtöbbször ők a gyerekek elsődleges gondozói is.
Egy Margaret Atwood-regényben is olvashatnánk, amit most mondtál – mintha a nők értékét máig a termékenység, a szülésre való képesség, a gyermeknevelés adná.
Ennek ellenére megfigyelhető ez a trend. A ’60-as években nemzetközi szinten létrejövő addiktológiai ellátás alapvetően a heroinhasználó felnőtt férfira volt kitalálva. Aztán észrevették, hogy mások is használnak szereket: tinédzserek, idősebbek, nők is. Közülük első körben azokkal kezdtek el foglalkozni, akik terhesek voltak, vagy akiknek gyereke volt. Csak később derült ki, hogy bizony azoknak is lehetnek problémái, akiknek nincsen gyereke. Persze az nem vitás, hogy a terhes szerhasználó nőknek külön segítségre van szükségük. Kutatásokból tudjuk például, hogy míg a nők duplán deviáns csoportnak számítanak a droghasználói szubkultúrán belül, hiszen maguk a droghasználó férfiak is lenézik őket, addig ennek a hierarchiának a legalján tényleg a terhes nők vannak.
Magam is éveken keresztül dolgoztam a Józan Babák Egyesületnél. Azt tapasztaltam, hogy a várandós nők elismerik a problémájukat: pontosan tudják, hogy ártanak maguknak és a babának. Nem ezt kell tudatosítani bennük, hanem sokkal inkább abban kell támogatni őket, hogy át tudják lépni azt a stigmatizációt, ami a társadalomból és a szubkultúrából egyaránt éri őket. Sajnos az is előfordulhat, hogy ezek az előítéletek még a szakemberek munkájában is jelen vannak, mondjuk ha nem képzettek arra, hogy szerhasználó nőkkel foglalkozzanak, felismerjék az igényeiket, a problémáikat, hogy egyáltalán miből nőhetett ki a függőség.
TED-előadásodban 5 fő okot foglaltál össze azzal kapcsolatban, hogy miért érdemes külön is beszélni a női szerhasználókról. Azt mondtad, hogy őket nagyobb arányban érinti a láthatatlanság, a téves diagnózisalkotás és kezelés veszélye, a szegénység, a stigmatizáció, a rejtőzködés.
Fontos hangsúlyozni, hogy a lányok és a nők problémáit nem lehet csak az egyén szintjén értelmezni, hanem rendszerszemléletre van szükség. Nem lehet ugyanis elmenni amellett, hogy ők miket tanultak kislányként. Noha az utóbbi évtizedekben sikerült óriási változásokat elérni a nemi egyenjogúság kérdésében, és sokan már csak legyintenek a feminizmus hallatán, azért bőven van még tennivalónk ezen a téren. Valójában a születésünk nulladik percétől hatnak ránk a különböző nemiszerep-elvárások. Ez tetten érhető például abban, ahogyan a felnőttek néha a fogóreflexet értelmezik. Ha egy csecsemő tenyerébe beleteszed az ujjadat, automatikusan rá fog szorítani, ez egy univerzális reakció, minden pici ezt csinálja. Volt egy érdekes vizsgálat, ami azt nézte meg, hogy milyen jellemző reakciók vannak fiú vagy lány csecsemők esetében a felnőttek részéről. Amikor fiúbabák szorítanak rá az emberek ujjára, akkor a többségük megdicséri őket, viszont ha lány babák, akkor „viccesen” azt mondják: meg fog gyűlni veled a baja a férfiaknak.
Irányelvek a nőkkel végzendő pszichológiai munkához
Az Amerikai Pszichológiai Társaság (röviden APA) több mint 130 ezer tagjával a világ legnagyobb és legbefolyásosabb pszichológiai szervezete. Már 2007-ben publikálták azokat az irányelveket, amelyeknek az alkalmazását elengedhetetlennek tartják a nőkkel, illetve lányokkal folytatott pszichológiai munka sikeréhez. A 2018-ban frissített útmutató, amelynek fordításán már dolgoznak az ELTE oktatói, hangsúlyozza többek között, hogy a szakembereknek figyelembe kellene venniük a nőket érő strukturális diszkriminációt és elnyomást, valamint azt a sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó üzenetet, ami arról szól, hogy mit is jelent nőnek lenni. Törekedniük kellene például arra is, hogy önállóságra bátorítsák a klienseiket, támogassák őket a választási lehetőségeik bővítésében, kritikai tudatuk megerősítésében. A kiadvány külön kiemeli a nők csoportján belül is marginalizáltabb tagok (például idős, hajléktalan, etnikai kisebbségekhez tartozó, leszbikus nők) fokozott sérülékenységére való odafigyelést.
