A japán hadsereg tizenhat hónap alatt húzta fel a 451 kilométeres vasútvonalat, melynek célja az általuk megszállt Burma (ma Mianmar) és Thaiföld összekötése volt, a könnyebb utánpótlás biztosításának érdekében. Az 1943 októberében átadott vasút építésén a legkegyetlenebb körülmények között dolgoztattak több százezer hadifoglyot és civilt, akiknek a jelentős része odaveszett. A History Today hasábjain Clare Makepeace történész, a Captives of War: British Prisoners of War in Europe in the Second World War (A háború rabjai: angol foglyok Európában a II. világháborúban) című könyv szerzője emlékezik meg az embertelenségekről.
Kapóra jött nekik a kényszermunkások serege
Legelőször a Burmát uraló briteknek jutott eszükbe az ötlet az 1880-as években, hogy a két ország között vasútvonalat húzzanak fel. A tervből végül nem lett semmi, ugyanis a helyenként sziklás, másutt sűrű dzsungellel borított terep, a trópusi betegségek és a megfelelő útépítési viszonyok hiánya miatt megvalósíthatatlannak tartották az ötletet. A japán császári hadsereg azonban máshogy gondolta, és 1942-ben, a nyomvonal felmérése után úgy döntöttek, előveszik a régi angol tervet, és megépítik a vasútvonalat.
Ekkoriban Burmában volt a délkelet-ázsiai hadszíntér fő harcvonala. A japánok 1942 májusának végére sikeresen kiszorították az ország nagy részéből a briteket, és Indiát ostromolták. Ehhez nagy szükségük volt rá, hogy minél gyorsabban képesek legyenek csapatokat és ellátmányt szállítani a hadművelethez, és ez sürgetővé tette az építkezést. A vonal a tervek szerint a Bangkoktól nem messze fekvő Non Pladukból indult, majd a Kwai folyót keresztezve jutott Burmába, ahol Thanbjuzjatnál csatlakozott a meglévő helyi vasútvonalhoz. Az építkezés 1942 júniusában kezdődött, és a tervek szerint 1943 augusztusában kellett befejeződnie. Végül két hónappal később, októberben fektették le az utolsó sínpárt.
A japánok számára hatalmas segítséget jelentett a győztes szingapúri hadműveletben elfogott brit és ausztrál katonák, illetve a megszállt területekről deportált ázsiai civil kényszermunkások nagy száma, akiket munkaerőként bevethettek a grandiózus építkezésen. Előbbiekből mintegy 60 ezren, utóbbiakból pedig 200 ezren vettek részt a munkában. A munkásokat, akiket a készülő vasútvonal mentén elhelyezett fogolytáborokba vezényeltek, arra kényszerítették, hogy segítség nélkül, puszta kezükkel, bambuszkosarakat és csákányt használva építsék fel a vasútvonalat. A hadifoglyok több mint egyötöde, a civileknek pedig a fele nem élte túl az embertelen körülményeket. A vasútvonal mentén nagyjából tízezer brit katona földi maradványait hantolták el, akik a trópusi betegségekbe vagy a szörnyűséges munkakörülményekbe haltak bele.
Jobban tisztelték a holtakat az élőknél
Az elpusztult munkásokat a japánok gondosan eltemették, közel ahhoz a helyhez, ahol meghaltak, általában elkülönített temetkezési helyeken. A hadifoglyokat meglepte, hogy fogvatartóik a legkegyetlenebb módon bántak velük, tekintet nélkül emberi jogaikra, a holtaknak viszont szigorúan megadták a végtisztességet. Ennek oka, hogy a kényszermunkások a japán császár szolgálatában haltak meg, ezért sorsuk becsületes halálnak számított. Másrészt a japánok féltek a visszajáró lelkektől, márpedig ha az elhunytak nem jutnak megfelelő temetéshez, könnyen visszatérhetnek a túlvilágról, hogy gyilkosaikat zaklassák. A legprózaibb ok pedig az volt, hogy a japán katonák attól is tartottak, hogy a temetetlen holttestek betegségeket hordozhatnak, amelyek az egész kontingenst megfertőzhetik.
