A hozzátartozók előbb élik meg problémának az ivászatot, drogozást, mint maga a szerhasználó, így általában ők szoktak jelentkezni Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánsnál. A szenvedélybeteg segítő, felépülő függő szerint ez veszett fejsze nyele, legújabb cikkében elárulja, hogy miért.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
A praxisomban sok hozzátartozó fordul hozzám azzal a kérdéssel, hogyan tudna segíteni a leszoktatásban. Összeszedtem az ezzel kapcsolatos sokévi tapasztalataimat. A következő mondatok hangzanak el a leggyakrabban:
- Hogyan tudnám rávenni a párom/szülőm/gyerekem, hogy hagyja abba a használatot?
- Miért nem látja be, mit is csinál magával? Meg kéne már oldania ezt a dolgot végérvényesen!
- Iszik! Csináljon vele valamit!
- Én csak arra szeretném megkérni, hogy tanítsa meg a párom, hogy igyon/drogozzon kevesebbet, nem várom el tőle a teljes absztinenciát, különben hogy tudnánk szolidan együtt iszogatni?
- Egy arany ember, amikor nem iszik. (Csak az a baj, hogy mindig iszik, ilyenkor agresszív is).
- Tönkretesz engem. De nem tehetem ki, mert ha kiraknám, belehalna…
Mélypont nélkül nincs felépülés
Hogyan tudunk ténylegesen segíteni egy aktív függőnek? Ez attól függ, hol tart a szerhasználati folyamatban: amelyik alkoholista még inni akar, az inni is fog! Senki nem fogja tudni ettől visszatartani. Aki még nem tart ott, hogy belássa, neki komoly problémát okoz, hogy elvesztette a kontrollt, aki még a „csak még egyet”, a „majd holnap”, „nekem ez nem okoz problémát, akkor hagyom abba, amikor akarom” fázisában van, ott vajmi kevés az esély a leállásra.
Ilyenkor is tehet a hozzátartozó olyan lépéseket, amik elősegíthetik az igazi mélypont elérését. Mélypont nélkül ugyanis nincsen felépülés. Az persze, hogy kinek mi a mélypont, egyénileg eltérő, sokaknak - így nekem is - el kell jutni a legvégsőkig, hogy beismerjék, nincs tovább. Vannak, akik sokkal hamarabb le tudnak állni, ha már érzik, hogy fizikailag rámennek, ha az orvos közli, belehal, ha tovább iszik.
Vannak, akiknek egy lelki mélypont segít. Szomorúan hangzik, de vannak, akik még ebben az életben kijózanodnak, és sajnos vannak, akik soha nem hagynak fel a szerhasználattal. Még szomorúbb, hogy többen vannak azok, akik sosem józanodnak ki.
Általában a hozzátartozók előbb élik meg problémának az ivászatot, drogozást, mint maga a szerhasználó, így ők szoktak jelentkezni. Időpontot szeretnének kérni a szerhasználó hozzátartozójuk számára. Ilyenkor rögtön megkérdezem, miért ők telefonálnak, hogyhogy nem a szerhasználó? "Hát, mert ő még nem akarja" – hangzik sűrűn a válasz.
Ilyenkor egyértelműen a hozzátartozó a kliens, vele lehet(ne) elkezdeni dolgozni, ha van benne rá szándék. Ő szeretné a változást, neki fáj a helyzet jobban, neki kell(ene) járnia hozzám egy hozzátartozói csoportba, de ez sokszor nem igazán tetszik neki. Ha csak a szerhasználóját akarja erőszakkal hozzám elcipelni, veszett fejsze nyele. Egyelőre.
Mit tehet a hozzátartozó, ha hajlandó dolgozni magán?
A legjobb segítség a legtöbb esetben a „nem segítség”. Ez sokkal nehezebb annál, aminek első hallásra tűnik. Hogyan működik ez a gyakorlatban?
- A hozzátartozó nem oldja meg helyette a szerhasználó problémáit, nem veszi át a tőle a felelősséget.
- Engedi, hogy „koppanjon” az illető.
- Igyekszik megtartani a határait.
- Nem szolgálja ki a függőséget avval, hogy hazavisz piát a férjének. Nem iszik vele együtt.
- Nem fizeti ki pl. az alkoholista helyett a tartozást, nem hozza haza a kocsmából.
