Aki sokat parázik, annak sírósabb lesz a gyereke. A kutatók szerint a szorongást is szűrni kéne a terheseknél, és többet segíteni a stresszelőknek.
Az egyik legjelentősebb gyermekgyógyászati szaklap legutóbbi számában szereplő idézet szerint „egy nap szorongás kimerítőbb egy heti munkánál”. Ezt valóban gyakran tapasztaljuk így: elég eltölteni pár órát az orvosi váróteremben saját vagy szerettünk diagnózisára várakozva, és máris hullafáradtak vagyunk. A kisgyerekes anyák még ennél is durvábban nyomják: többnyire sok napot töltenek el aggódással és emellett még heteket is munkával.
A helyzetet súlyosbítja, ha sokat síró babát fogtak ki – a fejlett világban a felmérések szerint a csecsemők nagyjából 20 százaléka számít sokat sírónak. A baba sírása gyakran jóindulatú és magától is megszűnő okoknak tudható be, mint például hasfájás a bélrendszer éretlensége miatt, más esetben nem is sikerül rájönni az okra, az egészséges babák között is van, aki többet sír, van, aki mosolygósabb. Mindegy, a lényeg, hogy egészséges legyen, nem?
Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy a jelenlegi, nyugati társadalmakban, ahol az anya jellemzően egyedül viseli gondját a csecsemőnek, a sok sírás egy bizonyos dózis felett már hátrányos következményekkel jár, még akkor is, ha nincs mögötte betegség. Ha egy baba több mint három héten keresztül, legalább heti 3 napon legalább napi 3 órát sír, akkor sokat síró babának számít, és ez a statisztikák szerint növeli a szülés utáni depresszió, a gyermekbántamazás és a korai elválasztás esélyét is.
Az anya hangulata vissza is hat a babáéra: vagyis rosszkedvű, lehangolt, kétségbeesett, szorongó anyák máshogy viszonyulnak babáikhoz, akik aztán emiatt többet sírnak, a sok sírástól pedig az anya depressziója vagy szorongása fokozódik. Ördögi kör. Kutatások is kimutatták, hogy a valódi szülés utáni depresszióban szenvedő anyák visszahúzódnak a gyerekeiktől, kevesebbet ölelgetik, hordozzák őket, akik azáltal elhanyagolást élhetnek meg és emiatt többet sírnak, a sokat síró babák anyukái körében pedig gyakoribb a szülés utáni depresszió.
Míg az anyai depresszió és a babasírás kapcsolatát már sokat kutatták, az anyai szorongással kapcsolatban jóval kevesebb volt az adat. Most megjelent egy új kutatás, amelyben több mint háromszáz anya-csecsemő páros bevonásával az anyai szorongás és a babasírás közötti kapcsolatot mérték fel. Az anyákat már a terhesség korai szakaszában bevonták a vizsgálatba, és a baba 16 hónapos koráig figyelemmel követték őket.
Szorongós leendő anya=többet síró baba
Megfigyelték, hogy azok a nők, akik már terhességük előtt is valamilyen szorongásos betegségben szenvedtek, jóval nagyobb eséllyel szültek sokat síró babákat – a terhesség előtt szorongó anyák babái kettő, négy és tizenhat hónapos korukban is többet sírtak, mint a nem szorongóké. Még rosszabb volt a helyzet, azaz még nagyobb volt az esély a babasírásra, ha az anya nem csak a terhesség előtt szorongott, hanem a terhességét is végigparázta.
A kutatók szerint mindez a szorongó nők tipikus szülői magatartásának köszönhető, ők ugyanis máshogy viszonyulnak a babához, máshogy bánnak vele, mint nem szorongó társaik: a szorongó szülők szakkifejezéssel élve intruzív, azaz behatoló szülői viselkedést mutatnak. Ez azt jelenti, hogy olyankor is mindenféle dolgokat tesznek a babával, amikor annak nincs arra szüksége, túl sokat sürgölődnek körülötte, túl sokszor avatkoznak be.
Tipikus eset, amikor a szorongó anyuka ringatással, énekléssel, mondókázással, csörgőrázással és egyéb aktivitással próbálja megnyugtatni a síró babát, amikor az csupán fáradt és aludni szeretne. A szorongó anyák gyakran nem veszik észre, hogy a sírás csupán a fáradtság jele, és ezért mindenfélét csinálnak, hogy a baba abbahagyja – megetetik, itatják, játékokat mutogatnak, átpelenkázzák stb., amikor a csecsemő csupán azt szeretné, ha békében alhatna.
