Ez a könyv fáj a léleknek

A harmincadik oldalnál vettem észre, hogy az elbeszélőkhöz férfihangokat és arcokat társítok. Pedig ennek a könyvnek a főszereplői egytől egyig nők: lövészek, pilóták, szanitécek, mind levágott copfú tizenéves lányok, akik férfiakká váltak, megnyomorodtak, meghaltak, csak hogy bátorságukat és hazaszeretetüket bizonyítsák. Az idei Nobel-díjas fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics regénye, a Nők a tűzvonalban nem a hősiesség polírozása, hanem a háború valódi igazsága, amiben semmi dicső és semmi magasztos nincs. 

Szvetlana Alekszijevics ugyan elnyerte az idei Nobel díjat, mégsem közkedvelt személy a saját országában. Már újságírói munkássága során is leginkább szemtanúkkal készített interjúk alapján írt beszámolókat olyan drámai eseményekről. mint a Szovjetunió afganisztáni háborúja, a Szovjetunió felbomlása, vagy a csernobili katasztrófa.

A Nők a tűzvonalban a legelső könyve, és azonnal hatalmas siker lett: először 1985-ben jelent meg, majd újranyomták és több mint kétmillió példányt adtak el belőle. Mindezt annak ellenére, hogy a szovjet hatóságok betiltották, csak szamizdatban és a gorbacsovi glasznoszty idején lehetett terjeszteni. A szovjet hatalom nemtetszését leginkább azzal váltotta ki az írónő, hogy nem általánosságban, pozitív végkicsengéssel számolt be a nők háborús szerepéről, hanem olyan történeteket mutatott be, amelyekről nem szóltak a tudósítások. Negyven évvel az események után kereste meg az interjúalanyokat, akik ekkor már idősödő nőként emlékeztek vissza egykori fiatal önmagukra és a háborúra. És ez a kései visszaemlékezés úgy működött, mint egy szelep: az interjúkkal felszínre törtek a több évtizede elcsendesített emlékek. Magát az írónőt is meglepte, hogy a nők mennyire beszélni, emlékezni akarnak: (..) szörnyű az emlékezés, de még szörnyűbb, ha nem emlékezel" – írta le neki az érzéseit egy túlélő.

Távol áljon tőlem a pátoszos hangvétel, de Alekszijevics könyvéről nehéz úgy írni hogy az ember ne használjon nagy szavakat. Mert ez a regény tényleg fáj a léleknek és szinte felfoghatatlan az észnek. Nehéz olvasmány, lassan haladós, amit az ember félre-félre tesz. És néha jó lenne nem is elővenni újra. De mégis elővesszük, mert ez a legkevesebb, amit megtehetünk azokért a nőkért, akik sok évtizednyi hallgatás után egy kis megnyugvásra leltek abban, hogy elkezdtek beszélni arról, amiről senki nem akart tudni.

"A szó bennakad. Hát megértheti ezt az, aki nem volt ott? S hogyan meséljem el? (....) De meg kell, hogy őrizzük. Át kell adni. A világban valahol meg kell, hogy maradjon a sikolyunk. Hangos jajszavunk...."

A könyvet természetesen erősen próbálták cenzúrázni, amiről maga az írónő is megemlékezik. A szovjet hatalom azt kívánta, hogy a háborúra úgy emlékezzenek a honfitársak, mint dicsőségre, a legnagyobb bátorságra és és a hősiességre. Véletlenül sem akarták, hogy a csillogó érdemrendek mögött láthatóvá váljon az a felfoghatatlan kollektív és egyéni szenvedés, ami valójában a háborút jelenti. Amiről a több ezer nő hangszalagra mondott megemlékezése is szól.

"Ki fog egy ilyen könyv után harcolni? Primitív naturalizmusával megalázza a nőket" – írja a cenzor. Azzal nem lehet vitatkozni, a nők valóban őszintén és naturálisan számolnak be az átélt élményekről, De hogyan is lehetne másként megemlékezni arról, ahogy bakfis lányokból katonák lesznek? Arról, hogyan szűntek meg nőnek lenni, és hogyan próbáltak közben legalább embernek maradni? Hogy a legtöbben megragadtak minden alkalmat, hogy valami olyat csináljanak, ami még a női mivoltukra emlékezteti őket.  Azt mondják, rettegtek, hogy úgy halnak meg, mint sok-sok nőtársuk, arccal a sárban, véresen, mocskosan. Bombatámadáskor arra gondoltak, mi lesz, ha az arcuk összeroncsolódik, ha nyomorékok lesznek? Női hiúság? Nem igazán. Inkább kétségbeesett kapaszkodók, amik segítenek emlékezni egy másik énre, egy másik életre. 

