Nálunk van egy főszabály: a gyereknek legyen jó. Ez az alapállás, és amennyire csak lehet, ezen irány mentén éldegélünk. Ahogyan Manócska cseperedik, egyre több helyzet adódik, amelyekben válaszút elé érkezünk: ez még belefér-e, vagy itt az idő megálljt inteni. Nem is olyan egyszerű következetesnek maradni, miközben a főszabály változatlan.
Gyereke válogatja, a mi Manócskánk elfogadó és megértő fajta. Vannak persze ügyek, amelyben kőkeményen képviseli érdekeit, de alapvetően meggyőzhető. Mire elérte a négy éves kort, többé-kevésbé megtanulta, hogy az akaratérvényesítésnek megvannak a különböző alapszabályai. Azonban – szerencsére – ma már ő is aktívan részt kíván venni az élet szervezésében. Kér, javasol, és amit istenien tud: alkudozik.
Az alkudozás normális tevékenység: a gyerek szeretne valamit, és bár tudja, nagyjából mi és hogyan fog történni, még egy kis szeletet a maga kívánsága szerint alakítana. Sőt, új ötletekkel áll elő. Az a gyerek, aki ezt nem teszi, gyanús. Kérdezzük meg minél többször: te mit szeretnél? Ha megszokja, hogy önálló gondolatai lehetnek, amelyekre kíváncsi a környezete, ügyesen megtanulja azt is, elmondhatja a véleményét. Még ha nem is lehet minden mindig úgy, ahogyan szeretné. Minden gyerek így kezdi, csak a rendszeres elutasítás és „anya/apa megmondta, és kész” típusú hozzáállás éri el, hogy aztán mindegy legyen neki, mi történik. (Vagy ellenkezőleg, folytonos ellenállásba vonuljon vissza.)
Üzlet
„Ilyen még nincs otthon!” Az érv tökéletes, lehetetlen megcáfolni. Mégsem fogjuk megvenni, számos okból. Az egyik, hogy nincs annyi nap, hogy mindent felfedezzünk a játékszoba rejtekén, amivel érdemes játszani, ezért a felhalmozás helyett a feldolgozás a jelszó. Úgyhogy javaslatunk szerint ez most itt marad. – De nekem erre szükségem van (az idézet szó szerinti). Ajaj, ez nagy fegyvertény. Lelki szemeim előtt egy nyaralás képei. A vödrök, lapátok, gumilabda és felfújható vízimajomkészlet felvásárlása után Manócskának beakad valami apróság. Hiába a szép szó, nem tágít. Mi sem. Végeredmény: a gyerek üvöltve dobja magát a földre, és keservesen sír. Várunk, mosolygunk. Ő egyre hangosabb. Már többen minket néznek, várván a végkifejletet. Már hajolnánk inkább, fognánk a hónunk alá, és mennénk kifele, de egymásra nézünk, és értjük: vízválasztóhoz érkeztünk. Várunk tovább. – Gyere, Babu, nem vesszük meg, menjünk a partra, játszunk, stb. Felesleges próbálkozás. Ekkor úgy teszünk, mintha elindulnánk, köszönünk neki. Én a termékpolc elejéhez megyek, elrejtőzöm, a párom hátul ugyanezt teszi. Utolsó energiákkal sír a gyerek. Nézzük. Egyszer csak felnéz, nem lát, megszeppen. Felül, szipog. Előlépek, megállok. Feláll. Közelebb megyek, még egy kicsit, és elindul felém. – Minden rendben? Átölelem, magához szorít. - Nincs semmi baj, gyere, menjünk. Soha többé nem tesz ilyet.
Lefekvés – amikor Füles orrához ér a nagymutató
„Még nincs sötét. Majd akkor szeretnék az ágyikómba menni, amikor a Napocska elment aludni, és jön a bátyja, a Holdacska, és ő vigyáz az álmomra” – sorolja. Ma otthon vagyok egész nap, szívesen tölteném vele még a pihenőidőt is. De tudom, este nyűgös lesz, ha nem piheni ki magát. Nem vállalom az ezzel járókat. – Hiszen olyan nagyot sétáltunk a kutyákkal, szánkóztunk a templomdombon, jót ettünk. Ránk fér egy kis pihenés, meglátod milyen jót fogsz szundikálni. – Jó, de még előtte játszunk egy kicsit? Játszunk. Ránézek a játékszoba falán lévő, Micimackó, Tigris, Füles és Malacka képével díszített faliórára. Adok még magunknak tíz percet. – Még egy kicsit játsszunk! Vegyél fel, megmutatom, meddig! Ölbe veszem, és húsos kis ujjacskájával mutatva mondja, ameddig a nagymutató Füles orrához ér, addig! (Az még öt perc.) Rendben, mondom, de aztán nincs több alkudozás... Az ágyban vidáman hallgatja a mesét, majd miután adnám a puszit, nyekeregni kezd. – Nem akarok szundikálni...– Jó, akkor csak maradj az ágyikóban egy kicsit. Pár perc múlva alszik, mint a tej.
