Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki kisgyereket nevel, az tudja, a legnagyobb szeretet és a vegytiszta őrület kéz a kézben járnak. Milyen apróságoktól szakad el a szülők cérnája? Hús-vér szülők meséltek nekünk.
Kisgyerekek szülőjeként én is nap mint nap élem meg azokat a pillanatokat, amelyekben az egyik másodpercben még a színtiszta, felhőtlen, határtalan szeretet tölti el a szívem, amikor gyerekemre nézek, aztán a következő pillanatban egyszerűen nem értem, hogy idegesíthet ilyen szinten ugyanaz az emberi lény.
Megállás nélkül kalapálják felváltva a dobot és a xilofont, a nagyobb főnökösködik a kicsi fölött, semmi nem jó reggelire, nem hajlandók orrot fújni, sose felel meg nekik az időjáráshoz passzoló cipő…
ugye, hogy ismerős helyzetek?
A necces gyereksztorikat humorral vészeljük át
Ha ezek a helyzetek neked sem idegenek, talán magadra ismersz a lenti sztorik valamelyikében. Ezek közös jellemzője idegesítő mivoltuk mellett az is, hogy talán már fél óra múlva nevetni is tudunk rajtuk, még akkor is, ha nap mint nap, újra meg újra átéljük őket. Tény ugyanis, hogy az anyaság és az apaság nem az a folyamatosan csillámunikornis cukorszivárvány, aminek néha képzeljük, viszont egészséges humorérzékkel nemhogy túlélhető, de élvezetes is. (Azzal pedig, hogy kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond, igyekszünk nem törődni. Ami jön, az úgyis jön, ugye?)
Egészségügyi küzdelmek és higiénia
„Azt eléggé utálom, amikor a kisebbik, ha tüsszentenie vagy köhögnie kell, direkt odajön, és az arcomba nyomja. A nagyobbik meg alig hajlandó orrot fújni, és huszonötször rá kell szólni, hogy ne szipogjon, inkább fújja ki” – meséli egyik kétgyermekes kolléganőnk. Együttérzek vele: volt egy olyan tél, amikor a folyton náthás gyerekeim az otthoni mackómba kenték az orrukat, eleinte mindig vettem tisztát, utána feladtam, nem volt ennyi nadrágom. Jó az a taknyos mackó!
„Egyszer meseolvasásnál kibányászott valamit az orrából, majd az apja pólójába kente, aki szóvá tette, és mondta, ad neki zsepit. Lányom: »jó a pójó!«
– szerencse, hogy ilyen elfogadó a gyermek, nem?
„A gyerekeim koszfétissel élnek, a kicsi még alig járt, de már a ToiToi-vécék voltak a kedvencei, az utcában volt egy felújítás miatt, azt simogatta. Később a kukákra kattant rá, bármilyen keskeny résbe bemászott a fal és utcai szemetes közé elbújni, nyáron meg a billenőfedeles háztartási szemetes tetejével játszott.
Amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy utána a szájába veszi majd a kezét, megbetegszik, és az neki lesz a legrosszabb, szenvtelenül felelte egy majd négyéves minden bölcsességével, hogy nem, anya, neked.
Sajnos ráadásul igaza is volt” – bevallom, ez a történet sajátom. Szerencsére a gyermek legalább nem hajlamos elkapni ezeket a gasztroenterális fertőzéseket, másképp bajban lennék!
„Azt nem utálom, mert már megszoktam, hogy amikor az egyik eszik, a másik kakál, amikor a másik eszik, az egyik kakál, de amikor én eszem vagy főzök, valamelyik egész biztosan kakál” – kezeket fel: ugye hogy a nagydolog mindig csak teljesen képtelen időpontokban tör rá a gyerekre? Én töröltem már feneket telefonos interjút megszakítva is, sajnos.
Anya, anya, anyaaaaaaa!!!
„Engem az idegesít, mikor odajön, de szerintem azt sem tudja, mit akar mondani, mert legalább fél percig hajtogatja, hogy Anya… (három másodperc szünet) Anya… Anya…
Persze én mindegyik anyázás után mondom, hogy tessék, csak egyre ingerültebben…
tartalmas beszélgetés” – igen, az anyázás szép. Az első ötven alkalommal. A következő ötmilliárd már kicsit idegtépő…
„Minden egyes közlendője előtt megszólít: »Anyaaaaa!« Majd hatásszünetet tart, és addig nem mondja, mit akar, amíg nem szólok vissza, hogy tessék. Ettől megőrülök, mert naponta száz ilyen van. Megkértem már ezerszer, hogy egyszerűen csak mondja, hogy mit szeretne, mert
úgyis tudom, hogy hozzám beszél, miután rajtunk kívül nincs a lakásban senki
– persze ez így még mindig jobb, mint amikor egy gyerek azt mondja, hogy a néni is figyel ott a sarokban, anya, te nem látod?”
