Egy idei interjúdban volt egy meglepő állítás: még nem vagy benne biztos, hogy színész szeretnél-e lenni. Per pillanat mik az érvek a színészi pálya mellett és mik az érvek ellene?
Ez a gondolat a főiskola óta foglalkoztat. Amikor a Balettintézet után felvettek a Színművészetire, volt egy fantasztikus tanárunk, Kapás Dezső, aki a második évben azt mondta, Marozsán, maga ne fontolgassa, hogy színésznő lesz-e, mert maga az lesz. 19 évesen kész táncosnőként kerültem be oda, a lelkes gimnazisták csapatába, akik azon agyaltak, hogy mi is a felnőtté válás, és mit szeretnének kezdeni magukkal. Ez a kérdés egész pályámon elkísért. Jól döntöttem? Annyi más is érdekel, mint a színészet.
Elsősorban mi?
Néha nagyon szeretnék visszafordítani mindent, és táncos lenni. Persze tudom, hogy nem véletlenül döntöttem a színészet mellett, holott az tényleg csak egy kis szelet abból, ami érdekel. Néha lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy semmiben nem tudok igazán elmélyülni, mert mindig másfelé kacsintgatok.
Amikor énekelek, arra gondolok, hogy sokkal több időt kellene ezzel foglalkoznom, amikor táncolok, akkor a tánccal szeretnék több időt foglalkozni naponta. Amikor pedig színészkedem, arra gondolok, még öt nyelven kéne ahhoz beszélnem, hogy még szabadabb és nyitottabb legyen az utam akár Európában, akár a világban. A magyar színészet fontos, és jó, komoly dolognak tartom, de egy európai színésznőnek fontos lenne például francia, olasz, vagy svéd rendezővel is dolgoznia. A bábeli kavalkád jó lenne, ha közel lenne hozzám.
Úgy kell ezt elképzelni, hogy most, hogy a Bozsik Yvette Társulattal a Bál, avagy a táncos mulatság című előadásának a felújító premierjére készülsz, már azt fontolgatod, hogy de jó lenne Európában filmet forgatni?
Nem, inkább azt érzem, ha minden nap az életemből csak két órát szentelnék az intenzív munkának a táncban, akkor sokkal jobb lennék. A Balettintézetben eltöltött évek benne vannak még az izmaimban, de már nem eléggé.
Honnan ez az állandó elvágyódás?
Azt hiszem, ha nem kerültem volna ki annak idején a zárt, magyar színészi világból, akkor sosem vetődött volna fel a gondolat, hogy külföldön elkezdjek szerepek után nézni. Erre vitt a véletlen, vagy a szerencse és akkor bekerültem egy más centrifugális erőbe. Tehát inkább a véletlennek köszönhető, és nem az elvágyódás volt előbb. És most, hogy ez a természetes és ez a valóság a számomra, eszerint gondolkozom.
A legutóbbi közös munkád Bozsik Yvette-tel a Cabaret című musical volt. A bemutató idején azt nyilatkoztad, egyelőre nem szeretnéd még elolvasni a darabról írt beszámolókat, kritikákat, hogy ne befolyásoljanak. Korábban volt rossz tapasztalatod, ami miatt így döntöttél?
Persze, nyilván a negatív tapasztalatok miatt szoktam le a vélemények azonnali olvasásáról. Az ember a bemutató után még démonokkal áll harcban, és amikor a szerep már megtalálta biztos helyét bennem, akkor kezdem el olvasgatni a kritikákat. Úgy már minden tüske kicsit ironikus színezetet is kap, és inkább csak jót mulatok rajtuk.
A színészet kozmopolita műfaj, mégis többször olvastam már arról, hogy ha külföldön kapsz felkérést, azt úgy ítélik meg a magyar emberek, hogy elhagytad a hazai közeget. Mit gondolsz erről?
Az új generációnak már természetes, hogy a színészeket több országból is felkérhetik, és miért ne fogadhatnák el a nemzetközi ajánlatokat. Németországban a középkorból indult egy olyan tradíció, hogy amikor a diák 18 éves lesz, a mester elküldi otthonról kvázi világot látni, és újabb technikákat megismerni. A diákok aztán hazamentek a megszerzett mesterségbeli tudásukkal, és azzal gazdagították a családot, vagy a műhelyüket.
Szerintem kötelezővé kellene tenni nálunk is, hogy származástól és anyagi lehetőségektől függetlenül mindenkinek lehetősége legyen külföldön tanulni pár évet, hogy aztán itthon tudja kamatoztatni a megszerzett tudást. A mostani fiataloknak már természetes, hogy gyerünk, menjünk megnézni, hogy mik a lehetőségek, induljunk neki hátizsákkal.
