Futni mérsékelten szeretek, de szoktam, cserébe a különféle akadályokkal és sárral kevert futóversenyeket kedvelem és örülök, ha részt tudok venni időnként egyen: a Fighter's Run-t például imádtam anno. Talán ezért is mondtam azonnal igent a Hard Dog Race-re, és még mielőtt itt nagyon negatívnak tűnnék, gyorsan elmondom, hogy kutya nélkül is nagyon élveztem a versenyt, és nem sok hiányzott, hogy még ott örökbefogadjak egy ebet, akivel aztán együtt futhatok minden nap.
Az egész kutyás futóverseny egyébként még friss dolog, a szervező, Púza András 2015-ben szerelt le (a Magyar Honvédségnél volt kutyavezető tűzszerész, 7 hónapot Afganisztánban is szolgált) és 2016 októberére hozta össze az első nyilvános kutyás futóversenyt. "Előtte nyáron tartottunk egy zártkörű tesztversenyt, hogy kitapasztaljuk, mit hogyan a legjobb csinálni, az októberi, első nyilvános versenyen pedig már 150 ember indult el. Most több mint 780 nevezőnk van" – mondta el a Díványnak a szervező.
"Olyat szeretnék csinálni, amit szeretek és perspektívát ad a sereg után. Nagyon szerettem kutyával dolgozni, és fontosnak tartom, hogy a kutyák és emberek élményt kapjanak. Szeretnék értéket teremteni, miközben hozzájárulok talán legalább egy kicsit a kutyatartási kultúra fejlesztéséhez. Ha akár csak egy gyerek is többet tud meg itt arról, hogyan kell a kutyával bánni, együtt élni, már sikeresnek tartom a napom" – tette hozzá Púza, aki szeptember 2-ára szervez egy hosszabb, 12 kilométeres Hard Dog Race Wild-ot, 22 akadállyal, 2018-ra pedig egy 20 kilométeres pályát is tervez 28 akadállyal.
Az őszi idő egyébként lehet, hogy jobban fog kedvezni a versengésnek, a nyári dögmeleg ugyanis nem várt problémákat hozott: bár soha senki nem ígérte, hogy a már nevében is nehéz, extrém akadálypályás futóverseny könnyen teljesíthető lesz, a verseny után többen felrótták a szervezőknek Facebookon, hogy nem volt elég frissítőpont és vizes akadály, így az állatoknak nagyon melege volt, helyenként égette a talpukat a homok. A most június 3-án tartott HDR Base futamban 6 kilométer hosszú pályán, 16 akadályt kellett teljesíteni a kutyával közösen, 4 vizes akadály jutott a távra és mindössze egy frissítőpont.
A versenyhez a szervezők szerint nem kellett különleges felkészültség, de mindenképpen jó, ha az induló rendszeresen fut. A piliscsévi motocross pályán nem volt túl sok árnyék, cserébe hatalmas emelkedők vártak, úgyhogy én azt mondanám inkább, hogy erre nem árt készülni. Ha nem futsz soha, fogalmad sincs, milyen nyáron a déli napsütésben sportolni és a kutyád is a fotelben döglős fajta, akkor ne egy ilyen rendezvényen álljatok neki a közös sportnak. Ez egy megmérettetés, ahol jó állóképesség kell. Voltak, akik – nagyon helyesen, a kutyájuk vagy saját egészségük érdekében – fel kényszerültek adni a versenyt, de ők is meg fogják kapni az érmet pont azért, hogy tudják, az ő erőfeszítésük sem volt hiába és díjazzák a szervezők, hogy a kutya érdekében inkább időben leálltak – hisz, ahogy Púza nyilatkozta, élményt szeretnének adni és a kutyatartási kultúrát fejleszteni és az időben kiszállás is a felelős kutyatartás része.
Na de persze nem csak nehézségekből állt a verseny és erről a sok pozitív visszajelzés is tanúskodik: a célnál rengeteg boldog kutyát és embert láttunk befutni, az akadályoknál sok ügyesen együttműködő párossal találkoztam és az is szuper volt, hogy a kutyusok is kaptak érmet és külön zuhanyzórész járt nekik. Mi a kolléganőmmel sikeresen megérkeztünk, megtaláltuk a parkolót, a ruhatárat, mindent, felvettük a rajtszámot, majd egyszercsak már a rajtnál találtuk magunkat. Merthogy kitaláltuk, nem csak nézelődni megyünk a versenyre, hanem ki is próbáljuk, mit kell kiállnia a nevezőknek, hisz a partvonalról mindig könnyebb véleményt mondani. Én végig úgy éreztem, hogy itt inkább az számít, hogy egyáltalán végig tudj menni a pályán, nem az a fontos, ezt milyen rövid idő alatt viszed véghez, de volt időmérés is.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a 6 kilométeres távot 40 perc alatt biztos letudom – főleg kutya nélkül menni fog –, de ebből kábé egy óra lett, mert olyan emelkedők jöttek szembe és helyenként tényleg kettőt láttam a forróságtól. Pedig engem a kutya nem rángatott lefelé a csak "siratófalnak" nevezett ijesztően meredek lejtőn és nem is kellett ugyanitt felfelé rángatnom egy nálam nehezebb dogot. Egy idő után a futás részét fel is adtam a dolognak és csak vánszorogtam négykézláb, alig bírtam felállni a vizes-saras akadályból és szakadt rólam a víz. Sajnáltam, hogy nincs velem egy négylábú, azt gondoltam, tök jól tartaná bennem az erőt, ha még egy élőlény itt lenne velem. Kérdezgették is minden akadálynál a segítők, hogy "hát a kutya hol maradt?", de így is úgy éreztem, hogy rendesen megküzdöttem a befutásért.
Szuper közösségi élmény volt, a legtöbb résztvevő és látogató nyitott, sportos szemléletű ember volt, akikkel szabadon el lehetett beszélgetni – főként kutyákról. Élményekkel feltöltődve és büszkén indultunk haza: kicsit sajnálom, hogy csak kutyával lehet részt venni a versenyen és kivételes helyzet volt, hogy anélkül indulhattunk, mint sajtósok, mert szívesen kipróbálnám, mire jutok a 12 kilométeren. Ha te viszont kutyás vagy és van kedved – illetve edzettséged – egy kutyáddal közös kihíváshoz, szerintem próbáld ki, mire juttok az őszi versenyen!