Este ugyanez, más variációban. Már az ágyban: -– Nem vagyok álmos. – Nem baj kicsim, nem kell aludnod. – Még egy mesét szeretnék! Plusz háromig elmegyek. Utána jóéjtpuszik – Mit csinál a Holdacska? – Amikor Napocska nagyon elfárad, mert egész nap dolgozott, elmegy pihenni, Jön Holdacska, bekopog hozzá, kipp-kopp. Nagyon fáj a lábam, a derekam, megsimogattam a virágokat, a madárkákat, Manócska orrát, és nagyon elfáradtam, mondja Napocska. Én dolgozom egész éjszaka, vigyázok Manócska álmára, mondja Holdacska.– - Fenn maradhatok egész éjszaka, mint Holdacska? – Persze, és rókatáncot is járhatsz. Ettől megnyugszik, és öt perc múlva már egyenletesen szuszog.
Hétköznap reggel – előbb készítsd ki a müzlimet
– Előbb készítsd ki a müzlimet, addig még becsukom a szemem egy picit. – Ugye, az este nem akartál lefeküdni, mondtam, hogy álmos leszel reggel. – Nem vagyok álmos, csak becsukom a szemem. – Rendben, még öt perc, és aztán öltözünk, jó? – Jó. Azután persze megint keltegetni kell. Csukott szemmel kérdi: „már kikészítetted...?” Az öltözködésnél újabb menet kezdődik. – Vedd fel szépen a ruháid! – Mi következik? (Közben a nadrágot húzza a pizsamagatyóra. Huncut szemmel vizslat). – Te, megharaplak! – Jó, de nem tudom egyedül... – Dehogynem tudod, már a múlt héten is tudtad. – Elfelejtettem. Csak a zoknit tudom egyedül. Látom, hogy miközben szinte már mindent egyedül akar csinálni, az öltözködéssel nem bír megbarátkozni. Ez a kivételek közé tartozik nála. Beindul az alkudozás, ő áll nyerésre. Napok óta. Ebben nem tudok következetes lenni, és bármit mondok, nem hat. Érzem, hogy utolsó érvem is halovány. – Az oviban már mindenki egyedül öltözik. Semmi. Felöltöztetem...
Indulás – nem akarok menni
Mosolyogva ébredünk, vegyes-párosban öltözünk, reggelizünk. Már adnám rá a cipőt, amikor leül a földre, görbül a száj. – Nem akarok oviba menni.
Istenem, segíts! Amikor szeptemberben a középsősök háromnegyede újra kezdte, amit az elején, azaz úgy kellett kicsavarni anyja karjai közül őket, miközben olyan hangot hallattak, mint akit nyúznak, büszkeség dagasztotta mellem. Manócska ezt kiscsoportos szoktatós korában sem csinálta. Csak ne most kezdje el - fohászkodom. – Az oviban a játszótéren fogtok játszani a többiekkel, autóztok, rajzoltok, nagyon jó lesz. – Nem akarok... – Mehetnénk a motoroddal, jó idő van... – Játsszunk még előtte egy kicsit - kéri. Elkésünk pár percet, az biztos, gondolom. –Jól van, egy picit.... – Visszafordul a terem ajtajából. – Még nem adtam puszit. – De, már adtál, háromszor, menj szépen, meghallgatom, hogyan köszönsz. – De te jössz értem délután? – Nem, ma apa jön érted, én sokáig dolgozom. – Mit dolgozol? – Menj szépen, ha hazajöttem, elmesélem. Érezd jól magad. – Még egy puszi. – Gyere.
És aztán, végül, mikor már ő is érzi, elfogyott az időnk, hősiesen belép és nagyot köszön: – Jó reggelt!
Könnybe lábadt szemmel lépek ki az óvoda ajtaján.
