Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Földünk meghatározó része még feltáratlan. A jeti és a Loch Ness-i szörny csak a jéghegy csúcsa. A mexikói chupacabra még napjainkban is kecskék vérét szívja, hazánkban pedig a boszorkányperekkel párhuzamosan farkasember-perek is zajlottak. A ritka fajok kutatása kincsesbánya. A kriptozoológia világában kalandozunk.
Érhetnek még minket meglepetések
2002-ben óriás tintahal sodródott partra Ausztráliában: a 250 kilogrammos, a csápokkal együtt 16 méteres mélytengeri élőlény igazi rémálom. A kutatók találgatták, vajon új fajról van-e szó, ugyanis több, eddig tintahalon még nem látott jellegzetességet figyeltek meg rajta. A múlt században mindössze ötven alkalommal láttak ilyen méretű polipot.
A kutatók a mai napig bukkannak új fajokra: vajon érhetnek még minket meglepetések? Simán. A különleges, misztikus állatok kutatására külön tudományág is létesült, kriptozoológia néven, amely olyan állatfajok után kutat, melyek létezése kérdéses, de nem bizonyítható, vagy amelyeket általánosan kihaltnak tartanak, de olykor egyes szemtanúk mégis látni vélik őket. A témával számos külföldi weboldal is foglalkozik, hazai viszonylatban Tarr Dániel lesz kalauzunk, aki megosztotta velünk "Furcsa Állatok" galériáját.
„Sokan azt gondolják, hogy a kriptozoológia nem igazi tudomány, pedig ugyanazokat a tudományos biológiai és állattudományi módszereket alkalmazza, mint a hivatalos tudományágak” – meséli. „Számos élőlénnyel megtörtént már, hogy egy ideig nem hittek a létezésében: így járt például a zebra, a zsiráf, a kacsacsőrű emlős és a teve is. A kriptidek kutatása ezért is nagyon fontos, hiszen olyan élőlényekről van szó, melyek bizonyítására egyelőre nincs elég bizonyíték, azonban feltételezhetően mégis léteznek.”
Felfedezhetnek még új fajt?
A kriptozoológia szóbeszéd vagy mitológia által leírt állatok után kutat, melyek valamilyen módon jelen vannak napjainkban, vagy létük más bizonyítékait hagyták maguk után. Egy másik meghatározás szerint „a rejtőzködő állatok tana” és a kutatók szerint kellő tudományos alapossággal, nyitottsággal kell kezelni, különös tekintettel az őket körülvevő folklórra, mivel az, ha a fantasztikus elemektől eltekintünk, tartalmazhat értékes információkat. Ma már nagyon ritkán fordul elő, hogy a zoológusok nagytestű, ismeretlen gerinces fajt fedeznek fel, de egyes feltáratlan, embertől elzárt területek, szigetek még tartogathatnak újdonságokat.
Megkértük szakértőnket, nevezzen meg néhány fajt, melyek jövendő felbukkanását nem tartja kizártnak: „Küklopsz, Alraun, Szirén, Gorgó, Behemót, Kiméra, Sárkány, Pegazus, Nága, Unikornis, Kraken, Griffmadár, Cerberus, Óriás, Turul, Sellő, Gólem, Minotaurusz, Kentaur, Garuda, Szatír, Baziliszkusz, Nefilim, Singa, Farkasember, Vámpír, és még megannyi számtalan lény, melyeket a mondákból és mítoszokból jól ismerünk. És noha számtalan írásos emlék bizonyítja létezésüket, és megannyi ábrázoláson láthatjuk őket, mégis kételkedünk létezésükben. Jeti, Mokele-mbembe, Bigfoot, Chupacabra, Nessie, Ufo, Reptilián, Szylph, Energiazoa, Sasquatch, Kongamato, Marozi, Bunyip, Waitoreke, Megalania, Ropen, Champ és számtalan további kriptid, melyek létezését megannyi szemtanú bizonyítja, mégis kételkedünk a létezésükben. A kriptozoológia segítségével modern bizonyítékokat keresünk és gyakran találunk is...”
Sztárszörny a tóban
A kriptozoológusok egyik kedvence a közismert Loch Ness-i szörny. Több érv szól a létezése ellen, mint mellett, ugyanis a róla készült egyetlen hitelesnek kikiáltott fotóról is kiderült, hogy hamisítvány, és csak egy angol sebész szórakoztatta vele anno a médiát. Az első újkori észlelés 1933. május 2.-án történt, és „Nessie” rövid időn belül valóságos médiaszenzációvá vált. Józan ésszel végiggondolva lehetetlen, hogy egyetlen élőlény, fajtája egyedüli képviselőjeként ilyen sokáig életben - és észrevétlen - tudjon maradni. Egyesek szerint elképzelhető, hogy egy rég kihaltnak tartott dinoszauruszfaj fennmaradt egyede, ám léte csak egy teljes populáció, vagyis szaporodási közösség fennmaradása esetén lenne lehetséges. Nehéz elképzelni, hogy egy sok példányból álló népesség fennmaradhasson és elrejtőzhessen egy ekkora tóban. Mindenesetre kevés szörny büszkélkedhet saját weboldallal.
