Akár szépen hangzik, akár nem, a nevelés bizony trükkökből is áll. Különösen, ha óvodáskorú vagy még kisebb gyermekről van szó. Nem azért, mert a szülő manipulatív vagy nem tiszteli a gyermeket, hanem mert néha szükség van ezekre, hogy a hétköznapok gördülékenyebbé váljanak.
A legnagyobb fegyver: a gyermek utánoz
A legkisebb kortól, lényegében születéstől a legfontosabb módja a tanulásnak az utánzás. Konrad Lorenz etológus szerint az utánzás az emberi tanulásnak nem az egyik formája, hanem az egyetlen. Ezt biztosan van, aki vitatja, nekünk nem tisztünk eldönteni, így van-e ez, de ha belegondolunk, valóban sok olyan tanulási esemény mögött áll utánzás, amiről ránézésre nem is hinnénk. Például, mikor a párterápián azt mondja a férj, abból jött rá, lehetne jobb is a házasságuk, hogy látta egy baráti ebédnél, a másik pár mennyivel több gyengédséggel, tisztelettel szól egymáshoz. Akkor jött rá, szeretne dolgozni a kapcsolatukért. Ez nem mechanikus utánzás, de mégis a másik pár adta a mintát, ébresztett vágyat arra, hogy másképp, emberibben, több szeretetben éljen.
A kisgyerekeknél látványos, hogy elsősorban utánzás útján tanulnak, szeretnék, ha ők is meg tudnák csinálni, amit a másik, kedvet kapnak annak kipróbálásához, amit a másik csinál. Ez persze mindarra is igaz, amit nem szeretnénk megtanítani nekik. Ebből következik, ha a szülő nevelési céllal erőszakos a gyerekkel, a gyerek az erőszakosságot tanulja meg, nem azt, amire a szülő szándéka irányult. Azonban nagy segítség a nevelésben, hogy egy csomó dologra nem kell külön motiválni a csemetét: akarja csinálni, mert a szülőtől is azt látja.
Az utánzási hajlam tudatosan is felhasználható, mint például annál a családnál, ahol valahogy el kellett érni, hogy a gyermek bevegye a köhögős orvosságot. Bár nem volt rossz íze, de a kétéves csemete hol nyitott volt rá, hol nem. A szülők az orra alá dugták, könyörgőre fogták, hogy légyszi-légyszi, aztán szigorúra, hogy „muszáj, mert különben...”, de egyik sem használt.
Aztán eszébe jutott az apának, mennyire ki akarta venni a részét a gyermek, mikor látta, a szülei kávéznak reggeli, ebéd után. A következő alkalommal, mikor kávéztak, a gyerek is kapott ugyanolyan csészét, benne a köhögős orvossággal. Természetesen boldog volt, még koccintottak is, és vidáman hajtotta fel. Ez működött egészen addig, míg csak szedni kellett, mert egyfajta játékká, rituálévá vált. És ami a legfontosabb: nem a gyermek becsapása volt a siker mögött. Látta, hogy a szülők kávéja máshonnan származik, és a szeme előtt töltötték ki az övét is a gyógyszeres üvegből. Bár mondták, hogy „gyere, kávézzunk!”, de mikor megkérdezte a gyermek, mi van a csészében, az igazat felelték.
Az utánzás gyakran működik: van szülő, aki arról számol be, képtelenség volt akár egyszer is bilire ültetni a gyereket, de pillanatok alatt szobatiszta lett vécészűkítővel, hiszen látta, hogy szülei is járnak WC-re, és ő maga követelte (még pelenkásként), hogy vécézni akar.
Egy másik szülő sajnálta, hogy nem olvas a tízéves lánya, noha mesélt neki sokat, és próbálkozott mindenféle könyvvel meghozni a kedvét. Akkor változott ez meg, mikor a nyári táborban a legjobb barátnője minden este zseblámpa mellett bújta a könyvet. Kölcsönkért tőle egyet, és később is megmaradt az esti olvasás szokása.
Érdekes módon az utánzás szónak van egy kis pejoratív éle, mintha azt sugallná, az illetőnek nincs saját gondolata, „csak” utánozni képes. Erre utal a csúfolódó versike is: „utánozó majom, ott mászik a falon”. Holott értékes emberi tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk tanulni egymástól, meglátni a jót, örömtelit abban, amit a másik tesz, és átemelni az életünkbe.
A másik csodafegyver: választási lehetőség felajánlása
Ahogy az előbbi példából is kiderül, és ahogy minden szülő tudja, a gyermeket sokszor kell rávenni olyasmire, amihez nincs kedve. Valójában néha még az ellen is tiltakozik, amiről tudható, hogy szereti. Ennek fontos szerepe van az érésben: ilyenkor saját identitását alakítja ki, erősíti meg. Megéli, hogy van akarata, másoktól elkülönülő lény, akinek saját szándéka van.
Ez a legtöbb szülő szemében inkább nehézség, hiszen ez az oka annak, hogy „csak azért sem” tesz meg valamit. Ugyanakkor használhatja is ezt a szülő úgy, hogy valamiben kontrollt ad a gyermek kezébe, és mivel ez kielégíti az autonómia igényét, a szülő fő célja ellen már nem tiltakozik.
Erre példa, mikor a pici gyerek nem akarja megenni a borsófőzeléket, és a szülő megkérdezi: inkább a piros vagy a kék tányérból ennél. A gyermek választ, a szülő arra a tányérra szedi az ételt, ez után jó esély van rá, hogy elfelejti a csemete a korábbi tiltakozását, és jólesően megeszi a főzeléket, azzal az érzéssel, hogy az történik, amit ő akart. Persze, ez csak akkor működik, ha nem utálja a főzeléket, csak akarata próbálgatásaként ellenkezett.
Egyes beszámolók szerint a választási lehetőség felajánlása csodákra képes: az aludni egyáltalán nem szándékozó gyermek együttműködését is sikerült megnyerni azzal, hogy választhatott, melyik takarót kéri.
Nyilván egyik módszer sem válik be mindig. Ha a gyermek belehergelte magát abba, hogy semmi sem jó neki, például azért, mert fáradt, és nem tud mit kezdeni a rossz közérzetével, akkor ebben sem az utánzás, sem a választási lehetőség felajánlása nem fog segíteni. Lehet, hogy egyik nap működik valamelyik módszer, másik nap ugyanaz nem. Mégis fontos tudni ezekről, mert ezek mögött a gyermek fejlődésének sajátosságai állnak, és ha ezeket ismeri és használja a szülő, jobb eséllyel teremt nyugodt, az egész család számára derűs hétköznapokat.
