Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Puff, a szék, ami eldőlt, magával sodorta a kosarat, amibe egy rakás diót gyűjtöttünk.
Puff, a szék, ami eldőlt, magával sodorta a kosarat, amibe egy rakás diót gyűjtöttünk. Szerencse, hogy az esést körülbelül nyolc pár cipő tompította, milyen móka is lesz kivadászni a diókat a csukákból, erre csörög a dió, arra meg a… Az előző széket követi még egy, mire befordítjuk célirányba az asztalt. Az átmenetileg kibővített étkezőnk a körénk fixált dolgokat hanyagul továbbtolta, ideiglenes nagycsaládost játszunk ugyanis. Hat tányérba pakolok hatféle ételt, nyolcféle kombinációját állítom elő a málnaszörpnek, víznek, szódának és almalének. Valamikor reggel keveredtem be a konyhába, hogy elkészítsem a tea, kakaó, kávé napindító italokat, most pedig már besötétedett. A fejemre már csak egy kendő kellene, s tökéletesen beillenék saját nagyanyámnak, ami pedig szép az egészben, hogy határozottan élvezem az állapotokat. Rájöttem, hogy látens sokgyerekes vagyok. A kérdés már csak az, hogy hagyjam-e kiteljesedni ezt a soha felszínre nem törő vágyamat.
Napok óta kölcsöngyerekekkel élünk. Egyik nap az egyik barátnő, másnap pedig itt is van a következő 8-10 éves, mi pedig marasztalunk mindenkit. Lehetőleg reggeltől késő estig, de az unokatesót 4 napig, mert úgy teljes a szimuláció, mintha nagycsaládosok lennénk.
Az első alkalmakkor, amikor füstölt a fenekem a hirtelen rám szakadt feladatok alatt, csak egy dolog zakatolt az agyamban, múljon el a nap, tisztán túlélésre játszottam csak. Ki az a hülye, aki magától háztartási rabszolgát csinál magából, s a saját gyerekeivel töltött időt önszántából redukálja le mondjuk a felére, csak azért, hogy szép hazánk népét szaporítsa? Én két gyerekre vagyok hivatott, gondoltam akkor, s minden egyes újabb gyerek egy-egy beutaló lehetne egy sárgafalú intézetbe.
Aztán hirtelenjében elkezdtek a gyerekeim szocializálódni, s több dolog is elgondolkodtatott. Az első ilyen alkalom, mármint, amikor megdőlni éreztem eddigi elméleteimet a témában, tisztán emlékszem mikor volt, ültem a nappaliban és néztem a gyerekeket. Kívülálló voltam, tökéletesen elszórakoztak nélkülem, én olvastam, ők pedig elmélyülten játszottak. Hirtelen belém hasított egy idegen, hideg érzés, hogy nemsokára nem lesznek itt. Felnőnek, dolguk lesz, s az állapot, amiről most azt gondolom, hogy amíg a világ a világ így működik, elillan, mintha sosem lett volna. Nem konzerválható. Szabályosan rosszul lettem. A helyes, vicces, kezelhető kisgyerekekből nemsokára nyegle kamaszok lesznek, aztán pedig lehet, hogy valahonnan Európa távoli országából küldenek maileket, én pedig egyszer csak arra fogok eszmélni, vénasszony lettem. S akkor fogom csak sajnálni igazán, hogy megálltunk két gyereknél.
A távoli jövőből nézve tehát tiszta hülyeség nem csinálni még ma legalább két gyereket, a nyikorgó székemből viszont még erősen hezitálok. Mert kölcsöngyerekekkel az élet arany, nem kellett őket előzetesen naponta tízszer pelenkázni és éjjel kétszer megszoptatni. Ha éppen nem alszanak itt, csak felkapom és hazaviszem őket a feladóhoz, így végül csak kényelmesen maradunk tovább két gyerekkel. Bizonyára az előzetes megmérettetés hiánya miatt érzem csak nagy kalandnak és szórakozásnak ezt a sok gyereket. Milyen kár, hogy nem lehet rögtön 8 évest szülni.
Aztán az is elkezdett foglalkoztatni, hogy mi lesz, ha egyszer csak gyereket akarok nagyon és teljes komolysággal, mert megvilágosodtam, hogy tényleg hiányzik a sorból még, s akkor már késő lesz, mert elfogyott a petém. Aztán rögtön ezután, hogy majdnem teljesen meggyőztem magam a harmadik gyerekről, sorolom is az érveket, hogy miért nem akartunk eddig. Ezután csak félmondatokkal tudok majd a gyerekekkel kommunikálni? Mindenkire még kevesebb lesz az időm, s azzá válok, amitől rettegtem, hogy a családi életünk nem lesz más, mint egy folytonosan csúszásban lévő határidős munka, a napjainkat pedig úgy hívhatjuk majd, hogy daráló? Hogyan tudnánk felnevelni olyan körülmények között még gyerekeket, ahogyan szeretnénk, ha a mostani is a technikai határt súrolja? És egyáltalán, mi van, ha egyszer elmúlik ennek a sokgyerekes állapotnak a varázsa, és már nem szórakoztat az örökös tábori hangulat?
Nem marad hát más, mint a gyerekkölcsönzés, s barátnőktől, rokonoktól hangos ház. Félmegoldás, de nekünk, a hezitálóknak egyelőre megfelel. Addig is, amíg el nem döntjük, hogy mi legyen, teszteljük magunkat, mit is bírunk. S hogy mi az ijesztőbb, szülni még egy gyereket, vagy kijelenteni, nekünk nem kell már? Utóbbi esetben pedig elismerni azt is, hogy nőként, a biológiai funkciónkat többé már nem gyakoroljuk, ezzel pedig szembenézünk valami olyannal, ami elmúlik és tudjuk, hogy soha vissza nem hozható.
