Ludwig Eisenberget, a felvidéki Korompán született zsidó származású férfit 1942 áprilisában szállították Auschwitzba. Három éven át ő karcolta a foglyok bőrébe a sorszámot a haláltábor-komplexumban. Ebben az embertelen környezetben ismerte meg élete szerelmét, Gitát, akivel a földi pokolból való megmenekülés után összeházasodtak és Ausztráliába emigráltak. Az auschwitzi tetováló Sokolovra változtatta a nevét és élete végéig nem beszélt a nyilvánosság előtt a történtekről. Félt attól, hogy Gitával együtt esetleg náci kollaboránsnak tarthatják és elítélik. Pedig csak a túlélés hajtotta őket, ahogy valamennyi sorstársukat: addig, amíg engedelmeskedtek, addig bízhattak abban, hogy megélik a holnapot, és hogy lehetnek még valaha szabadok.
Heather Morris Új-Zélandon született, majd Melbourne-be költözött és miközben egy kórházban szociális munkásként dolgozott, forgatókönyvírást tanult. Számos forgatókönyve részesült különböző szakmai elismerésekben és díjakban, de film végül egyikből sem készült. 2003-ban egy barátja hívta fel a figyelmét Lale Sokolov nem mindennapi történetére, amiből aztán megszületett Az auschwitzi tetováló című könyv, egy lenyűgöző igaz történet kitartásról, hitről, túlélésről és egy sírig tartó szerelemről, amit semmilyen nehézség meg nem törhetett. A nagy sikerű regény idén áprilisban jelent meg magyar fordításban, a szerzővel pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon volt szerencsénk beszélgetni.
Hogyan találtak egymásra Lale Sokolovval? Milyen volt az első találkozás?
Tizenöt évvel ezelőtt, amikor egy barátnőmmel kávéztam, azt mondta, szívesen bemutatna egy kedves öregúrnak, egy holokauszttúlélőnek, aki most, imádott felesége halála után szeretné megosztani a világgal nem mindennapi történetüket. Ragaszkodott hozzá, hogy az illető ne zsidó származású legyen, mert nem szerette volna, ha a leendő írónak a saját családi háttere és érzelmi világa befolyásolja az ő személyes beszámolóját. Felkerestem hát az otthonában Lale Sokolovot, aki még mélyen gyászolt, hiszen néhány héttel azelőtt veszítette el a feleségét. Bevallása szerint már csak az tartotta életben, hogy megoszthassa a világgal a történetét.
Folyton azt kérdezgette, milyen gyorsan tudok írni. Nem értettem, miért, aztán egyszer csak megsúgta: nincs sok időm, szeretnék minél előbb újra együtt lenni az én Gitámmal.
A könyv alapján Lalét egy életrevaló, leleményes, romantikus és humoros embernek ismertem meg, aki foggal-körömmel küzd a túlélésért, Gita viszont nem hitt abban, hogy élve kijutnak Aschwitzból. Lale mesélt önnek arról, hogy miért?
Valóban egy nagyon szerető, odaadó férfi volt. A tényekről mindig könnyedén tudott beszélni, arról, hogy mi hogyan működött a táborban, hogy milyenek voltak a mindennapok, de amikor az érzéseit próbálta megfogalmazni, mindig elcsuklott a hangja. Kívül-belül gyönyörű teremtésnek találta Gitát, akkor is, amikor először meglátta a táborban, leborotvált fejjel, rongyos ruhában. Azt mondta:
a számot, amit a karjára karcoltam, ő örökre a szívembe tetoválta.
Arra pedig, hogy Gita miért nem hitt a túlélésben, illetve hogy miért nem beszélt soha a fiuknak sem a háborús borzalmakról, Lale csak a felesége halála után jött rá. Azt mondta, hogy míg az ő szemében a táborba deportált emberek csak számok voltak, Gita az adiminisztrációs munka során megismerte a foglyok személyes adatait és családi hátterét is – miközben emberek ezreit látta meghalni –, szóval ezért ő csak álmodozni mert, nem hitt a szerencsében.
Mennyire volt nehéz a semmiből felbukkanva, egy idegen emberként Lale bizalmába férkőznie?
Sokat segített, hogy a kutyái hamar megkedveltek, és az is, hogy nem tollal, papírral a kezemben ülve kérdezgettem, amikor találkoztunk, hanem csak beszélgettünk, kávézni, moziba, különböző eseményekre jártunk. Sokszor szóba sem került Auschwitz, egyszerűen jól éreztük magunkat. Meg akartam őt őszintén ismerni, nem pusztán kérdezz-feleleket játszani, ennek köszönhetően fokozatosan megnyílt nekem, egyre több apró részletet tárt fel életének legfontosabb kulisszatitkaiból. A fiát és a barátait is egyből megkedveltem, és én is bemutattam őt a családomnak, így idővel nagyon szoros barátság szövődött a közös célunkból.
