A gyámolító szeretet megöl

Senki sem véletlenül él együtt egy szenvedélybeteggel. Ahogyan arról cikke első részében is írt, a hozzátartozók előbb élik meg problémának az ivászatot, drogozást, mint maga a szerhasználó, így általában ők szoktak jelentkezni Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánsnál. A szenvedélybeteg segítő, felépülő függő legújabb írásában arra fókuszál, hogy milyen utat jár be egy szerhasználó hozzátartozója.

Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 15 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben. 

Társfüggő az, aki, ha haldoklik, valaki más élete pereg le a szeme előtt

Véleményem szerint a hozzátartozó leépülése ugyanolyan sémát követ, párhuzamosan és progresszívan halad előre a szerhasználó leépülésével együtt, és törvényszerű, hogy egy aktív alkoholbeteg vagy drogbeteg ember mellett hosszabb távon csak egy hozzá hasonló függő – egy társfüggő – tud megmaradni. Miért? Mert aki mindvégig kitart, bármilyen áron egy alkoholista mellett, annak gyaníthatóan szintén komoly függőségi problémái vannak.

Aki nem hajlamos társfüggőségre, az képes védeni az énhatárait, helyén van az önértékelése, nem lehet vele bármit megcsinálni, nem lehet a végtelenségig ígérgetni neki, megalázni, abuzálni, ő nem hagyja, hogy sokadik szerepet töltsön be a párkapcsolatában, és hosszabb-rövidebb idő után képes azt mondani, hogy „elég!”. Ki tud lépni egy súlyosan demoralizáló, lelki és testi értelemben egyaránt destruktív kapcsolatból. 

Holnaptól minden másképp lesz

Vegyünk például egy alkoholista férfit és a családját, de igazából ez bármilyen egyéb függőséggel behelyettesíthető, és persze nemcsak férfi lehet a szerhasználó, hanem nő vagy gyerek is.

Az alkoholista és a társfüggő hasonlóan működik; nem véletlenül találnak egymásra, szükségük van egymásra, kielégítik egymás szükségleteit. A szerhasználó szükséglete a szer, például az alkohol, hogy meneküljön az érzései elől, míg a társfüggő szere a túlzásba vitt segítés, a megmentés, a lényeg, hogy ne magával kelljen foglalkoznia. Pont ugyanúgy, függőként működnek, játszmájukban mindkettőjüket a „majd holnap” attitűd jellemzi.

A hozzátartozó „basztatja” az alkoholistát, próbálja leállítani, megváltoztatni. Ám igazából egyik fél sem akar változni, ez fájdalmas lenne. Mindegyik fél a másiktól várja a változtatást. Az alkoholista azt mondja, azért iszik, mert csak így bírja ki a párja mellett, a párja meg azt, hogy azért viselkedik annyira szörnyen, mert a társa iszik. Ez a 22-es csapdája.

Már megint ittál! Mikor hagyod már abba? Ha még egyszer ilyen állapotban jössz haza, ha még egyszer megütsz, akkor feljelentelek, kiraklak/elköltözöm, nem láthatod így a gyerekeidet, stb. Erre az alkoholista válasza: Holnaptól minden más lesz, ígérem, nem iszom többet… Ez volt az utolsó, többé nem fordul elő! Bocsáss meg, kérlek!

A hozzátartozó elhiszi, megbocsát. És miután a berúgásnak nincsen következménye, másnap minden folytatódik ugyanúgy tovább. „Majd holnap. Holnaptól minden másképp lesz.” Az alkoholista másnap is ugyanúgy berúg, a hozzátartozó pedig másnap sem képes lelépni, vagy kitenni őt.

Azért sem teszi ki az alkoholistát, mert a bűntudattól képtelen lépni, azt hiszi, ő rontott el mindent.

Lássuk, hogy van ez a hozzátartozó esetében

Ők általában csak az alkoholistájától várják a változtatást. Csinálja végig a fizikai elvonást, ami durva, ám belátható ideig tart, annak összes tünetével: reszketés, hidegrázás, orrfolyás, hányinger, hasmenés, ingerlékenység, álmatlanság, gyengeség, depresszió, izomfájdalmak szédülés stb... Majd az onnan induló felépülést, ami igazán kemény, élethosszig tartó munkát igényel. 

A hozzátartozók elvárják a változtatást a szerhasználótól, ám magukra nem vonatkoztatják ugyanezt. A hozzátartozó így gondolkodik: „Nem én használok, nem nekem kell változnom…” Ám ez nem igaz, hiszen ugyanarra a „srófra” jár mindkét fél agya, ugyanazt a „majd holnaptól” sémát ismételgetik, ám egyik sem alkalmazza az igazán hasznos „csak a mai nap” szlogent. És mindketten képesek ezt játszani akár húsz-harminc évig, sok esetben élethosszig. 

