Sosem felejtem el annak a pasinak a zavart szemlesütését, akivel második gyerekemet várva, úgy a 7-8-ik hónap táján kellett leülnöm megbeszélni valamit. Korábban nem találkoztunk, és láthatólag ez a találkozás sem segített neki, hogy megbízható felfogóképességgel rendelkező munkaerőnek, vagy szimplán embernek tekintsen. Tény, hogy nálam a várandósság bálnatesttel és hatalmas előredomborodó dinnyével jár, de azért meg merhette volna fogni a kezem bemutatkozáskor! Lehet, hogy lassabb egy kismama agya (nem), de azért meghallhatta volna a kérdéseimet. Egészen komikus volt, ahogy sem rámnézni, sem hozzámszólni, sem úgy általában figyelembe venni nem volt képes az úriember, aminek egy okát láttam: nyilvánvaló terhességemet. Nem volt ő rossz szándékú, láthatóan zavarban volt, de mégis semmibe vett.
Anyasági büntetés, apasági prémium
Ez persze csak egy kiragadott példa, hogyan hatnak a furcsa, ősi beidegződések egy anyával kapcsolatban. Vannak ennél az életünkre jobban hatással lévő, társadalmilag széleskörűen kimutatható viszonyulások a szülőséghez. Ilyen a már évtizedek óta a fizetésekben kimutatható anyasági büntetés és apasági prémium. Hogy mik ezek? Nagyon egyszerű:
a kisgyerekes anyák gyerekenként átlagosan nettó 5-7%-kal keresnek kevesebbet, mint azonos tapasztalattal, tudással és életkorral rendelkező gyermektelen nő, vagy férfi társaik.
A munkatársak pedig azt tartják róluk, hogy nem annyira elkötelezettek és kompetensek, mint mások. Ennek következtében általában „anyu-pályán” kötnek ki: olyan pozíciókban, ahol kevés az esély az előrelépésre, és kisebb a kereset.
Ezzel szemben az ifjú édesapák a gyerekük megszületésekor nagyot nőnek munkáltatóik és munkatársaik szemében, ami kifejeződik az emelkedő fizetésükben, és a róluk való pozitív véleményben is. Ez utóbbi pedig előléptetésekhez és zsírosabb állásokhoz vezet.
Gondozók és kenyérkeresők
Ez a megkülönböztetés a nemekkel kapcsolatos sztereotípián alapul: az anya a gyerek elsődleges gondozója, figyelme megoszlik a munka és a gyerek között, ezért munka szempontból kevésbé megbízható. Az apa viszont a kenyérkereső, ezért ő nyilván nagyon komolyan fogja venni a munkát, hogy biztosítsa az anyagiakat a családjának. De tényleg ilyen hátsó gondolatok miatt adnak több vagy kevesebb fizetést a munkahelyek?
Úgy tűnik, igen. Jurgita Abromaviciute arizónai kutató rájött, hogy azt még sosem nézték ezekben a vizsgálatokban, hogy a szülők házasok-e, vagy egyedülállók. Elvégezte eszerinti szűrésben a vizsgálatot, és érdekes eredményre bukkant: ha a szülők nem házasok, akkor az anyasági büntetésnek, de az apasági prémiumnak is hűlt helyét találjuk. Ha egy anya egyedül neveli a gyerekét, akkor ő nem csupán gondozó, hanem kenyérkereső is. A munkatársak, főnökök ezt értékelik: ugyanolyan kompetensnek és elkötelezettnek látják, mint gyermektelen társait, és előléptetésre, jó állásra is van esélye. Viszont az egyedülálló apáknál belép a gondozói szerep, és ezzel párhuzamosan nem is jár az apasági prémium. Tehát az elvált, egyedülálló szülők munkaerőpiaci szempontból úgy vannak tekintve, mint gyermektelen társaik. Se felhype-olva, se lenézve nincsenek.
A házasság a kulcs
Egy kísérletben 160 diákot kértek arra, hogy értékeljenek fiktív álláspályázókat egy kommunikációs cég felsővezetői posztjára. A pályázatok ugyanazok voltak, de a kutatók variálták a nemeket és a családi viszonyokat. Az eredmény megismétlődött: a házas anyákat alacsonyra értékelték, nem javasolták az állásra, míg a házas apákat tartották a legtöbbre. Elvált és egyedülálló szülők esetében nem volt se le- se felfele torzítás, a diákok is úgy találták, hogy például az egyedülálló anyák megfelelően kompetensek és igen elkötelezettek.
Nem árt észben tartani
Érdekes ez a különbség. Megismerve a kutatási eredményeket olyan kézenfekvőnek tűnik. Előtte meg a fene sem gondolt erre ilyen formában. Furcsa belegondolni, hogy ha egy házasságnak vége, akkor az nem csak úgy hat a két félre, hogy „hogy oldom meg az oviból elhozást” és „a fizetésem mennyi százaléka megy gyerektartásra” – hanem úgy is, hogy a nőt a munkatársai öntudatlanul elkezdik jobb munkaerőnek érezni, a férfit pedig rosszabbnak.
Pedig azért azt valahogy sejteni lehet, hogy ez egyáltalán nem fair.