És milyen volt az ön számára végighallgatni, majd újra és újra elővenni Lale borzalmakkal teli történeteit ?
Eleinte nem volt könnyű, mert túlságosan is jól működött az érzelemátvitel, amire számíthattam volna, hiszen húsz éven át dolgoztam szociális munkásként egy kórházban. Igaz, ebben a kórházban akut betegeket láttunk el, akiknek a problémái azonnaliak és rövidtávúak voltak, így nem volt idő összebarátkozni velük. Laléval viszont hetente két-három alkalommal is találkoztam és akaratlanul is átvállaltam tőle a lelki terhet, ami egyébként gyakori jelenség mentális gondokkal küzdők és gondozóik esetében. A családom is észrevette, hogy akárhányszor hazamegyek Lalétól, mindig borongós a hangulatom.
Aztán amikor végre felismertem és tudatosítottam magamban, hogy mindaz, amit Lale megoszt velem, nem az én fájdalmam, nem az én bűntudatom és nem szabadna magamra vállalnom, elkezdtem egy egyszerű trükköt alkalmazni, amit a pszichológusok is szoktak. Minden találkozásunk végén feldobtam egy semleges vagy pozitív témát; a sportról, a napi hírekről vagy a barátokról beszélgettünk, így Lalét sem hagytam az emlékei társaságában és én is vissza tudtam rázódni a jelenbe.
Eredetileg forgatókönyv készült Lale történetéből. Miért lett belőle végül regény?
Az elkészült forgatókönyvet megvette egy ausztrál filmes cég, ezért néhány évig nem birtokoltam a könyv jogait, majd amikor visszakaptam a jogokat, pályáztam néhány amerikai versenyen és nyertem is egy-két díjat, de közben kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Egy este, amikor éppen San Diegóban, a testvéreméknél voltam vendégségben, egy kicsit felöntöttünk a garatra és panaszkodni kezdtem, hogy mennyire ostobák ezek a hollywoodi filmcsinálók, mert akkor sem vennének észre egy jó történetet, ha fejbe kólintanák őket a kézirattal. Erre a sógornőm azt mondta, hogy siránkozás helyett kapjam össze magam, és csináljak belőle egy regényt.
Bár fogalmam sem volt, hogyan kell könyvet írni, hirtelen kigyulladt egy villanykörte a fejemben. DING! Gondoltam, miért is ne? Egy próbát megér.
A kiadó, akinek felkeltette az érdeklődését a sztori, először azt mondta, hogy egy szellemírót fog megbízni a munkával, mire én: Nem próbálkozhatnék meg vele? Végül belementek, én pedig a tél kellős közepén bekuckóztam a bátyámék kaliforniai nyaralójába, egy 8500 láb magas hegyen álló házikóba. Fogtam a forgatókönyvet meg a laptopomat és elkezdtem egy teljesen hétköznapi stílusban regényformába önteni Lale történetét.
Szerintem az egyszerű nyelvezet miatt is annyira hiteles, őszinte és magával ragadó ez a könyv.
Ennek nagyon örülök, mert egy idő után már tudatosan az egyszerűségre hajtottam. Nem pályáztam semmilyen irodalmi díjra, nem egy szépprózai művet akartam létrehozni, és még csak nem is szeretnék úgy tenni, mintha tudnék szépirodalmi műveket írni. Még mindig nagyon furcsa, hogy regényíróként hivatkoznak rám, nem szoktam hozzá ehhez a titulushoz. Szóval számomra az volt a legfontosabb, hogy a világ elé tárjam Lale és Gita szerelmének és túlélésének történetét mindenféle cirádák nélkül. Nem hősként írtam Laléról – bár valahol az volt –, hanem egy emberként azok közül, akiknek sikerült élve kijutniuk abból a földi pokolból.
Egyes történészek szerint egyébként nincs elég borzalom ebben a regényben, amire csak annyit tudok mondani, hogy én nem a holokauszt történetét akartam megírni, az az ő dolguk. Én egy holokauszttörténetet írtam meg Lale visszaemlékezései alapján. Az akadémikusok munkái tele vannak száraz tényekkel és számokkal: hatmillió zsidó életét ontották ki a második világháború alatt, közülük több mint egymillióan Auschwitzban haltak meg. Ezek olyan számok, amiket képtelen vagyok felfogni. De az, hogy két fiatal egymásra talál ebben az embertelen helyzetben és túléli a szörnyűségeket, az már igenis felfogható számomra.
