avh nők

„Ez a Piroska” – állapítja meg döbbenten Almási Tamás 1991-ben készült, megrázó dokumentumfilmjében, az Ítéletlenülben az egyik idős nő. A nagymamakorú hölgyek – akik közül az egyik Szálasi Ferenc felesége – azért érkeztek közel négy évtized után Kistarcsára, hogy egykori őrmesterükkel találkozzanak. A hangulat eleinte leginkább egy osztálytalálkozóhoz hasonlít, ahol egymást régen nem látott közeli ismerősök találnak újra egymásra. Aztán megjelenik Hajnal Piroska, és az idős nőkből felszínre tör a több évtizedes fájdalom és megalázottság.

A gonosz banalitása

„Olyan önhitten és olyan magabiztosan viselte az egyenruháját, és úgy bánt velünk, mint a férgekkel. Akiknek meg kéne dögleni, nem még itt etetni őket” – állapítja meg keserűen Dévay Camilla színésznő, Udvaros Dorottya édesanyja, aki legtöbb sorstársához hasonlóan ártatlanul került a kistarcsai internálótáborba. A dokumentumfilm szerint az ártatlan nagymamának tűnő, kötött sapkát viselő Piroska úgy gondol magára, mint aki emberséges őr volt, a múlt minden bizonnyal megszépítette a rabokkal szemben tanúsított magatartását.

„Az nem az én akaratom volt”, „nem emlékszem”, „nem én tehetek róla”, „a rendszer csinálta, nem én” – mondogatja, felidézve a nézőben a második világháború vége után a fasiszta vezetők magyarázkodását: „Parancsra tettem”. Hannah Arendt, a nagy hatású filozófus a gonosz banalitásaként írja le ezt a jelenséget: „Ahol a jó és rossz megkülönböztetését szolgáló képesség megbomlik, ott nem érezzük, hogy bűn történt”, azaz belső szabadság és erkölcsi ítélőképesség hiányában az emberek egy része hajlamos magára egy hatalmi gépezet „alkatrészeként” tekinteni, és

így megszabadulni az egyébként nagyon is feszítő erkölcsi dilemmától.

„Jószemű, jószívű, jótüdejű asszonyok”

1945 előtt nők nem jelentkezhettek fegyveres szolgálatra, a második világháború után azonban egy rendelet már lehetővé tette ezt. A feltételek nem voltak túlságosan szigorúak: betöltött 18. életév, büntetlen előélet, orvosi alkalmasság és magyar állampolgárság. 1949-ig hivatalosan azok is a rendőrség állományába tartoztak, akik később az Államvédelmi Hatósághoz kerültek át.

Rendőrnőnek lenni pedig nagyon is izgalmas lehetőségnek tűnt a világháború utáni Magyarországon az önállósodni és dolgozni vágyó nők számára. A sorozásról a Dolgozók Világlapja írt cikket, melynek szerzője például azon tűnődik, hogy „az egyenruha utáni vágy, vagy a jó fizetés, esetleg természetbeni ellátás csábítja a nőket erre a pályára”.

A cikkből megtudhatjuk, hogy „egészséges, jószemű, jószívű, jótüdejű asszonyok lehetnek csak rendőrnők”, de mai szemmel nézve a felvételi vizsga  igencsak hagyott maga után kívánnivalót:

„Fürdőruhában állnak a sorozóbizottság elé. De akad olyan jelentkező is, aki nem hozott magával fürdőruhát, kombinéban vesz részt a sorozáson.”

„Itt vannak a rendőrnénik”

Nem kellett sokat tanulniuk: mindössze hat hónap után vizsgát tettek, a legjobbakat pedig kinevezték őrmesternek vagy szakaszvezetőnek. Ahogy a Dolgozók Világlapjaírta 1948-ban: „Munkás- és parasztlányok cserélték fel a munkaruhát vagy a sokráncú, bő szoknyát a csinos rendőr-egyenruhával, amelyet simogató tekintet kísér mindenütt, ahol csak megjelenik”. Hogy valóban simogatott-e az a tekintet, nem tudhatjuk, de a „18-28 éves, erős, egészséges, fiatal lányok és asszonyok”, akik felvették a „kékesszürke, lapos rendőrsapkát”, legtöbbször közlekedési rendőrként vagy a gyermekvédelemben dolgoztak.