A társfüggők is valahol szerhasználók, csak az ő szerük: maga a szerhasználó, az alkoholista, a drogfüggő, a gyógyszerfüggő, a játékos. 

Hogyan működik az aktív társfüggő?

Ő a megmentő, aki képtelen nemet mondani, következetes lenni, aki kontrollt akar az alkoholista élete fölött gyakorolni. Képtelen határokat tartani, meglépni olyan dolgokat, amitől az alkoholista szembesülhetne tettei szomorú következményeivel, így tulajdonképpen támogatja az ivását. „Mi lesz így szegénnyel nélkülem? A szeretetemmel majd meggyógyítom őt. „Megverik, ha nem fizetem ki helyette a tartozását. Nem hagyhatom szenvedni, hisz mégiscsak a gyerekem...”

A gyámolító szeretet nem gyógyít, hanem öl

A rossz hírem az, hogy ez a gyámolító, a függőt gyerekszinten tartó „szeretet” káros. Nem gyógyít, hanem öl. Elvesszük tőle a lehetőséget, hogy szembenézzen azzal, amit magával és persze másokkal csinál, azaz ártunk neki!

Ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy milyen jó emberek vagyunk, mennyire segítőkészek, mert ez inkább a mi félelmünkről szól, és a mi rosszul értelmezett, kényszeres segítésünkről.

Igazából attól félünk hozzátartozóként, hogy velünk mi lesz. Mi kibírjuk-e? Meg tudunk-e olyat lépni, amiről tudjuk, hogy tőlünk is sokat követel, fájdalmas lesz, de hosszú távon segíteni fog talán a szerhasználónak, vagy csak azért, hogy magunkat megvédjük a rossz érzésektől, nem tesszük meg azt, amit meg kellene, és így a függő tovább tudja folytatni a használatát a mi segédletünkkel.

Ráadásul a támogatásunk ellenére ugyanúgy megvan az esélye annak, hogy belehalhat. Otthon is ugyanúgy meg lehet halni túladagolásban, vagy „csak” egyszerűen szép lassan, sok év alatt otthon issza magát halálra az illető, és erre az egész család élete rámegy. Igen, a gyerekeké is.

A hozzátartozó élete ugyanúgy beszűkül, ő ugyanúgy elmagányosodik, mint a szerhasználó. A figyelme elsősorban a szerhasználóra korlátozódik, akivel nem lehet elmenni sehová, mert vállalhatatlan dolgokat tesz, mert szégyelli őt. A hozzátartozó anyagilag is gyakran tönkremegy, elveszti a munkáját, vagy komolyan eladósodik a szerhasználó tettei miatt. 

Senki sem él véletlenül, „csak úgy” együtt egy szenvedélybeteggel

A legtöbb hozzátartozó fél, mi lesz vele, ha egyedül marad, és úgy gondolkodik, hogy még egy alkoholista, egy bántalmazó ember is jobb, mint ha egyedül lenne. Ilyenkor jön az önáltatás: ő jó ember amúgy, amikor nem iszik, kenyérre lehet kenni. Igen, de ez az ember már kb. harminc éve iszik és veri, abuzálja a családot! 

Sajnos a gyerekek ugyanezt a mintát fogják látni, és felnőttkorukban hasonlóan diszfunkcionális kapcsolataik lesznek, mert ezt hozzák otthonról, ez a tanult minta. Nem tanulják meg az intimitást, nem tudják, mi az egészséges. 

Biztos találkoztak már olyan nővel vagy férfival, akinek ahogy megszűnik az egyik rosszul működő (alkoholista) kapcsolata, azonnal ott a következő, és az is, mit ad Isten, alkoholista. És ez így fog történni egész életében, ha nem kezd el fejlődni, foglalkozni magával. Mindig olyan szinten lesznek a kapcsolatai, ahol ő éppen tart. Senki se véletlenül, „csak úgy” él együtt egy szenvedélybeteggel.

Mi a megoldás?

A kulcs a tehetetlenség beismerése. Ez akkor következik be, amikor a hozzátartozó sok évi szenvedés után tényleg belátja, hogy nem képes kontrollálni a párja használatát, élete tönkrement, változtatnia kell. Ekkorra már valószínűleg végigment a könyörgés, kontrollálás, ígérgetés, parancsolgatás, a zsarolás, irányítás, fenyegetőzés, rimánkodás és a testi-lelki megaláztatások minden formáján. Ez az a pont, amikor azt érzi, ennél már nincsen lejjebb, több szenvedést nem lehet elviselni. 

