Amikor anyukaszerű élőlényként – a kölkök jókat szoktak vigyorogni ezen az önmeghatározáson – először szedtem szét szorításban elfehéredő karokat-lábakat, akkor még azt gondoltam naivan, ó, egy kis összezörrenés bárhol előfordul.
Aztán mikor sokadszorra igyekeztem megállítani a kölcsönös szitkozódással tarkított verekedést, akkor rájöttem, hogy bizony egy valóságos testvérháború közepébe csöppentem.
A két nagyobb gyerek, Dénes és Veronka között 4 év korkülönbség van, Dénes lassan már 15 éves lesz. Egyre inkább érzi a fizikai erejét. A történetekből leszűrve eddig is ez volt a húga ellen a fegyvere, aki a pengeéles eszével harcolt főként, de persze mindent megtett, hogy fizikailag se maradjon le a bátyja mögött – „fiúsabb”, vagány kiscsaj lévén. A nővérétől 2 évvel fiatalabb Borcsa viszonylag kívül van ezen a háborún. Ha belefolyik kissé, leginkább persze a nővére mellé áll, de az ő energiáit egyelőre az köti le, hogy egyáltalán szóhoz jusson a két nagyobb mellett... Ha ez nem sikerül, fő stratégiája a hiszti marad.
Eszement módon nehéz kéthetente belecsöppenni egy kemény nevelési helyzetbe, igazából semmilyen folyamat nem tud így kialakulni. Sokszor érzem azt, hogy minden találkozásnál ugyanott tartunk, ahol előzőleg. Azt látom, hogy az édesapjuk is nagyon küzd, ne veszítse el a fonalat a saját gyerekeivel kapcsolatban. Számomra meg különösen nehéz, hogyan fegyelmezzek jól, mikor szükség van rá, hiszen nagyon vékony mezsgyén mozgok – azon a kicsi peremen, amit az évek alatt is rövid együtt töltött idő során elfogadásban kaptam tőlük. A legfontosabb, amit konfliktushelyzetekben igyekszem közvetíteni feléjük, az emberi méltóság tisztelete. Minden porcikámmal próbálom megértetni velük, hogy a fizikai és a szóbeli bántás semmibe tiporja a másik méltóságát, és folyamatosan rombolja a kapcsolatokat. Sokat beszélgetünk erről, és nagyon törekszünk arra, hogy ne prédikálás legyen, próbálunk párbeszédet kialakítani. Minél nyíltabb kommunikációra ösztönözzük őket, arra, hogy fogalmazzák meg és mondják ki az érzéseiket.
Nagyon-nagyon fontos, és – kamaszoknál is tapasztaltam – a gyerekek számára is csak hosszú tanulási folyamat során válik érthetővé, hogy amit korlátozunk és kritikával illetünk, az a viselkedésük, és nem ők maguk. Ezt a kettőt szétválasztani baromi nehéz, hiszen felnőttként sem mindig megy, ha kritikát kap az ember. Ahogy ezt folyamatosan tapasztalom rajtuk, számukra életbevágóan fontos, hogy érezzék az elfogadás biztonságát – elvált szülők gyerekeként talán még inkább. A viselkedésem, a kommunikációm folyamatosan ezt igyekszik erősíteni: elfogadom a lényedet, de nem fogadom el minden viselkedésedet.
Aki próbálkozik gyerekneveléssel szülőként, hétvégi vagy mostohaszülőként, pedagógusként, bizonyára tapasztalta, hogy az egyik kulcsa a dolognak a hitelesség. A kicsi gyerekek zsigerből, a kamaszok pedig életkori sajátosságként „ki vannak hegyezve” rá, és rögtön leveszik, hogy hiteles-e az ember. Ha azt látnák, éreznék, hogy velük vagy az apjukkal máshogy kommunikálok, mint ahogy tőlük elvárom, abban a pillanatban hiteltelenné és értelmetlenné válna az egész. Amennyire lehet, igyekszem a hatalmat és a hatalmi kommunikációt kiiktatni az életünkből, a felelősség oldaláról próbálom megvilágítani számukra a dolgot. Ne azért tegye meg, amit kérek, vagy éppen ne azért ne tegye, amit éles helyzetben keményebb hangon megállítok, mert én azt akarom, hanem azért, mert felnőttként nekem lényegesen nagyobb felelősségem van abban, hogy mi történik és mi nem családi élet címszóval. Nyilvánvalóan ezt életkortól függően máshogy lehet megértetni velük.
Hál'istennek nagyon hasonló értékrendünkből következően, és beszélgetéseink, egyeztetéseink folytán az édesapjukkal közös nevelési elveket tudunk képviselni és tartani a gyerekekkel töltött idő alatt. Iszonyú fontosnak tartom a nevelési folyamat sikeressége szempontjából, hogy a szülők, szülőszerepet betöltők következetesen, együtt képviseljék értékeiket, amelyek viszonyítási pontot adhatnak a gyerekek számára. Tapasztalom, hogy sok pár életében a gyerekvállalás eufóriáját a gyereknevelési elvek különbségéből adódó folyamatos konfliktusok követik. Ha ezeket az elvi konfliktusokat nem sikerül jól feloldani, az komoly párkapcsolati problémákhoz is vezethet, nem beszélve arról, hogy mennyire megkavarja a gyerekeket és megnehezíti az életüket. Ez is megérne egy misét...
Meg az is, hogy minden szép és pozitív törekvésem ellenére egy viszonylag korlátozatlan kamasz fiút pozitív agressziókezelésre nevelni, közelít a mission impossible-höz...