Ezek az előítélet-rendszerek az élet más területeire is begyűrűznek. Hatni fognak például arra, hogy milyen diagnózist és kezelést kap valaki. Kutatások kimutatják, hogy az orvosok a nők esetében többször feltételeznek pszichoszomatikus okokat a testi panaszok hátterében: világszerte kétszer olyan gyakran írnak fel antidepresszánst és szorongásoldót a tüneteikre. Ennek nyilvánvaló következményei lesznek arra nézve, hogy a nőknél milyen szerhasználat alakul ki, illetve hogyan észlelik, értelmezik a saját szerhasználatukat. Sokszor ők maguk is belsővé teszik azt, amit a környezetüktől hallanak: hogy biztosan csak túlreagálják a dolgot vagy hisztiznek. Azt is elkezdhetik magukra venni, hogy miért nem gyógyulnak. Miközben lehet, hogy nem kapták meg a megfelelő kezelést.
További probléma, hogy a nők nagyobb mértékű szégyent és stigmatizációt élnek meg a szerhasználatukhoz kötődően, hiszen az nem felel meg a társadalmi elvárásoknak, a nemi szerepeknek. Ezért kevésbé mernek segítséget kérni, illetve nem kapnak annyi társas támogatást. Ráadásul gyakran idejük sincs a felépülésükkel foglalkozni, mert igyekeznek továbbra is dolgozni, háztartást vezetni, gyereket nevelni.
A kutatásaitokból az is kiderült, hogy csak elenyészve léteznek Magyarországon kifejezetten szerhasználó nőkre szabott terápiák, programok, csoportok. Miért baj ez?
Amikor egy 15 fős csoportban valaki egyedül találja magát nőként, akkor nagyon nehezen tud beszélgetni a nőiségéhez kapcsolódó témákról. Nehezen mondja el a nőként megélt tapasztalatait, a testi élményeit, a bántalmazásból származó traumáit. Ehhez szükség lehet egy biztonságos női térre, ahol nagyobb eséllyel nyílik meg. A rehabilitáció esetében is kifejezetten ellenjavallt a koedukált csoportok szervezése. Ilyenkor a szerhasználók hosszabb, komplexebb ellátásban részesülnek, többnyire bentlakásos formában. Ha heteroszexuális emberekről beszélünk, sokkal jobb, ha ebben az időszakban azonos nemű emberek között vannak, saját magukkal foglalkoznak, nem bonyolódnak bele párkapcsolati ügyekbe. Az is fontos tapasztalat, hogy a koedukált rehabilitáció során gyorsan leképeződik mindaz, amit a tágabb társadalomban látunk: a nők feladata lesz a mosogatás, hamar elkezdődhet a bántalmazás, a szexuális visszaélés.
Nagyon tanulságos volt az is, amikor a Kék Pont Alapítvány anno bevezette a Csere csak csajoknak nevű innovatív kezdeményezését. Ez még akkor volt, amikor működhetett a tűcsere programjuk a VIII. kerületben. A legfrissebb nemzetközi ajánlások alapján kitalálták, hogy legyen egy olyan nap a héten, amikor csak nők mehetnek tiszta tűért, s kizárólag nőkből álló személyzet fogadja őket. Nagyon nehéz volt bevezetni ezt az újítást, elképesztő ellenállás mutatkozott a férfiak részéről, akik szinte letáboroztak az ajtó előtt. Eleinte a nők is hezitáltak bemenni, de amint megtették ezt a lépést, elő tudtak kerülni olyan témák, amikről korábban kevesebb szó esett: mint mondjuk, a szexualitás vagy a menstruáció. Kiderült például, hogy szükségük van betétre, tamponra. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire kontroll alatt tartja őket szerhasználó férfi partnerük. A bántalmazó fél ugyanis – ez egyébként leszbikus kapcsolatokban is megfigyelhető – arra használja a szert, hogy még totálisabb függés alá vonja az áldozatot, így gyakran a felépülés lehetőségétől is igyekszik elvágni őt.
Ha jól értem, adott egy patriarchális keretrendszer, amely egyrészt nagyban hozzájárul a nők függőségének kialakulásához, ugyanakkor annak az esélyét is csökkenti, hogy valaki nőként megfelelő kezeléshez jusson és felépüljön.