„A másik, amitől a falra mászom, hogy ha szólok, hogy kész a vacsora, a reggeli stb., a válasz: »Mindjárt«, majd hosszú percek telnek el… és természetesen melegíteni kell az ételt” – ugye hogy a vacsorát sosem lehet elég jól időzíteni?…
„Az is kiborít, amikor háromszor rákérdezek, hogy mit választanak vacsorára.
Egyértelműen egyeztetett szabály, hogy fürdés előttig lehet enni. Egyik nem eszik, mert nem kér, nem éhes, és lefekvés előtt percekkel jön, hogy »Anyaaaa, éhes vagyok.
Nem hallottam, hogy kérdezted, hogy mit kérek enni…«. A lefekvés elkerülésére az én gyerekeim is megtesznek mindent. Szomjasak, éhesek, pisilniük kell, most voltak kinn, de mégis megint kell, és egyébként is, mi mikor fekszünk le?”
Az evés nem csak egyszerű szükséglet nekik
„Ha vendégségbe, kerti partira megyünk, mindenki degeszre eszi magát, a gyereket is kínálja mindenki százféle kajával.
Hazafelé én körülbelül a pluszkilóimat számolgatom, és megállapítom, hogy otthon legalább már nem kell főzni, erre gyerek a kocsiban: »Anyaaa, éhes vagyok, én alig ettem!«”
– ezt sok szülő jól ismeri: a gyereknek minden érdekesebb, mint hogy egyen.
„Nálunk olyan is volt, hogy elkészíttette velem a túrógombócot, beleadtam apait-anyait, az Apacuka együttessel énekeltük a Fakanál dalt, majd amikor tálaltam, közölte, hogy ő nem szereti” – hasznos, ha olyat főzöl meg ilyenkor, amit legalább te szeretsz.
„A gyerek kitalálta, hogy raviolit kér, mert azt látta a Paddingtonban.
Lelkiismeretes anyuka (én) elkészítette, nem ám boltit, hanem tésztát gyúrtam, tölteléket készítettem, megfőztem a paradicsomszószt, külön kifőztem a batyukat stb.
A végén közölte, hogy inkább spagettit szeretne…” – na, ez kivel nem történt még meg? Én Varjú bácsi diós kalácsát sütöttem meg hasonló módon. Azóta eltelt már pár év, legalább azalatt megszerették.
„Csodás az is, amikor azt mondják, hogy »Deeee, szeretem, csak most nem kívánom.« Miután 3 órán át kívánságot teljesítettél a konyhában” – nálunk ez úgy hangzik: nagyon finom, de most inkább nem kérek.
„Imádom, ha megkérdezik, miért csak ennyiféle ételből lehet választani. Miután nem kettőt, hanem négyet-ötöt ajánlottam fel egy egyszerű kedd estén” – ilyenkor elgondolkodom, hogy ezt vajon én rontottam el ennyire? (Igen, ez is saját történetem,)
„Megcsinálom a csúcsszuper reggelit, vacsit neki, és nem kéri.
Ja, és a mondatkezdő nagybetű az »Anyuuuu! vagy Apuuuu!« felkiáltás, az ötödik mondatnál már kicsit sok…” – hát igen, a hála nem a gyerekek erőssége.
Csak beszélnek és beszélnek és beszélnek…
„Hogy délelőtt 10-ig már minden szót kimondanak. És este, amikor már csak épp nézni van kedvem, vacsora közben jön a »barkochbázunk?«, vagy a »mennyi 27+57+37+39+12-7?«” – tény és való, szülőként pihenni elég nehéz, hogy finoman fogalmazzak.
„Folyamatosan beszélnek.
Reggel 5-kor kelnek, a szájuk hamarabb nyílik, mint a szemük, és másodpercenként megszólít valamelyik a négyből, és ez elalvásig így megy…
néha még álmukban is: »Anya, anya, anya…«” – ez talán jobb egyébként, az enyémek álmukban veszekedni szoktak.
„Két és fél éves státuszra azért kellett vinnem a kisebbet, mert a védőnő aggódott azért, mennyi szava van. Már oda úgy mentünk, hogy lelőhetetlenül dől belőle a szó, azóta 5 éves, és a helyzet egyre drámaibb. Ha elkezd beszélni, nem fejezi be, ha én beszélek, lazán a közepébe vág azzal, hogy elmondjon egy találós kérdést vagy egy Mónicka (sic!) viccet. Néha zsong a fejem” – és ez érthető is, ugye?
És ha eddig lettek volna kételyeid azzal kapcsolatosan, hogy mennyire egyetemes a gyerekek őrjítő viselkedése, a végére jöjjön egy vallomás:
„Köszönöm, hogy végre valaki megkérdezte, mi idegesít!”
Egymás vegzálása, féltékenységből fakadó figyelemelszippantó hisztéria, délutáni alvásból őrjöngve ébredés.
Miközben a választ írom, ebből három egyszerre megy” – fogalmazott háromgyermekes kolléganőnk.