Kizárólag Lale emlékeire hagyatkozott az írás során?
Európai kutatók segítségét kértem abban, hogy összeegyeztethessem Lale vallomásait a tényekkel. Nyolcvannyolc éves létére Lale emlékei tiszták és aprólékosak voltak, néhol csak egy-egy esemény sorrendjét cserélte fel, és a szakemberek is megerősítették az általa elmondottakat. Sikerült megtalálni azokat a dokumentumokat is, amelyeken feketén-fehéren ott áll, hogy mikor vitték be Lalét a büntetőbarakkba, mivel vádolták, és mikor engedték ki. Az a hír járta, hogy a kínvallatások helyszínéről senki nem jut ki élve. Csak az alkotófolyamat során döbbentem rá igazán, hogy ennek a férfinak az élete mekkora jelentőségű a zsidó kultúra számára, és hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ismerhettem őt.
A történészek és akadémikusok is azt mondták, hogy megtaláltam egy kirakós játéknak egy hiányzó darabkáját.
Tudták, hogy létezett egy zsidó származású tetováló, de sehol nem találtak rá. Persze, hogy nem, mert nevet változtatott és Ausztráliába költözött. Soha többé nem tért vissza a hazájába. Miután Lale meghalt, azt is megtudtam, hogy a szüleit is elhurcolták a munkatáborba, és még az érkezésük napján megölték őket.
A cselekmény tehát egy az egyben a valóságot tükrözi. Mi a helyzet a szereplőkkel? Volt, akinek megváltoztatta a nevét?
Egyedül Gita legjobb barátnőjének a nevét változtattam meg, aki a könyvben Danaként szerepel, a valóságban pedig Lotte Weissnek hívják és a mai napig, 94 évesen is a sydney-i holokausztmúzeumban dolgozik tárlatvezetőként. Mivel Lotte megírta már a saját könyvét, nem akartam ebbe belekavarni, ezért megállapodtunk, hogy az ő nevét megváltoztatom a történetben.
A könyv végén egy-egy mondatban megemlíti, hogy mi lett a sorsa a szereplőknek a háború után. Cilkáról, aki két és fél éven át tűrte a táborparancsnok szexuális bántalmazását, nagyon szívesen olvasnék bővebben. Hogyan alakult az ő élete?
Akkor van egy jó hírem: jelenleg Cilka történetén dolgozom. A háború után ugyan elítélték és tizenöt évre Szibériába száműztek, szerencsére az ő története is jól végződik, ugyanis a Gulag-táborban megismerkedett egy magyar férfival, akivel aztán egybekeltek és szép, hosszú életük volt. Most éppen arra keresem a választ, hogy a férje hogyan került a Gulagra. Valószínűleg nem nézte jó szemmel a szovjeteket, és ez elég indok is volt a száműzetésre. Ugye, hogy az ő sztorijuk is megér egy regényt?
Kíváncsian várom a folytatást. Lale Sokolov vágya végül az ön kitartó és lelkes munkájának köszönhetően beteljesült.
Nem lehetett másként. Azon az éjszakán, amikor az én drága barátom meghalt, a fia, Gary kettesben hagyott vele és az utolsó szavaim, amiket még hallott, ezek voltak:
Menj és legyetek nagyon boldogok Gitával, én pedig addig nem nyugszom, amíg meg nem osztom a világgal a ti csodálatos történeteteket.
Mit adott önnek ez a barátság? Mit tanult Lalétól?
Rengeteg jó dolgot, például kitartást és optimizmust. Arra már nem is számítottam, hogy nagy cégek is felkeresnek majd azzal, hogy tartsak előadást Lale opportunista életszemléletéről, és arról, hogy azt hogyan lehetne alkalmazni a munka világában, de ezek a visszajelzések is alátámasztják, hogy nagyon sokan nagyon sok mindent tanulhatunk tőle.
Lalénak köszönhetően ma már a családom is a lehető legjobban értékeli és megbecsüli az életet. Lalét és Gitát évtizedeken át gyötörte a túlélők bűntudata, hiszen annyi társukat látták odaveszni, de rájöttek, hogy a legméltóbban azzal tiszteleghetnek elhunyt sorstársaik emléke előtt, ha boldogan élnek. Lale mindig azt mondogatta, hogy minden egyes nap, amikor felkelsz és lélegzel, csakis jó nap lehet. Éld a lehető legjobban az életed. Ő is e szerint élt.