"Az nem én voltam"

A fenti sor a könyvben sokszor fel-felbukkan, nagyon sok interjúalany szájából. Hiszen a háború pszichológiája alól senki sem kivétel, az ember átalakul, megváltozik. A háborúban nehéz jónak maradni. A háború után pedig nehéz szembenézni azzal, akivé ott változott.

,,Én magam is azt akartam, hogy nekik is fájjon...Persze... Akartam látni, ahogy sírnak. Nem tudsz azonnal jó lenni. Igazságos és jóságos. Olyan mint most. Nem tudod azonnal sajnálni őket" – mondja egy volt katonanő a megerőszakolt német nők kapcsán, akiknek szenvedései csak a háború után jó pár évvel később érintették meg. És mindemellett ott volt a könyörület, az emberség, ami számukra is érthetetlen módon felülírta a háború kegyetlenségeit. 

,,Amikor először megsimogattam egyikőjüket.. Megijedtem...Én...Én? Nézem a német gyerkőcöt... S az Izgalomtól kiszáradt a szám. Ám gyorsan megszoktam. Ők is..." – emlékszik vissza az egyik túlélő arra, ahogy megszokták a háború velejáróit, mert az ember így van kitalálva, hogy túléljen – sok mást is. Még a legborzalmasabb körülményeket is, a halál  jelenlétét, a vér szagát, a haldoklók hangjait, a borzalmas sebeket, a szenvedést. És milyen áron! Gondoljunk csak Elem Klimov filmjére, a Jöjj és lásd-ra, ami talán az egyik leghitelesebb és legőszintébb ábrázolása a háborúnak, amiben a kisfiú megöregszik az átélt borzalmak alatt. Azt hihetnénk, hogy ez csak filmes túlzás, de a túlélők azt mondják, ők tényleg szó szerint megőszültek mindattól, amit láttak és öregen tértek haza. A háború után pedig nem volt feloldozás, együtt kellett élniük mindazzal, ami az emlékeikben élt.

,,Képtelen voltam bevásárolni. A hentesnél. Különösen nyáron... Látni sem bírtam a csirkehúst, tudod nagyon hasonlít... Olyan fehér, mint az emberi hús."

Ezek a nők a második világháború legkeményebb és a legnagyobb emberveszteségekkel járó csatáiban vettek részt. Ott voltak a kurszki ütközetben, amely a II. világháború legjelentősebb ütközetsorozata volt, és amely során a szovjet fél a német veszteségek többszörösét szenvedte el; vagy az azt megelőző sztálingrádi csatában, amelyet a második világháború fordulópontjaként emlegetnek. A majd hat hónapig tartó harc másfél milliós emberveszteséggel végződött: mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel, a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre való legkisebb tekintet nélkül gyilkolt. "Volt, hogy háromszáz emberből a nap végére összesen tíz maradt" - mondja egy nővér, aki össze sem tudja számolni hány haldokló katonát tartott a karjában. "Csókolgatod, simogatod, becézgeted. Búcsúzol tőle. Mással nem segíthetsz rajta." – mondja a nő, aki elmeséli azt is, hogy emlékszik minden egyes arcra, akiknek ő zárta le a szemét. A napi szenvedés, a halál és a kegyetlenség megváltoztatta őket.

"A háborúban félig ember, félig állat vagy. (...) Ha csak ember maradsz – nem maradsz életben"

A könyv címét, Nők a tűzvonalban, értsük úgy hogy  ezek a "nők"  sokszor 18 év alatti lányok voltak. Lényegében tizenéves lánykákból állt az a közel egymillió fős női hadsereg, akik a háború kirobbanása után gondolkodás nélkül jelentkeztek harcolni. És ezen belül is voltak köztük 14 éves gyerekeklányok, akik éhségsztrájkot tartottak, ha visszautasították őket a koruk miatt; anyák kedvencei, akik a frontvonalba kérték magukat; eminens diákok, akiket  szüleik a férjhezmenetelnek fiatalnak, de a háborúhoz érettnek gondoltak. Vastag hajfonatokkal nekivágó siserehad voltak ők, akik pár nap múlva, levágott hajjal már a véres sárban magatehetetlen testeket mentettek a tűzvonalból, vagy maguk is ugyanúgy harcoltak mint a férfiak. Híresek voltak a Vörös Hadsereg női bombázópilótái, és mesterlövészei: feljegyzések bizonyítják, hogy a németek nem akartak hinni a szemüknek, amikor látták, nők állnak az ellenség soraiban. És nem úgy, mint az idealizált filmekben: netten, jól fésülten. A háború valóságában a nők vértől megkeményedett, mocskos vattanadrágban, pufajkában, férfiméretű bakancsokban meneteltek, cipekedtek, kúsztak, másztak. Ugyanúgy éheztek, fáztak vagy öltek, és kikérték maguknak, ha könnyíteni akartak a helyzetükön. Bár némelyik parancsnok igyekezte őket a hátországba küldeni - vagy azért, hogy megóvja őket a legborzasztóbb harcoktól,  vagy azért, mert nem bízott bennük- , de a lányok legtöbbje sértésnek vette és ragaszkodott hozzá, hogy ők is a tűzvonalban harcoljanak.

