iskolás gyerek teljesítmény kisebbrendűség

Egy pszichoszociális elmélet szerint – amely Erik Erikson elismert fejlődéspszichológus nevéhez fűződik – az ember élete során meghatározott fejlődési állomásokon halad végig. Korosztályi intervallumokban olyan, a személyiségre hatással levő kihívásokkal találkozik, amelyek megfelelő megoldása belső motivációval és énerővel jutalmaz, teljesítésének sikertelensége azonban negatív irányba terelheti a fejlődés további folyamatait.

Erikson 8 ilyen szakaszt különít el az emberi élet során, a csecsemőkortól egészen az időskorig bezárólag. Az elmélet megfogalmazza, hogy az egyes állomásokon mi a központi szükséglet (kihívás), valamint hogy annak meg nem valósulása milyen negatív érzés eluralkodásához, s így fejlődési irányváltáshoz vezethet.

Iskoláskorra a teljesítményvágy kerül főszerepbe az ember számára, azonban ennek mértéke is azon alapszik, hogy a korábbi szakaszok szükségletei miként teljesültek. Saját gyerekünk korosztályi viselkedésének megértéséhez és az ő iskolai teljesítményének megfelelő támogatásához érdemes tisztában lennünk belső motivációjának aktuális fő forrásával. Ehhez pedig ismernünk kell nemcsak a jelenlegi igényeit, de a korábbi kihívások megvalósulásának körülményeit is.

Iskoláskor előtt

Az első ilyen kihívás az ember életében a bizalom kiépítése a szülővel, s általa az egész világgal. Egy csecsemő számára a legfőbb feladat, hogy fel tudja kelteni az őt gondozó értő figyelmét, és hogy a felnőtt válaszkészsége következtében kiszámíthatóságot, fizikai és érzelmi biztonságot és bizalmat alakítson ki. Amennyiben ez nem valósul meg, egy kisbaba bizonytalanná és bizalmatlanná válik nemcsak az őt gondozó felnőttel, de az őt körülvevő világgal és saját magával szemben is. A bizalom teljesülése esetén viszont készen áll a következő kihívásra, az önállósodásra.

Egy kétéves gyerek már egyre inkább önmagát mint külön egyént látja, így szeretné fel is fedezni a saját határait – ez nyilvánul meg a dackorszakban. Amennyiben erre lehetőséget kap a bizalmunk által, egyre kezdeményezőbbé válik, ami máris a következő lépcsőfok. Ennek hiányában viszont belső kételye támad önmagában, ami kevésbé a későbbi kezdeményezés irányába fogja tolni, mint inkább a gyakori bűntudat érzésének átélésébe. Erikson elmélete szerint a különböző fejlődési szakaszok alapvetően egymásra épülnek, ugyanakkor a fejlődés nem akad el az egyes kihívások abszolválása nélkül sem. A központi szükségletek teljesítésének sikertelensége esetén a fejlődés csupán egy kevésbé egészséges irányt vált, s úgyszólván befejezetlen marad, vagyis időről időre fel fog bukkanni a későbbi szakaszok során is. Ezek az emlékeztetők jelzéssel szolgálnak a számunkra, amire érdemes felfigyelni, és energiát szánni azok utólagos (és valószínűleg nehezebb) megoldására is.

Iskoláskor: teljesítmény vagy kisebbrendűség

A kezdeményezés sikeressége kedvet és lendületet ad a próbálkozásokhoz, vagyis inspirálja a teljesítményvágyat és a teljesítmény által kiváltott kompetenciaérzést. Ebbe a fejlődési szakaszba iskoláskorra (5–12 éves kor) lép egy gyerek, és ideális esetben az intézményi körülmények kellő lehetőséget is adnak arra, hogy bizonyíthasson és ezzel elismerést nyerjen a tanároktól, szülőktől és kortársaktól.

Ilyenkor a gyerekeket az az egzisztenciális kérdés foglalkoztatja, hogy kellően értékes tagjai-e a világnak. A tanulás, a tenni akarás, a jobbá válás és a kompetenciájuk bővülése hajtja őket. Egyre tudatosabbak önmagukat illetően, egyre jobban képesek összedolgozni másokkal, és egyre jobban tudják észlelni és értékelni az egyéni különbségeket. Figyelmük és az intellektuális fejlődésük rohamtempóban halad előre, azonban ennek az iránynak alapfeltétele a korábbi állomások kihívásainak megfelelő teljesítése, és az iskolai körülmények kiegyensúlyozottsága.

A korábbi szükségletek beteljesületlensége bizalmatlanságot, kételyt, bűntudatot ébreszt a gyerekekben, ami megnehezíti a teljesíteni akarást (hiszen előre félnek a kudarctól), így könnyen vezet egyfajta kisebbrendűségi érzéshez. A gyerek elhiszi, hogy nem elég jó, nem elég okos, hogy nem érdemli meg a sikereket, tehát minek is próbálkozni. Bizonyos területek megerősítésével talán igyekszik majd kompenzálni a hiányérzetét, de ezek az énvédő mechanizmusok sosem hoznak hosszú távon kielégítő megoldást, hiszen az egyén alapvető szükséglete továbbra is beteljesületlen marad, ráadásul ritkán tudatosulva.

Erikson szerint a személyiség egy érési folyamaton megy keresztül a korosztályi kihívások által, amelyektől kevésbé megvédeni kell a gyerekeinket, mint inkább biztosítani számukra egy támogató és türelmes környezetet, ahol megküzdhetnek velük. Szülőként ennek az elméletnek a megismerésével sokkal jobban értelmezhetjük a gyerekeink viselkedését, és segíthetünk egyensúlyban tartani a számukra fontos kihívások adta lelki nyomást és az őket ösztönző visszajelzések mértékét. Az iskola nem biztos, hogy képes erre, tehát bizonyos mértékig nekünk kell mérlegelnünk, hogy a gyerekeink éppen mennyi elvárással néznek szembe, és közben mennyi elismerésben részesülnek a próbálkozásaikért.

Az önálló erőfeszítésekre szükségük van, hiszen azok új készségek és képességek kialakulásához vezetnek, ami kompetenciaérzéssel jutalmazza meg őket, kellő motivációt adva ezzel egy újabb „próbatételre”. A gyerekek iskoláskorban teljesíteni akarnak, unszolás nélkül is. De ehhez szükségük van arra, hogy a külvilág – a szülő mindenképp – higgyen benne  akkor is, amikor épp elakad. Hogy ne csak nyaggassa, de bízzon is a gyerek belső motivációjában, önerejében, és – ami talán a legnehezebb – az időben. Ezek ugyanis együtt fogják majd meghozni a kívánt sikert.