- Nem fizeti ki helyette a pénzbírságot.
- Autóbalesetnél nem hazudja azt, hogy ő vezetett, és nem az ittas párja.
- Nem vesz fel a saját nevén a szerhasználónak hitelt.
- Nem fizeti ki a drogdílernek a hozzátartozója tartozását.
- Nem telefonál be a férje munkahelyére, hogy beteg a férfi, miközben az matt részegen fetreng otthon.
- Nem fizeti ki a szülő a gyerek drogdílerét azzal az ürüggyel, hogy baja lesz a gyereknek, ha nem teszi ezt meg.
- Nem hagyja, hogy otthon igyon vagy drogozzon a gyerek azzal az ürüggyel, hogy „jobb, ha szem előtt van, ha látom, mit csinál…”
- Elmondhatja, hogy téged szeretlek, de a viselkedésedet nem vagyok hajlandó tolerálni.
- Nem fizeti az egyetemet, amit a szerhasználó gyerek csak tessék-lássék vagy sehogy nem végez. Majd fog tanulni, ha azt igazán ő akarja.
- Ne fizesse ki a gyerek rezsijét, mert akkor azt a pénzt is drogra költi. Ha nem lesz áram, internet, jobban szemebesül tetteinek következményeivel.
A hozzátartozó leggyakoribb kérdése a javaslataimra ez: de mi lesz így vele?! Rosszabbul lesz ettől a függő? Igen. Baj ez? Nem. Sőt! Ez segítheti el ahhoz mélyponthoz, ahol képessé válik a segítségkérésre. Könnyen beláthatjuk, hogy minél kevésbé szolgáljuk ki a függőségét, annál hamarabb lesz annyira szarul, hogy segítséget kérjen.
A hozzátartozó válasza erre az, hogy „hiszen ebbe így belehalhat!” A kérdés ilyenkor az, hogy ki halhat bele? Itt úgy gondolom, a szülő magára is gondol, hogy ő hal bele a fájdalomba, ha nem tudja, mi van a gyerekkel.
Persze a gyerek belehalhat, ám otthon is belehalhat a drogozásba, nemcsak a haveroknál, vagy a híd alatt. De ha nem teheti ezt otthon, ha nem adjuk hozzá a kényelmes feltételeket, akkor előbb lesz meg, - ha meglesz valaha - az az áldott mélypont, a krízis, ami elviheti a szenvedő függőt a kezelés irányába, akár egy önként választott kórházi kezelésbe, vagy egy jól megválasztott rehabba.
A hozzátartozónak ugyanúgy szüksége van a saját mélypontjának elérésére ahhoz, hogy elinduljon a felépülés felé, és így tényleg tudjon érdemben segíteni a szerhasználónak.
Mi jellemző a szenvedélybetegek hozzátartozóira?
A legtöbb szerhasználó mellett általában ott találunk egy másik függőt, egy élettársat, vagy egy szülőt, gyereket, aki az évek folyamán az alkoholista függőjévé, megmentőjévé válik, őt hívjuk társfüggőnek. Az évek folyamán összecsiszolódnak. Ő az, aki mindent eltűr, akitől gyakran lehet hallani, „nekem mindegy, én nem számítok, csak neked jó legyen”. Ő az, aki mindent elbír, kibír, aki hordja a nadrágot, aki átveszi a függőtől a felelősséget. Ő a Megmentő.
Ő az, aki kontroll alatt tartja a függőt (legalábbis igyekszik). Ő az a társ, férfi vagy nő, (többnyire nő), aki a nadrágot hordja, aki korhol, könyörög, szidalmaz, fenyeget, kérlel és ő az, aki bár szóban nagyon vágyik rá, hogy a párja kijózanodjon, de istenigazából ellenérdekelt ebben, mert akkor megszűnne a „játékszere”.
Az a tapasztalatom, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol a szerhasználó fél önszántából kezelést kér, miután mélypontot ért, és elmegy egy hatékony terápiára és változni, fejlődni kezd, visszatérve ugyanabba a kapcsolatba, sokszor már nem lesz elég „jó” annak a hozzátartozónak, aki a szerhasználó kezelésével párhuzamosan nem kezdte meg a saját felépülési munkáját.
Miért?