"Mi hivatásos tisztek, kissé gyanakodva figyeltük, hogyan sajátítja el a "gyengébb" nem a katonai szakmát, amiről emberemlékezet óta úgy vélekedtek, hogy az a férfiak dolga. (...) Ám hamarosan fel kellett adnom minden kétségemet. A lányok igazi katonák lettek. Kegyetlen utat jártak be velünk" - írja visszaemlékezéseiben I. A. Levickij parancsnok."

Nem egy megemlékezés szól arról, hogy a fronton dolgozó lányok milyen bátran próbálták megmenteni a sebesültet. Egy túlélő beszámolója szerint úgy hozott ki egy meglőtt katonát a tűzvonalból, hogy mellette senki nem mert megmozdulni. Ő pedig felállt, levette a sapkáját és énekelve indult a sebesültért.  Senki nem lőtt rá az ellenség soraiból. De legalább ilyen elszántan tartottak ki akkor is, amikor fogságba kerültek, pedig a feljegyzések szerint a németek különös kegyetlenséggel bántak a szovjet katonanőkkel.

És ez a helytállás a háború után senkit nem érdekelt

Hazatérésük után hátat fordított nekik a saját országuk, elismerés helyett stigmatizálták őket, hősök helyett kurvák lettek, akik "férjet fogni" mentek a frontra. Bár valóban születtek szerelmek is a háborúban, az igazság az, hogy ahol minden a túlélésről szólt, ott nem sok helye volt romantikus érzelmeknek. Természetesen voltak kivételek és csodaszámba menő történetek, de javarészt a katonák nem a mellettük harcoló nőről álmodtak, hanem parfümillatú, tiszta lányokról, akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen mocskos a háború. Tisztelték őket a bátorságukért, de a legtöbben úgy voltak vele, hogy nem vennének feleségül olyasvalakit, aki több tucat embert ölt. A szovjet katonák, akik végigerőszakolták a legyőzött országok lányait, asszonyait úgy néztek a velük harcoló nőkre és lányokra, mint húgaikra, öccseikre, bajtársaikra. De azt mondják

a hadseregben nem léteztek nők és férfiak, csak katonák.

Gyorsan kiderült, hogy a háborún kívül viszont már igenis van különbség nő és férfi között, és hogy a "gyengébbik" nem néhány érdemrenden kívül sem társadalmi megbecsülésre, sem bármilyen más támogatásra nem számíthat. Hogy pszichésen miként dolgozzák fel a háborús traumákat, az pedig végképp senkit nem érdekelt. Bár ez érvényes volt a férfi katonákra is, akiknek a beilleszkedését épp úgy nem segítette az állam, sőt, a hazatérő hadifoglyokat árulás címén még tovább is kínozta. Hiszen gyanús volt minden szovjet katona aki hadifogságba esett, az meg pláne aki túl is élte. Képzelje el, hogy négy évnyi háborúból hazatér a férje, majd másnap magukra törik az ajtót és hétévi munkatáborba viszik csak azért, mert túlélt egy hadifogságot: 11 évnyi szenvedés a semmiért, magyarázat és kárpótlás nélkül. 

Feldolgozhatatlan, pótolhatatlan veszteségek ezek mindenkinek: azoknak, akik harcoltak és azoknak is, akik otthon maradtak. Érthető, ha negyven év hallgatás után minél többen akartak beszélni Alekszijevicsnek arról, amit átéltek és amit elvett tőlük a háború:  "Most már mindenről lehet beszélni. Akarok...  (...) Tudni szeretném...Már megkérdezhetném... Mi lett az életemből?"