Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Arany Lászlóról (azazhogy Laciról) alighanem azok is hallottak, akik nem ismerik munkássága további részét, hiszen már háromévesen bevonult az irodalomtörténetbe. De hogyan alakult Arany János fiának további élete?
Arany János nem éppen a magyar irodalom Don Juanjaként ismert: nyugalmas házasságban, „békében és szerényen éltek, szorgosan dolgoztak” feleségével, Ercsey Juliannával. Két gyermekük született: 1841-ben Julianna, akit a családban csak Juliskának szólítottak, és 1844-ben Arany László. Az Aranyékat gyakran meglátogató Petőfi Sándor 1847-ben neki írta Arany Lacinak címmel a magyar irodalom alighanem a mai napig legismertebb gyermekversét.
Apja tanította a gimnáziumban
A szabadságharc bukása után az Arany-család Nagykőrösre költözött, az ifjabbik Arany ide járt általános iskolába és gimnáziumba is – abba a gimnáziumba, ahol apja irodalmat, költészetet és klasszikus nyelveket tanított. Arany László kezdettől fogva értelmiségi pályára készült: jogásznak tanult, de az irodalom iránt is mutatott fogékonyságot. 18 éves korában Juliskával együtt Székelyföldre indult, népmeséket gyűjteni – munkáját később ki is adta, Eredeti népmesék címmel, majd 23 évesen tanulmányt írt a témában, amellyel a Kisfaludy Társaságba is belépést nyert.
"Jó tanuló, jó növésű, izmos fiú"
Az Arany-családban a nagykőrösi évek alatt számos értelmiségi férfi megfordult, többek között Gyulai Pál, Csengery Antal, Kemény Zsigmond és Jókai Mór. A családi értékrendben a munka, a kötelesség és a hazaszeretet volt az első, és Arany László is magáévá tette ezt a szemléletet. Szülei, mint Keresztury Dezső irodalomtörténész írta, „minden lépését vigyázó gonddal kísérték, büszkék voltak a jó tanuló, jó növésű, izmos fiúra”, aki szorgalmas joghallgatónak bizonyult, emellett apja második folyóiratában, a Koszorúban is publikált. De segített a kéziratok elbírálásában és a fordításokban is: Shakespeare Sok hűhó semmiért és Molière Tudós nők című darabjait fordította.
Arany László, a hivatalnok
1866-tól a Csengery Antal vezette Magyar Földhitelintézet igazgatósági jegyzője volt, és szépen haladt felfelé a ranglétrán: titkár, majd 1880-tól igazgató lett. Gazdasági-jogi cikkeket írt, valamint történelmi, társadalmi, nyelvészeti, irodalmi tanulmányokat jelentetett meg. Az ígéretes jogászkarriert egy hasonlóan ígéretes házassággal biztosította be: 1875-ben feleségül vette Szalay István miniszteri tanácsos leányát, Szalay Gizellát.
„Belenevelődött kitűnő állásába, s oly szépen haladt előre, hogy hamarosan több fizetése lett, mint apjának, az Akadémia főtitkárának”
– írja Keresztury Dezső, hozzátéve, hogy Arany László idős szüleinek is igyekezett méltó támasza lenni, feleségével együtt, akit Arany János is nagyra becsült. Az idős házaspár halála után mindketten sokat foglalkoztak azzal, hogy az utókor méltóképp emlékezzen Arany Jánosra: együtt csináltatták Arany síremlékét a Kerepesi temetőben, rendbe hozatták a nagyszalontai Csonkatornyot egy Arany-múzeum alapítása céljából, és a budapesti Arany-szobor felállításában is jelentős érdemeik voltak.
A józanság szava
Petőfi Zoltánnal ellentétben, aki igencsak bohém életet élt – róla itt írtunk bővebben – Arany László életét a józanság hatotta át. Irodalmi törekvéseit nagyban befolyásolhatta, hogy költő édesapjával nem tudott, de talán nem is akart versenyre kelni. Költészetében ugyanolyan mélabús, politikailag reményvesztett, kétkedő, mint apja; de talán az sem véletlen, hogy akkor írt leginkább verseket, amikor Arany János több mint egy évtizedre elhallgatott. Ekkor született például Tűnődés című verse: „Nem áll magasztos cél előttünk,/ Mint szétriadt nyáj tépelődünk; / Megrezzent bármi nesz; / A holnap is már fél sötétség, / Lépnénk, de visszatart a kétség; / A tett aggályba vesz.” 1867-ben Elfrida című költeményével díjat nyert a Kisfaludy Társaságtól, amivel apját is igen meglepte; Arany így írt erről sógorának: „Arany Laci közelebbi bravúrja nem lepett meg egy kissé? Engem nagyon. Ím, én beadom financiernek, hogy legyen practicusabb ember, mint az apja, s egyszer csak kipattan, hogy poéta!”
1872-ben névtelenül küldte be egy pályázatra A délibábok hőse című verses regényét, amivel első díjat nyert, megteremtve Hűbele Balázs urat, Pató Pál úr ellentettjét. A későbbi években hivatali kötelességei elszólították az irodalomtól, és csak élete alkonyán fordult újra az írás felé. Utolsó munkájában húga halálát örökítette meg.
"Nem volt vidám ember"
Arany László vagyonos ember volt, rengeteget utazott, bejárta Nyugat-Európát, és még a Közel-Keletre is eljutott. Sokan irigyelték pozícióját (1887 és 1892 között országgyűlési képviselő is volt), kiegyensúlyozott életét – mégis gyakran rótta magányosan, kiábrándultan a Gellérthegyet. Bródy Sándor írta róla nekrológjában: „Szobrot áll magának - így szólt a kávézó irodalom -, és melankolikus, mert nem lehet az apjánál nagyobb poéta! Csakugyan, nem volt vidám ember.
Nekem mindig olybá tetszett, mint a kötelesség egy rabhőse.
Úgy érzem, sokat szenvedhetett, mert nem élhetett inspirációinak, és mert nem lehet megélni inspirációból. A polgári pálya, amit választania kellett, bizonyára ellensége volt szíve benső vágyainak és igaz passziónak. Lebírta és eltitkolta tehát magát, hogy másoknak és kötelességeinek megfelelhessen.”
Arany László élete 1898-ban, 54 éves korában ért véget. Hagyatékát özvegye és annak második férje, Voinovich Géza irodalomtörténész gondozta – ám a gellérthegyi villában őrzött levelek és kéziratok 1945-ben, Budapest ostroma idején teljesen megsemmisültek.
Ha olvasnál még íróink életéről, ezt a cikket ajánljuk.