Mert a rehabról kikerült ember jó esetben már nem ugyanaz az az ember, akit korábban lehetett gyámolítani, irányítgatni, neki úgymond már „kinyílott a csipája”. Felszínre kerül az igazi személyiségére, amit sokévi szerhasználat elfedett.
Van saját véleménye, ízlése, vannak saját döntései, új baráti kör kezd kialakulni, elkezd önsegítő csoportba járni, kinyílik előtte a világ. Ekkor már nem működik a nem felépülő társfüggő által működtetett, jól bejáratott játszmás kommunikáció. Ilyenkor hangzanak el az ominózus mondatok:
- jobb volt, amikor ittál!
- hálátlan vagy!
- nem ezt érdemlem tőled!
- kitartottam melletted végig!
Mit tesz a szakítás után a magával nem foglalkozó, nem felépülésben lévő hozzátartozó? Igen, eltalálta! Lesz egy újabb szerhasználó kapcsolata! Egy aktív társfüggő mellé aktív szerhasználó dukál!
A szerhasználók élettársai általában szintén alkoholista vagy más módon diszfunkcionális családból érkeznek. Ha nem alkoholisták voltak a szülők, akkor „ridegtartáson volt”, agresszív, bántalmazó apja volt, abuzálták gyerekkorában, vagy a szülők „csak” érzelmileg nem voltak elérhetők.
„Félünk a téltől, mert akkor mehetünk rendszeresen összeszedni aput, nehogy megfagyjon”
Ha egy lány kislánykorában azt a mintát látta az anyjától, hogy az kitart az alkoholista mellett, bármi történjék is, az egész életét ráteszi arra, hogy megmentse az ivó férjét, hogy hatalmas erőket mozgósítva, erőn felül teljesítve egyben tartsa a már rég nem funkcionáló családot. A szétválást nehezítette főleg régen, vidéken, falun az is, hogy ott a „mindent ki kell bírni”, volt az attitűd. Ez szerintem egy félreértelmezett „jóban-rosszban ki kell tartani” attitűd. Akkoriban nem lehetett elválni. Ráadásul a férfi volt a családfenntartó, azaz az asszony anyagilag is abszolút függő helyzetben volt a férjétől.
Itt ki kell térnem a parentifikáció jelenségére, amit azt jelenti, hogy a családban lévő gyerek veszi át a szülői szerepet, az apja szerepét, ő intézi a dolgokat az apja helyett, vagy amikor a gyerekek közül a legnagyobb lány veszi át az anya szerepet az alkoholizáló anya helyett. Ezek a gyerekek túl korán nőnek fel, kimarad a gyerekkor, túlzottan felelősségteljesek, maximalisták, és túlóvóak lesznek.
Mikor tud egy felépülő kapcsolat megmaradni?
Akkor, ha mindkét fél elkezd a maga módján dolgozni magán és párhuzamosan fejlődnek. Ez lehet egyéniben, csoportban, kinek hogy jó. Könnyen belátható, bár a legtöbb hozzátartozó számára egyáltalán nem egyértelmű, hogy mindkét félnek változnia kell ahhoz, hogy a kapcsolat, ha van még benne tartalék a sok szenvedés ellenére, megmaradjon. De ehhez mindkét fél részéről pozitív változtatás szükségeltetik. Ha ez nem következik be, elfejlődnek egymástól és törvényszerű a különválás idővel!
Itt van, tessék vele csinálni valamit, tessék meggyógyítani!
A legtöbb hozzátartozó úgy gondolkozik, hogy benne semmi hiba nincsen, ő mindent jól csinál, miközben évek óta egy függő játszma részesei. Ők azok, akik a kezelést keresik a függőnek, akik hívják a szakembereket, és elviszik hozzájuk az alkoholistájukat, drogfüggőjüket, hogy itt van, tessék vele csinálni valamit, tessék meggyógyítani!
A rehabilitációba kerülő szenvedélybetegeket kezelő, jól működő intézetekben van hozzátartozói csoport, amire a szülők, házastársak, gyerekek eljönnek, de az ő motivációjuk a függő rokonnak hozható almáspitében rejlik, kevésbé a magukkal való munkán. Viszont a csoportokon belekezdhetnek az önmagukon való munkán, ami ugyanolyan hosszantartó folyamat, mint a szerhasználó felépülési munkája.
A cikk hamarosan folytatódik, a második részben a hozzátartozó elvonókúrájáról lesz szó.