Jeti sem él nagylábon
A korpulens megjelenésű jetit általában csak homályos fotók örökítik meg, hasonlóan az UFO- fényképekhez, így bármi lehet a képen, medvétől kezdve a jelmezbe bújt falubolondjáig. A jetit vallási tisztelet is övezi, ugyanis egy nepáli kolostorban állítólag egy igazi jeti skalpját őrzik. A jetik a Himalájában élnek, majomszerűek és hatalmasak, portyáik során jellegzetes nagy lábnyomokat hagynak maguk után, melyekről később drámai gipszlenyomatokat lehet készíteni. A név a tibeti yeh-teh-ből származik, jelentése „emberszerű állat”.
A Loch Ness-i szörnnyel ellentétben, ő több szavazatot érdemel, mert bármit is nevezünk jetinek, létezik valami nagy. A hatalmas lábnyomokon kívül találtak még főemlősök által rakott fészkeket, ám ennek ellenére a legtöbb tudós és szakember elégtelennek minősíti a bizonyítékokat, és a jetit legendának, vagy bizonyos valós jelenségek rossz értelmezésének tartja. 1953-ban Sir Edmund Hillary a Mount Everestre tett expedíciója során több nepáli buddhista kolostorban is hallott a lényről. A szerzetesek több festményt és a jetinek tulajdonított relikviát mutattak neki. Sőt az egyik kolostorban még az imént említett jetiskalpot is felkínálták neki, borsos áron, amiről azonban később kiderült, hogy hamisítvány.
A hegycsúcsra vezető utolsó métereken, a sűrű havazásban Hillary még látni is vélte a három méter magas, két lábon járó szörnyeteget, amint pár méterrel fölötte megáll egy meredélyen és őt bámulja, majd lassan elsétál. A jetihez hasonló lények világszerte jelen vannak: Ausztráliában yowies-nek nevezik, Kanadában gogote-ként ismerik, az ottani amerikai őslakosok által használt elnevezés után pedig sasquatchnak hívják. A Mongólia sivatagaiban és Dél-Szibériában vándorló népek pedig almastinak nevezik a hatalmas emberszabásút. Ám a jeti mellett a legismertebb elnevezés az USA európai származású lakosaitól származó bigfoot elnevezés, ami „nagylábat” jelent. Talán árnyékra vetődnek a kutatók és valami mást néznek jetinek, de akárhogy forgatjuk ezt a hógömböt, a jetik népszerűsége töretlen és már nem csak saját weboldaluk, de fesztiváljuk és róluk elnevezett hamburgerük is létezik.
A troll inkább nem létezik, mint igen
A 'troll' kifejezést nem csupán az ész nélkül, rövid, általában rosszindulatú és értelmetlen kommenteket bedobáló netbanditákra alkalmazzuk, ugyanis létezik egyéb, kutatható, fantáziát megmozgató formája is. A troll egy misztikus, többnyire félelmetes lény és a skandináv mitológiában él. Antropomorf szereplő, ám az irodalomban nagyon sok helyen jelennek meg különböző formákban és szerepekben. Ilyen lehet a gonosz, undorító, orkszerű kép vagy a primitív, de emberszerű elképzelés, amely szerint ezek a vad lények földalatti barlangokban és hasonló helyeken élnek. Az orkney és shetlandi mesékben a trollok trow néven szerepelnek, az északi kultúrkörből, a vikingektől átvett jelenségként. Az északi irodalom és más művészeti ágak a romantika óta különböző módokon jeleníti meg a trollokat, gyakran „bennszülött” fajként, nagy fülekkel és orral. Innen kerültek be a trollok világszerte a fantasyirodalomba és a szerepjátékokba. A trollfigurák igen gyakoriak a skandináv szuvenírek között, valamint az erdők világát ábrázoló képeslapokon. Róla biztosan tudjuk, hogy nem létezik, viszont néhány ritka majomfajtára nyugodtan ráakasztható a titulus.
Mennyit kell innod ahhoz, hogy sellőket láss?
Csak mesehős vagy genetikai mutáns? 2006-ban egy mumifikálódott bizarr sellőhullát találtak az amerikai tengerparton. A kiszáradt vicsorgó tetemről rövidesen kiderült, hogy egy érdekes művészeti alkotás és Juan Cabana szörnyszobrász munkája. Talán az első hihetőbb sellőészlelés 1977-ben történt, amikor a japán Zuiyo Maru nevű halászhajó hálójába egy különös tetem akadt, amely egy sellő klasszikus formájára emlékeztette a legénységet. A kapitány lefotóztatta, majd visszadobatta a tengerbe, nehogy megfertőzze a zsákmányt. A valós hatású sellőket általában vicces kedvű matrózok „rakják össze”, perverz módon különböző dögökből. Azóta sokan látni véltek hableányt: a negyedik whisky után szinte minden századik tengerparton nyaraló megesküdne, hogy integetett neki egy helyes sellő a habok közül.
