Azt mondják, nem Taigetosz-törvény. Azt mondja az oktatási jogok biztosa (akinek az lenne a dolga, hogy megvédje az oktatás résztvevőit, például a gyerekeket), hogy szó sincs arról, hogy elkezdenék osztályozni, mondjuk, a diszlexiás gyerekeket olvasásból, és ezzel alapból lerombolnák az esélyeiket. Dehogy is! A Nem-Taigetosz-törvénnyel csak azt szeretnék elérni, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő diákok, a szüleik, és a velük foglalkozó pedagógusok motiváltabbak legyenek a nehézségek leküzdésében.
Motiváltabbak. Mert most nem eléggé azok. Biztos az okozza a nehézségeiket, hogy lusták.
Akkor most vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljuk meg beleélni magunkat egy kisiskolás helyébe, aki borzasztó lelkes, de hiába igyekszik – mert elsőben, másodikban még mindenki nagyon-nagyon szeretne ügyes lenni, hogy a tanító néni megdicsérje – csak nem megy az az olvasás. A valóságban, ott, ahol a gyerekek vannak, az iskolában, és nem a minisztériumi íróasztalok mellett, a tanító néni is borzasztóan igyekszik, mert neki meg az a dolga, az felé az elvárás, hogy megtanítsa az összes rábízott gyerekeket írni, olvasni, számolni. És a szülő is igyekszik, mert a szülők már csak ilyenek, hogy állatira fontos nekik, hogy a gyereknek sikerélménye legyen, és jó jegyeket hozzon.
És mégis, van az úgy, hogy hiába igyekszik, meg hiába borzasztóan motivált minden szereplő, csak nem rajzolódnak ki azok a betűk, sőt, elugrálnak, és nem akarnak összeállni szavakká a kis fejekben.
Pont úgy, ahogy Dragomán György is leírta.
És nem azért nem áll össze a kép, mert a tanító, vagy a gyerek lusta. Sőt, még csak nem is hülye, hanem tanulási nehézségei vannak, aminek ez a sajátossága.
Tudom, a tanulási nehézség nem ugyanaz, mint a részképesség zavar. Meg azt is tudom, hogy hogyan olvas, mondjuk, második osztályban egy olyan gyerek, akivel minden oké, és hogyan olvas egy olyan, akinek nehézségei vannak. Az előbbi valószínűleg élvezi, az utóbbi meg szenved közben. Láttam, és jóérzésű embernek a szíve szakad meg közben.
Rendes helyeken, ha valakinek nehézségei vannak, azt segítik. Eddig itt is így volt. Most viszont kitaláltak egy sokkal hatékonyabb módszert, az ostorral hajtás és a megfélemlítés keverékét, megbolondítva némi megszégyenítéssel. Nem megy az olvasás? Üljél le, egyes. Az ötödik egyesnél már csak összekapja magát, és megtanul olvasni a gyerek. Jó kis módszer, nem?
Tisztára, mint a viccben, amikor Móricka csokit kér az anyukájától, de az nem ad neki; azt mondja, menjen érte. Móricka meg figyelmezteti: de hát anyu, nincs lábam.
Ja, ha nincs láb, nincs csoki!
Nehézséged van? Nincs ötös! Valami nem stimmel veled? Hát, megszívtad, kispajtás, neked itt babér nem terem.
Eddig is nehéz volt elfogadtatni még a jóindulatú pedagógusokkal is, hogy egy ilyen gyerek nem szándékosan olyan, amilyen, hanem valami idegrendszeri zavara miatt nem tud más lenni, a pedagógiát kell hozzáigazítani, s nem fordítva. Ezután ez még nehezebb lesz.
Persze, jó nagy szerencsével, ki lehet fogni olyan pedagógust, aki ösztönösen segít ezeken a gyerekeken, ahogy tud. Csak mostantól mutyiból, a szabályok kijátszásával tud segíteni. Így mennek itt a dolgok.
Persze ne zárjuk ki, hogy ez a jó megoldás, hogy a tanulási nehézség csak egy eufemizmus a lustaságra, és tényleg legyőzhető, pusztán akarattal és motivációval. Lehet, hogy tök jól fog működni ez a törvény, nem kell ide más, csak vasszigor. De azért vannak fenntartásaim.
Hiszen, ha végignézzük, csak nagy vonalakban, hogy mit tett eddig a kormány az oktatásért, hát egy fáklyás menetet látunk, egy makulátlan sikertörténetet.
Államosították az iskolákat, és hogy gazdaságosabban lehessen üzemeltetni, létre hozták a KLIK-et - ami termelt néhány tízmilliárdos hiányt, még a krétabeszerzés is döcög azóta, és időnként kikapcsolják télen a gázt az iskolákban.
Központosították a tankönyvellást – azóta egy könyvből lehet „választani”, és hírértéke van, ha sikerül megérkezniük szeptemberig az iskolákba.
Bevezették a pedagógus életpálya modellt – azóta tanítás helyett portfóliót írnak a tanárok, szétstresszelik magukat, de legalább a fizetésük sokkal kevésbé emelkedik, mintha, az ígéret szerint, a minimálbérhez kötötték volna.
Átalakították a középiskolai rendszert – most egy teljes szakgimnáziumi évfolyam szív, és mondhat le a továbbtanulásról a hirtelen kötelezővé tett szakmai érettségi miatt.
Ilyen előzmények után, habár javíthatatlan optimista vagyok, még nekem is nehezemre esik elhinni, hogy ez a változás tényleg jót fog hozni a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek.
Azt mondta az oktatási ombudsman, a törvénymódosítást egyeztették gyógypedagógiai szakmával, „de mivel nagy zavar van a törvény miatt, meg fogja keresni a gyógypedagógusokat és a képzőket, hogy tisztázzák a törvény értelmét és annak kommunikációját.”
Csak támogatni tudom, lassan tényleg időszerű lenne tisztázni a törvény értelmét. És akkor, ha már ott jár a „gyógypedagógiai szakmánál”, akkor tegyen már fel, ha megkérhetem, még egy releváns kérdést.
Nevezetesen azt, hogy ha ugyanennek a törvénymódosításnak a következtében ezentúl már szakképesítés nélküli pedagógusok is foglalkozhatnak a tanulási zavarral küzdő gyerekekkel, akkor mégis, hogy fogják a képesítés nélküliek megoldani azt a problémát, amit a képesítéssel rendelkezők sem tudtak?
Vagy tényleg az az álláspont, hogy ha nincs szakember, az ostor is megteszi helyette? Tényleg ekkora a baj ebben az országban?