A katonák eltemetése a hadifoglyok feladata volt. A művelet tisztelettel és körültekintéssel zajlott. Minden katonának külön fejfát állítottak, amire rávésték a nevét és szolgálati számát, a sírok helyét pedig a japán parancsnok és maguk a foglyok is feljegyezték saját nyilvántartásukba. A háború végét követően a brit hadsereg megszerezte ezeket a feljegyezéseket, és 1945 szeptemberében 13 önkéntes egykori hadifogoly segítségével felkutatták az elhullott bajtársak nyughelyét. A megtalált 10.549 sírban fekvő holttestből csak ötvenkettőt nem sikerült azonosítani. A hadsereg kihantolta a sírokat, a maradványokat pedig újratemette a régióban található három hivatalos brit katonai temetőben.
Ezeken a helyeken – melyek közül a legnagyobb a Bangkoktól 130 kilométerre lévő Kancsanaburiban, a két kisebb pedig Csungkajban, illetve Thanbjuzjatban található – a sírokat betontalapzatok jelölik, amelyek a hagyományos márvány sírköveknél jobban ellenállnak a földrengésnek. A talapzatokon plakett található, amelyre felvésték az elhunyt nevét, életkorát, halálának idejét, szolgálati számát, rangját és egységét, illetve egy egyszerű keresztet vagy más vallási szimbólumot. A hozzátartozók – akiket a hadsereg megkeresett az újratemetés előtt – két sorban, soronként 40 karakterben személyes feliratot is rávésethettek az emlékplakettre.
Sok mindenről mesélnek a sírfeliratok
A hozzátartozók többsége hagyományos sírfeliratot választott, egy rövid idézetet vagy egy szöveget, mely közli, hogy az elhunyt „szerető gyermek, férj és apa” volt. Más sírokon vallásos jellegű feliratok olvashatók. Az 1940-es években az anglikán hit töretlen népszerűségnek örvendett a brit népesség körében, és sokan úgy tartották, a háború célja a keresztény civilizáció védelme, valószínűleg emiatt is különböző bibliai idézetek vissza-visszatérnek a sírokon.
Számos sírfelirat tanúskodik róla, hogyan látta a brit átlagember akkoriban a háborút. Ezek többsége azt fejezi ki, hogy az elhunyt a hazájáért és a brit koronáért adta az életét, a lehető legnagyobb áldozatot meghozva a birodalomért és a népért, és elvégezte a rá bízott feladatot. Az Edward-korszaktól kezdve népszerű volt ez a felfogás a birodalom szolgálatáról és a hazaszeretetről. Az elhunytakat mártírként tisztelték. Szintén sok hozzátartozó vésetett versrészleteket szeretteik sírjára, közülük a legnépszerűbbek az I. világháború idején születtek. Különösen gyakran idézték Lawrence Binyon Az elesettekért című költeményének részleteit, mely a Dardanellák ostromakor odaveszett brit katonák emlékére született.
Ezek a változatos és kifejező szövegek ellentmondanak annak, amit a történészek többsége a megemlékezés nyelvi vonatkozásairól gondol. Az általános nézet szerint az I. világháborúban még virágzott a klasszikus sírfeliratok változatos és költői hagyománya a nyugati kultúrában, a második nagy világégés azonban olyan kifejezhetetlen szörnyűségeket hozott magával, amelyek megtörték ezt a hagyományt.
A Thaiföld–Burma vasútvonal építésénél elhunyt katonák a lehető legembertelenebb bánásmódot szenvedték el, mégis a hagyományos módon emlékeznek rájuk a hozzátartozóik által nekik szentelt feliratok. A vasútépítéskor odaveszett hadifoglyok egyötöde huszonéves fiatal volt. Ez is magyarázhatja, miért emlékeztek meg róluk ennyire szívszorító módon a családtagjaik. A szülők tragédiáját, hogy elvesztették gyermeküket, az tette még súlyosabbá, hogy nem lehettek ott a halálukkor. A fiúk a világ másik felén, egy ismeretlen országban adták életüket, távol a családtól. Néhány esetben testvéreket is felfedezhetünk a sírokban nyugvók között.