Kecskevérivó rém
A vízből ismét a szárazföldre lépve, nem mehetünk el Mexikó kedvence mellett, aki a Chupacabra névre hallgat hegyes füleivel. A lényt először Puerto Ricóban látták 1987-ben, de Amerika egyes tájain is felbukkan. Sokféleképpen írták le a külsejét: több, állítólagos megfigyelő szerint repülni is tudnak. Bár vannak, akiket komolyan foglalkoztat a létezése, a szakértők szerint a chupacabra csupán szóbeszéd. A titokzatos vérszívó élőlény az utolsó csepp vért is kiszívja az áldozataiból. A "Chupacabra" szó spanyolul annyit jelent, hogy "kecske-szívó", ugyanis főleg kecskéket támad meg. Az ezredfordulóra lecsökkent a Chupacabra észlelések száma, de 2002 tavaszán már Euróban is megpillantottak egy példányt, egy szerb kecskepásztor elmondása szerint egyik kecskéjével egy ismeretlen állat végzett a saját szeme láttára. A pásztor leírása pontosan ráillett a puerto ricó-i Chupacabrára.
Arról, hogy mi is ez a lény, elég ellentmondásosak a vélemények. Valaki szerint egy régen elfelejtett faj, aki eddig a föld alatt élt, és a könnyű zsákmányszerzés reményében elhagyta addigi életformáját egy újért. A lény eddig embert nem támadott meg, ami azt jelenti, hogy tudja, tartani kell az embertől, aki veszélyt jelenthet rá. A chupacabra indián rokona a Wendigo, aki egy rosszindulatú, kannibál szellem az algonkin indiánok mitológiájából, ami képes megszállni az embereket. A legelső Wendigo legendák valószínűleg a prehisztorikus korban születtek és szájhagyomány útján terjedtek. Az első írásos említést Paul Le Jeune jezsuita misszionárius tette a legendabeli teremtményről, amíg Quebec-ben szolgált a korai 17. században. 1636-ban Paul atya jelentést küldött feljebbvalóihoz Rómába egy bennszülött nővel kapcsolatban, aki spirituális transzban figyelmeztette társait, hogy valami megtámadja majd a szomszéd falut. A lelkipásztor leírása szerint a valóban bekövetkező támadás egy vérfarkas nyomaira emlékeztetett.
Magyarországi farkasember-perek
El is érkeztünk a regények és filmek kedvenc témájához, a farkasemberhez. A vérfarkasként is emlegetett lény az, akit átokkal farkassá változtattak. Története egészen régre nyúlik vissza, már az ókori Görögországban is foglalkoztak vele, ám a csehek ősi mitológiájában is jelen van. A farkasember legendája az emberiség egyik legősibb és legismertebb mítosza. A farkasemberekről szóló, alakváltó történeteket megtaláljuk mindenhol, ahol a világon írott történelem létezik. Elemeiben a sámánizmusra megy vissza. Olyan területeken is találkozni párhuzamaival, ahol nem élnek farkasok, Brazíliában például jaguárember járkál, Japánban rókaember szedi áldozatait. Az állatkultuszok ősi gyakorlatának tükrében a kultúrákba történő beépülés érthető, és összeköti a térképen a távolságokat. Hazánkban a 17-18. századi boszorkányperek mellett farkasember-perek is zajlottak, ugyanis a farkassá válás képességét másodlagosan átruházták a boszorkányokra is. A valóságban talán az állatról emberre terjedő veszettség tüneteit vélhették a farkasemberré változás borzalmas folyamatának, pont úgy, mint annak idején az ördögi megszállottságot mosták össze az akkor még feltérképezetlen epilepsziával.
Gyógyítására változatos módszerek állnak rendelkezésre: az antik világban a görögök és rómaiak úgy vélték, hogy a kimerültség gyógyítja. A középkori Európában három módszert tartottak számon : a gyógyír alkalmazását, sebészeti vagy ördögűzési módot. Mindazonáltal jó néhány ezek közül a módszerek közül halálos volt a beteg számára. Szicíliában például úgy tartották hogy a beteg homlokát egy erős és határozott mozdulattal késsel kell megszúrni a gyógyulás elérése érdekében. Ugyaninnen származik az a módszer, mely szerint a vérfarkas kezeit tűvel kell átszúrni. Németalföldön, Schleswig-Holsteinben úgy gondolták a vérfarkas pusztán azzal meggyógyítható, ha háromszor a keresztnevén nevezik, míg Dániában azt tartották hogy a vérfarkas meggyógyul, ha csúnyán leszidják. A megkeresztelés szintén elterjedt hiedelem volt a vérfarkasok gyógyításában. A Szent Hubertus iránti áhitat és imádság úgyszintén gyógyírként és védelemként szerepelt.
