Ezt a kissé önmarcangoló kérdéssort bizonyára szinte minden elsőgyermekes szülő felteszi magának, hiszen ők még nem nevelnek elég ideje gyermeket ahhoz, hogy minden kételyüket eloszlassák saját tapasztalással. De mi a helyzet azokban a családokban, ahol a gyermekre erejénél nagyobb feladat hárul azáltal, hogy kénytelen felnevelni saját magát, illetve a saját szüleit is? Cikkünkben erre keressük a választ.
A szerepcsere létező probléma
„Apám és anyám szinte egyáltalán nem vett részt a nevelésünkben, az ivás fontosabb volt nekik, mint a gyerekeik. Ezért kénytelen voltam én vigyázni rájuk, és a kisebb testvéreimre, emellett háztartást is vezettem, idősebb koromban pedig szinte én tartottam el a testvéreimet” – talán elsőre hihetetlennek tűnik ez a történet, de manapság egyre több hasonlót hallani. Sok családban a szerepek teljesen felcserélődnek: a szülők gyermekké válnak, a gyerekek pedig szülővé.
A jelenség egyáltalán nem ismeretlen, konkrét elnevezése is van.
A parentifikációnak hívott állapotban a gyereknek a saját szülője szülőjeként kell viselkednie, azaz olyan, az életkorát meghaladó feladatokat kell ellátnia, melyek elvégzése a szülők kötelessége lenne.
John Byng-Hall terapeuta A parentifikáció jelentősége és hatása a családterápiára című írásában azt mondja, az állapot alapvetően öt élethelyzetben alakulhat ki:
1. Amikor az egyik vagy mindkét szülő hiánya áll fenn válás, halál vagy extrém munkavégzés miatt;
2. Ha a szülő mentális beteg, szerfüggő vagy egyéb tényezők miatt alkalmatlan gondozói feladata ellátására;
3. Amennyiben a bizonytalan kötődésű szülő (bizonytalan-ambivalens, bizonytalan-dezorganizált) a gyerekhez fordul gondozásért;
4. Ha egy konfliktusos házasság vagy válás során a gyerek sajátos helyzetbe kerül, és ő lesz a „helyettes partner”;
5. Illetve a transzgenerációs családi forgatókönyvek alapján azok a szülők szorulhatnak gyermekeik támogatására, akik gyerekkorukban szintén parentifikáltak voltak.
A jó vagy „elég jó” nevelésnek a része az is, ha a gyerek időnként besegít a háztartásba, vagy vigyáz a kisebb testvérére. Byng-Hall szerint azonban van egy éles határ. „A más családtagokról való gondoskodás megtanulása fontos része a családi életnek a gyerekek számára is. Ha azonban ezzel a feladattal túlterhelődik a gyerek, egyéb képességei nem fejlődnek megfelelően, és nem a saját gyerekéletét éli, akkor ez a gondoskodó szerep káros a számára.”
A szakember elmélete szerint a szülő szerepét egy, de akár több gyerek is átveheti. „Az egyik családban például a kisfiú, aki szorongó volt, érzelmileg támogatta szklerózis multiplexes anyját, míg a lánytestvére, aki bizonytalan, elkerülő kötődésű volt, fizikailag gondoskodott róla” – írja. Hozzáteszi, hogy egyéb tényezők (pl. életkor) is befolyásolják, ki milyen szerepbe vonódik be, és az idők során a gondozási szerep átadódhat egyik testvérről a másikra is.
A szakember tapasztalatai szerint a nagycsaládokban a legidősebb gyerek vagy a legidősebb lány kerülhet leginkább parentifikált szerepbe,
ugyanakkor az ő kirepülésükkel a fiatalabb gyerekek is átvehetik ezt a szerepet. Mint ahogyan az is előfordulhat, hogy a nagyobb testvér elköltözése ellenére is megtartja ezt a szerepet.
Ami biztos, hogy a szülői feladatok minden esetben meghaladják a gyerekek képességeit, ezért a sorozatos kudarcélmények lassacskán eluralkodhatnak rajtuk, ami kamaszkorukra depresszióba torkollhat.
Elfuthatsz, de nem menekülhetsz
Az idő előtti szülővé válásnak persze egyéb eredményei is lesznek: egyrészt a gyerek rájön, hogy nem akar ebben a környezetben élni, másrészt a kapcsolatteremtése sem lesz tökéletes.
Amikor pedig felnővén elkezd az önálló életre vágyni, és elhagyja a szülői házat, akkor erős bűntudatot érez,
mert szerinte „ő a család szíve-lelke, nélküle összedől minden”. Ezt az érzést aztán a párkapcsolati nehézségek is követik, hiszen a parentifikált gyermekből lett felnőttek nem ritkán olyan partnert választanak, aki jelentősebb mértékű gondoskodásra vágyik.
Utóbbi működőképesnek is tűnik mindaddig, amíg a parentifikált partner nem jelzi, hogy neki is szüksége van bizonyos mértékű törődésre. Partnere viszont ettől könnyen dühössé válhat, és megpróbálja visszanyomni társát az eredeti szerepébe. „A viszony akkor lehet sikeres, ha a parentifikált partner olyannyira bizonytalan, hogy nagyon fontos éreznie: másoknak szüksége van rá. Az ilyen típusú kapcsolatok gyakran szétesnek, de tartósan fennmaradhatnak, ha ismét egy gyerek kerül szülői szerepbe” – írja John Byng-Hall.
Utóbbi pedig elég sűrűn elő is fordul, miután ugyan a sérült személyek megpróbálnak kiszakadni a szüleik által kialakított káros környezetből, de később ők maguk alakítanak ki egy hasonlót.
Akik ugyanis gyerekkorukban parentifikált gyerekek voltak, azok saját gyerekeiktől is elvárják, hogy azzá váljanak.
A család az család
Talán mondanunk sem kell, hogy a szerepcserét aktívan folytató családokon csak a szakszerű családterápia tud segíteni, a problémát ugyanakkor sokan egyáltalán nem ismerik fel. Ezzel viszont gyakran generációról generációra száll a probléma, ami egy tucatnyi sérült ember kitermelésén túl egy ördögi kört is megnyit.
Hazánk Alaptörvénye ugyanis kimondja: „a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. Ideális vagy nagyjából ideális esetben ezt nem kell semmiféle jogszabálynak előírnia, a felnőttkorú gyerek megteszi belső indíttatásból. Viszont a kölcsönkenyér visszajár elv alapján íródott passzus a rossz családi mintát lebontani kívánó, s ennek érdekében mindent el is követő emberek problémáját konzerválja, gyakorlatilag visszatoloncolja őket a korábban maguk mögött hagyott káros környezetbe. Ezt pedig csak nagyon nehezen lehet elkerülni. Ráadásul a nehéz helyzetbe került szülők akár úgy is dönthetnek, hogy kiperelik a gondoskodást gyermekeikből.
Jó hírt jelent a parentifikált gyerekeknek, hogy utóbbi azért nem megy olyan könnyen, a gyermekeiket éveken át lelkileg és/vagy fizikailag bántalmazó szülők a hatályos jogszabály szerint érdemtelenné válnak arra, hogy gyermekeik segítsék őket. Ezt azonban az áldozatoknak minden esetben bizonyítaniuk kell.