1948 októberében a Magyar Nap Itt vannak a rendőrnénik címmel rövid, fényképes cikket közölt azokról a rendőrnőkről, akik a gyermekvédelmi programban dolgoztak: az utcán élő, kallódó, magukat lopással vagy kéregetéssel fenntartó gyerekekkel építettek ki kapcsolatot. Egyikük, egy bizonyos „Hajnal Piroska néni” a kelenföldi pályaudvaron szedett össze egy „rongyos kis csavargót” – az a Hajnal Piroska, aki később Kistarcsán volt felügyelő, és ahogyan Dévay Camilla fogalmazott, „a puszta létével félelmet gerjesztett”, vagy éppen éjszaka kikergette az elítélteket az ágyból, és sorakozóra parancsolta őket.

80 százalékuk még a 8 osztályt sem végezte el

Azokat, akik később, 1949 után kerültek az Államvédelmi Hatósághoz, átvilágították: kiderítették, valóban hithű kommunista-e az illető, államvédelmi szempontból megbízható-e, alaposan megvizsgálták a családtagjaikat, barátaikat. Akinél nem merültek fel erkölcsi vagy politikai aggályok, felemelkedési lehetőségként tekintettek az ÁVH-ra, de azok is szívesen csatlakoztak, akik már a háború előtt is elszánt kommunisták voltak, ám a Horthy-rendszerben nemigen találtak érvényesülési lehetőséget. A téma kiváló ismerője, Lakatos Dorina történész, a Terror Háza múzeum munkatársa (akinek tanulmánya e cikk forrása is) csaknem száz, az ÁVH kötelékében szolgáló nő dossziéját elemezte. Írásából kiderül:

a jelentkezők (férfiak, nők egyaránt) sokszor csaknem analfabéták voltak, de akik tudtak írni-olvasni, azoknak a döntő többsége is legfeljebb 8 elemit végzett.

Ez sokszor a munkájukat is hátráltatta: nem tudták rendesen megfogalmazni a jelentéseket. Az ÁVH-nál viszont lehetőség volt a tanulmányok folytatására, befejezésére is, sőt, kötelező volt gyors- és gépírás, valamint helyesírás-tanfolyamon részt venni.

Nők az ÁVH-nál

Hajnal Piroska mindössze négy elemit végzett, majd cselédkedett, mielőtt a karhatalomhoz szegődött. A gyermekvédelmi osztályról került Kistarcsára, ahol eredetileg csupán három hétig szolgált volna, végül azonban úgy megtetszett neki a hely, hogy évekig ott maradt. Mások takarítónőként kezdtek, majd alkalomadtán jelentkeztek továbbképzésre, s így araszoltak a ranglétrán fölfelé, miközben biztos megélhetést, anyagi stabilitást reméltek az ÁVH-tól.

Kivételnek számított a négy elemit végzett szabósegédből egészen az ÁVH csúcsáig emelkedett Péter Gábor felesége, Simon Jolán, aki tisztviselőcsaládból származott, és jó anyagi körülmények között élt, sőt a kultúra sem volt idegen családja számára: rengeteg könyv sorakozott a könyvespolcukon.

Az ÁVH vezetőjének felesége később Rákosi Mátyás titkárnője lett; talán így akarta Rákosi sakkban tartani Péter Gábort, mielőtt végleg ellene fordult és 1953-ban letartóztatta a házaspárt. Azok a nők, akik az ÁVH kötelékébe léptek, ritkán kerültek magas pozícióba:

többnyire adminisztrátori, titkárnői munkakörben dolgoztak, vagy a nyilvántartásokkal kapcsolatos feladatokat látták el, lehallgatóként működtek közre, vagy a levélfelbontó részlegen dolgoztak, mint például Tamáska Mária, Kádár János felesége.

Kivétel azért itt is akad: például Wágner Anna, aki a moszkvai pártiskola után saját kérésére a fronton harcolt, majd a „bátor internacionalista asszony a felszabadulás után a Szovjet Hadsereg egyenruháját magyar egyenruhára cserélte fel, a Belügyminisztérium tisztje lett.” 1948-ban a Tájékoztatási Osztály vezetője lett, később a Személyzeti Főosztályon dolgozott, 1950-ben pedig alezredesi, később ezredesi rangig jutott. Ezután az 1956-ban elesett ÁVH-alkalmazottak családtagjairól gondoskodott, de még nyugdíjba vonulása után is aktív volt a Partizánszövetségben 1970-ben bekövetkezett haláláig. (Borítókép: Fortepan / Horváth József)

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál még a szocializmus meghatározó nőalakjairól, ezt a cikket ajánljuk.