Sajnos minél erősebbnek érzi magát a hozzátartozó – „én mindent kibírok” –, annál később jön el a megváltó mélypont. Amikor már tényleg krízisben lesz, kénytelen lesz változtatni, másként működni, ugyanazokra a helyzetekre, történésekre más válaszokat adni. Vannak, akik erre egyedül is képesek, de a többség nem, ezt a leghatékonyabban szakember és sorstársi közösségben mellett tudja megtanulni. 

A leépülés is hosszú évek alatt történik, melyek során beégnek a rossz sémák, így a felépülés is az, hiszen amibe sok év alatt tanultunk bele, azt megváltoztatni sem két nap alatt lehetséges. 

Minél rosszabb, annál jobb

A felépülése során a hozzátartozónak meg kell tanulnia a szerhasználóról saját magára fókuszálnia. A társfüggők mindig a másik nézőpontjából látnak és értelmeznek mindent, a sajátjukat figyelmen kívül hagyják. Ennek tanulása során képessé válik lépni, elengedni a szerhasználót. Ez hiánnyal, félelemmel, fájdalommal jár. Nagyon hasonló érzésekkel, mint amit egy alkoholista él át, amikor elveszik tőle az őt éltető alkoholt. Mennyire párhuzamos dolgokról van szó, igaz? Mindkét félnek egyformán nehéz ez.

Aztán egyszer csak jön az érzés, amikor majd’ megszakad a szív, de már nem hívja fel a szerhasználót, hogy megtudja, mi van vele, miközben szeretne minden lépéséről tudni… Jön az érzés, amikor elküldi vagy épp nem engedi be a párját, gyerekét, mert az megint matt részeg, és közben összeszorul a gyomra a félelemtől, hogy mi lesz vele? Ezt érzi, amikor már nem megy érte a kocsmába, hogy hazahozza. Ez az a fájdalom, amit akkor érez, amikor a másik könyörög, hogy adjon neki pénzt, mert kurvára szarul van, és ő már nem ad... és közben majdnem belehal lelkileg. 

Ez egy igazi paradoxon. Minél rosszabb, annál jobb. Ha az alkoholista elég szarul lesz, akkor talán elkezd észhez térni és változtatni. Minden egyes megmentés csak hátráltatja ezt, ezért az kontraproduktív! Ezt megtanulni alkalmazni, óriási kihívás. 

Az egyetlen lehetőség a segítségre az, hogy le kell vennie róla a kezét, és bízni abban, hogy le fog tudni állni, és elfogadni, hogy erre őneki semmilyen hatása nincsen, ez csakis és kizárólag a szerhasználón múlik. 

Önsegítés

Ahogyan a szerfüggők felépülésének is az egyik leghatékonyabb útja az önsegítő közösség, úgy igaz ez a hozzátartozókra is. A csoportos terápián jönnek rá, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, tudnak azonosulni a többiekkel, és ez nagyon felszabadító tud lenni. Itt az illető kap támogatást, elfogadást, hallja olyanok tapasztalatait, akik már előrébb tartanak az úton, kap telefonszámokat, akiket felhívhat, ha nagy a baj. Ez felbecsülhetetlen lehet esetenként. A csoportokon megtanul a saját szükségleteire fókuszálni, kiderül, mennyire nem a saját életét élte addig. 

 Ezeken a csoportokon felteheti magának a kérdést:

• Mit csinálhatnék másképp?
• Hogyan vagyok jelen a saját életemben?
• Mennyi időt fordítok magamra, a saját szükségleteimre? (fodrász, kozmetika stb…)
• Mikor voltam utoljára sportolni, moziban, színházban?
• Mennyi időt fordítok a szakmai kiteljesedésemre?
• Mennyi pénzt költök magamra, mennyit a szerhasználó hozzátartozómra?
• Mennyire vagyok képes nemet mondani?
• Mennyire rendelem alá a saját szükségleteimet a mások szükségletei alá?
• Meddig tart az én felelősségem a hozzátartozóm szerhasználatában?
• Hogyan vagyok a párkapcsolatomban? Mitől lehetnék jobban? Mi okoz számomra örömet?

A szerhasználó hozzátartozójának újra kapcsolódnia kell másokhoz, el kell kezdenie élni, sportolni, kikapcsolódni, egyáltalán megtapasztalni, milyen egyedül lenni.  

Ahogyan erről a cikk első részében is írtam, általában a hozzátartozók észlelik előbb a problémát. Ők szoktak először segítségért fordulni, ők a motiváltabbak, a konzultáció keretein belül velük lehet ilyenkor foglalkozni. A viselkedésük, hozzáállásuk változása változást érhet el a szerhasználónál is. 

Befejezésül egy nagyon hasznos idézet:

„Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére..., de idővel belejön az ember.” – Szepes Mária