Igen, ez komoly paradoxon. Egy másik érdekes ellentmondás, hogy egy szerhasználó nő hogyan tudja úgy növelni a hatalmát, az erejét, hogy közben felismerje a függőségét, és belássa, hogy a szer uralkodik rajta. Ezt a két dolgot néha nehéz szétválasztani. A csoportos forma igazából abban is segít, hogy a közösségnek adja át azokat az energiákat, amiket eddig a függőségre fordított. A munkánk során azt tapasztaltuk, hogy erre volt fogékonyság: van olyan csoportunk, ahol a tagok a mai napig találkoznak minden csütörtök este, pedig a közös munka hivatalos szakasza már egy éve lezárult.
Az AKUT Alapítvány a Kék Ponttal és a Nyírő Gyula Kórházzal együttműködésben 2019 elején indított 12 hetes csoportokat szerhasználó nők számára. Mik voltak a legfontosabb tapasztalataitok?
A résztvevők toborzása nagyon nehéz volt, még úgy is, hogy minden kolléga segített. Az emberek bizalmatlanok, mert nincsenek bejáratva ezek a programok. Szükség lenne türelmi időre, de azt meg a finanszírozók nem szeretik, hogy ott van a hely és nincs kihasználva. Viszont lényeges számolni azzal, hogy hosszabb időt és rengeteg munkát vesz igénybe, mire az érintettek elkezdenek megbízni egy alapítványban, egy szakemberben. Azt is érdemes kiemelni, hogy ezekben a relatíve rövid időtartamú csoportokban nincs lehetőség a traumák mély feldolgozására. Így nem kezdtük el ezeket az emlékeket piszkálgatni, inkább azokat a cölöpöket igyekeztünk megerősíteni, amikre támaszkodva aztán a résztvevők tovább tudtak menni, hogy dolgozzanak a nehézségeiken.
Tehát ezeknek a csoportoknak nem elsősorban a felépülés volt a céljuk, hanem hogy a tagok információkat kapjanak a lehetőségeikről, visszanyerjék a testük és a környezetük feletti kontrollt, megtapasztalják a csoport erejét. A hatásvizsgálatok előzetes eredményeiből jól látszik, hogy sikerült elérnünk, amit elterveztünk. A csoporttagokat mindvégig egyenrangú partnernek tekintettük, így ők is elmondhatták, hogy mi az, ami szerintük működik, mi az, ami kevésbé, mit szeretnének. Azt is átbeszéltük velük, hogy a csoport lezárultával kinek milyen keretek között lenne érdemes folytatni a felépülést. Azt is fontosnak tartottuk, hogy hangsúlyozzuk: bármikor jogukban áll női csoportot, női pszichiátert kérni, ha szükségét érzik.
Milyen tippeket tudnál még mondani azoknak az olvasóknak, akik maguk is érintettek, vagy azt gondolják, hogy ismernek olyan nőt, akinek problémás a szerhasználata?
Ha bárki úgy érzi, hogy azért nem kapja meg a megfelelő segítséget, mert a nőként szerzett tapasztalatait nem értik meg, akkor hallgasson erre a belső hangra, és keressen másik szakembert. Ez természetesen nem mindig könnyű, de mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan emberekkel dolgozzon együtt a kezelése során, akikkel biztonságban érzi magát, és akik nem erősítik benne az elnyomottság érzését. Ha olyan szerhasználó nőkről van szó, akiknek családja van, akkor nagyon fontos, hogy igenis fordítsanak időt a gyógyulásukra. Ez nem önzőség, hiszen gyakran a legtöbb, amit a gyerekeinkért tehetünk, éppen az, hogy mi magunk jól leszünk.
Persze arról se feledkezzünk meg, hogy nem minden szerhasználat problémás. Érdemes figyelni önmagunkat, hogy miért élünk szerekkel, akár a kávéval. Azért, mert szeretnénk vele elérni valamit, mert örömet okoz nekünk? Vagy inkább menekülünk és próbálunk eltompítani dolgokat? Ez egy lényeges határvonal.
Az is jó lenne, ha minél többet beszélgetnénk a közösségeinkben erről a témáról. A női szerhasználókról gyakran azt gondolják, hogy ők tehetetlen áldozatok, néha pedig ők is így tekintenek magukra. Bár a helyzetük sokszor tényleg nagyon nehéz, szerintem rengeteg erő is van bennük, amikor beismerik a problémáikat.