Hullottak a munkások a betegségektől
Mint említettük, a kényszermunkások többsége betegségek következtében lelte halálát. Az egyik leggyakoribb a beri-beri volt (jelentése szingaléz nyelven: „képtelen vagyok rá”), vagyis a tiamin (B1-vitamin) hiányára visszavezethető tünetegyüttes. Különösen a betegség krónikus formája, a száraz beri-beri volt gyakori a japánok által hadifogságban tartott katonák között. A betegségben szenvedők erősen lesoványodtak, karjukban és lábukban folyamatos idegfájdalmat éreztek, végül már a járás is nehezükre esett. A kényszermunkásoknak persze annyiféle különböző tápanyag hiányzott a szervezetükből, hogy halálukkor az orvosok nem tudták pontosan megállapítani, melyik vitamin hiánya végzett velük.
Szintén gyakori halálok volt a bélgyulladás, amit a baktériumfertőzött víz és étel okozott. A betegség heves gyomorfájdalommal, hányással és hasmenéssel jelentkezett, és rohamosan terjedt a foglyok között. A vasútvonal mentén a munkások sietősen lyukakat ástak a földbe, hogy latrinaként szolgáljanak a bélgyulladásban szenvedő társaik számára, nekik viszont gyakran nem sikerült időben odaérniük hozzájuk.
A legrosszabb betegség azonban a kolera volt. Villámgyorsan terjedt a foglyok között, hányást, hasmenést és kiszáradást okozva. A betegek a saját ürülékükben feküdtek, mert a görcsök miatt képtelenek voltak megmozdítani a lábukat. Néhány óra alatt úgy kiürült a szervezetük, mintha hetek óta nem jutottak volna táplálékhoz. A legsúlyosabb kolerajárvány a Thaiföld és Burma határán lévő Songkurai fogolytáborban ütötte fel a fejét, ami a halálvasút építésének egyik legborzalmasabb helyszíne volt. A sűrű dzsungel mélyén felépített tábor eredetileg mindössze három, megfelelő tetőzet nélküli bambuszházból állt, ide zsúfolták a foglyokat. Egyikük úgy írta le a helyet, mint egy sártengert, ahol még a legelemibb higiéniai feltételek is hiányoznak. Nem véletlen, hogy az ide vezényelt 1600 brit hadifogolyból 1200-zal a táboron végigsöpört kolerajárvány végzett. A malária és a vérhas szintén pusztított a kényszermunkások között – a malária lázas rohamait még évtizedekkel később is szenvedték a túlélők.
A kénköves pokol
A hadművelet során a legtöbb életet a Pokoltűz-bevágásnak nevezett szakasz építése követelte. A Hintok állomásig vezető szakaszon az alagút építése lett volna a legjobb megoldás, a japánok azonban mégis a felülről nyitott bevágást választották, így ugyanis több munkaerőt tudtak foglalkoztatni az építésen. A kivezényelt 1000 munkás közül 700 életét vesztette a szakasz építése közben. A Pokoltűz nevet az ott dolgozó ausztrál hadifoglyok adták a helynek: felülről nézve éjszaka ugyanis a tüzekkel megvilágított térség, ahol csontsovány munkások vájták nagy zajjal a sziklát, a pokol bugyrait juttatta eszükbe.
A vasút végül 1943 októberében elkészült, a következő évben a folyamatos légitámadások azonban lehetetlenné tették a használatát. A háború után Thaiföldön továbbra is használták a rájuk eső szakaszt, Burmában azonban hagyták, hogy a dzsungel visszafoglalja a területeket. A halálvasút megépítésében részt vevő rabszolgamunkások emlékezetét múzeum őrzi Mianmarban, Thanbjuzjatban. Pierre Boulle világhírű regénye, A híd a Kwai folyón, illetve a belőle készült, hét Oscar-díjjal jutalmazott film szintén megörökíti a hadifoglyok sorsát.