Egyéves kor felett, azaz a 16. hónap környékén sokat síró babák sírása gyakran annak tudható be, hogy a baba nem tanulta meg saját érzéseit, állapotát szabályozni. A csecsemők ugyanis nem születnek azzal a képességgel,h ogy meg tudnák nyugtatni magukat: ez úgy alakul ki, hogy anya sokszor megnyugtatja őket, később pedig már egyedül is megy.
Ha egy gyereket soha nem vesznek fel, hanem sírni hagynak, az egy idő után „feladja”, és csendben marad, de ez nem jelenti azt, hogy megtanulta megnyugtatni magát: az ilyen módon elhallgató babák esetében műszeresen kimutatható, hogy ugyanolyan gyorsan dobog a szívük, szapora a lélegzetük és magas a bőrellenállásuk, mint amikor sírnak, vagy mint a stresszhatás alatt álló felnőttek esetében. A magára hagyott babák tehát megtanulnak hallgatni, de nem tanulják meg az önmegnyugtatás módját, ami pedig felnőttkorban is jól jön.
A magára hagyás ellentéte is problémákat okozhat, és a szorongó anyák esetében erről van szó: ők túlvédő, túlzottan beavatkozó magatartásukkal gyakran esélyt sem adnak rá, hogy a baba megpróbálja az önmegnyugtatást – holott lehet, hogy már menne.
Ezzel a magyarázattal csupán egyetlen problémánk van: igazán nem segít, ha egy sokat síró baba szorongó anyukájának azt mondjuk, figyelj, azért sír ennyit a baba, mert te szorongsz. Vagyis gyakorlatilag te tehetsz róla. Lazulj el egy kicsit, ne görcsölj rá, és máris jobb lesz a helyzet. Aki szült és gondozott már csecsemőt, az talán tudja, hogy nem elhatározás kérdése, mennyire görcsölök rá és mennyire tudom lazán venni. Lehet, hogy az ötödik gyereknél már egy fokkal lazább az ember, az elsőnél viszont legtöbbünk azért szorong egy keveset. Vagy sokat.
Magzati programozottság? Vagy öröklődés?
A kutatók egy másik elmélettel is előálltak eredményeik alátámasztására, ez pedig az úgynevezett magzati programozottság elmélete. Ha az anya szorong, a szervezetében megemelkedik a kortizol, azaz a stresszhormon szintje, és ez a magzatba is átjut a méhlepényen keresztül. Lehetséges, hogy ez befolyásolja a magzat stressztengelyének (vagyis a stresszhatásra adott idegrendszeri válaszokért felelős agyterületek és kapcsolódó hormonrendszer) fejlődését, ezáltal a magzati korban sok kortizolnak kitett babák később egy kissé ingerlékenyebbek, sírósabbak lesznek. Ennek kiküszöbölésére érdemes a terhesség alatt relaxációs gyakorlatokat végezni.
Az is lehet, hogy egészen másról van szó: lehet, hogy a szorongásra való hajlam egyszerűen genetikailag öröklődik, azaz szorongó anyának sírósabb gyereke lesz, akárhogyan is neveli őt. A tanulmány szerzői leginkább arra szavaznak, hogy az anyai szorongás és a csecsemő sírékonysága közötti összefüggés komplex, és mind a három fent említett tényező szerepet játszik benne: vagyis a baba eleve szorongóbb géneket örököl, aztán magzati korban a méhlepényen keresztül picit több stresszhormont kap, majd pedig születése után egy kissé túlgondozzák.
Az apa szerepéről se feledkezzünk el: a modern apák szerencsére egyre inkább részt vállalnak a csecsemőgondozásban, és az apák között is lehetnek szorongók, lehet szülés utáni depressziójuk, illetve apai gének is örökíthetik a szorongást. Az apák szorongása és a baba sírékonysága közötti összefüggést azonban még nem vizsgálták kutatások.
Kösz szépen, de mi a megoldás?
Köszönjük szépen, és akkor mi a megoldás? A tanulmány szerzői szerint jó ötlet lenne, ha a terhes nők körében szűrnék a szorongást, legalább egy kérdőívvel, és a szorongó anyák több segítséget kapnának. A terhesség alatti szorongást kétféleképpen lehet kezelni, gyógyszerrel vagy pszichoterápiával, ugyanakkor éppen a szorongás elleni gyógyszerek azok, amiket terhesség alatt nem túl jó ötlet szedni, csak végső esetben ajánlják.
Pszichoterápiára pedig kevesen jutnak el, mivel ez idehaza többségében magánrendelés keretei között érhető el. Maradnak tehát az otthon is végezhető relaxációs módszerek, autogén tréning, sport, vagy éppen jóga, mindenkinek vérmérséklete szerint.