Amikor engem elkezdtek Németországba hívni, a nálam idősebbek rögtön elfordultak tőlem, mert azt gondolták, én elhagyom az országomat, megcsalom az itteni értékeket. Volt egy kicsit furcsa szájíze az egésznek, nekem pedig folyamatosan bizonygatnom kellett, hogy én itthon vagyok önmagam 100 százalékig. Ott kint picit mindig billeg a léc, mert vendég vagyok. Néha elkényeztetett vendég, de akkor is vendég, és ezt nem tudom elfelejteni.
Egy korábbi interjúdban elmondtad, hogy ahhoz, hogy nemzetközi szinten nagy karriert fuss be, ahhoz valakinek a szívügyének kell lenned odakint, mert nem nagy piacról jössz, amelyikre könnyen felfigyelnek. Ez a gondolat is arról szól, hogy itthon elvárják, hogy beszámolj, mit csináltál az elmúlt években?
Néha megkérdezik, hogy „jó, amit csinálsz, de mikor lesz belőled nagy sztár”? Látniuk kell, akár a filmes portálokról, hogy rengeteget dolgozom. Szinte szünet nélkül dolgozom Németországban, egy kicsit Amerikában is, elvétve magyar filmekben. Nekünk, magyaroknak ennyi jut. Nem a legnagyobb idegenajkú hollywoodi sztárokat kellene példaként felhozni. Nem várom el magamtól, hogy közéjük kerüljek. Elfogadom és szeretem az összes felkérésemet.
Az imént azt mondtad, itthon vagy önmagad. Mi az, ami számodra otthonossá teszi a magyar művészvilágot?
Az, hogy a kollégáimmal a gyökerünk azonos. Yvette-tel ebben a darabban, amit csinálunk, nagyon hasonló élményanyagból táplálkozunk. Ha csak azt nézzük, hogy mindketten balettművészként végeztünk, és mindketten el akartunk távolodni a klasszikus balettől. Egy amerikai kollégának hiába próbálom elmagyarázni, hogy milyen volt itt felnőni. De talán már egy magyar húszévesnek is nehéz. A kulturális kapocs miatt félszavakból értjük egymást a hazai kollégákkal és ez mindenképp megkönnyíti a közös munkát.
Az interjú kezdete óta azon gondolkozom, miért lehet a táncosi pálya jó alternatívája a színészi pályának? Az egyiket korlátozott ideig lehet csak csinálni, a másikat jobb esetben egy életen át.
19 éves korában az ember azt gondolja, örökké fiatal marad, szóval a táncos pályán a várható húsz év nagyon sok időnek tűnik. De én alapvetően nem hiszek abban, hogy a táncosok pályája rövid. Az idő múlásával meg kell szokniuk a testük változásait, mert a test nem képes örökké ugyanolyan teljesítményre, mint húszévesen, de ha szépen és bölcsen tudnak bánni vele, akkor akár hatvanévesen is tudnak táncolni, épp csak nem klasszikus balettet.
Jó példa erre a Pina Bausch Társulat legutóbbi darabja, amit a Müpában is bemutattak (Sweet Mambo- szerk), amit úgymond az öreg táncosaira koreografált. Az ember napokig elnézné, mert olyan gyönyörű, és mert olyan sok érzelmi hatás éri a nézőt látva ezeket az embereket. A táncos pályát szerintem nem kell 35-40 éves korban abbahagyni.
Ami meg a színészetet illeti, mindenkinek a saját döntése, meddig tudja csinálni. Van, aki 40 éves korában már nem tud azzal mit kezdeni, hogy nem fiatal lányokat kell játszania, és inkább abbahagyja a pályát. Szóval én nem látok éles különbséget a kettő között.
Tartasz attól, hogy az elkövetkezendő években még kevesebbet forgathatsz itthon?
Én eddig sem forgattam sokat itthon. Az az önző tapasztalatom, hogy nem érzem az elmúlt időszak nagy változását, de az nekem is nagy szomorúság lenne, ha nem készülne annyi magyar film, mint korábban. Szorítok, hogy felelősségteljes, jó döntés szülessen a filmesek jövőjéről. Remélem ez nem egy lezárt ügy, ami most van, hanem fejlődhet, formálódhat. Eddig is iszonyatosan nehézkes volt itthon filmet forgatni, és ezután meg el sem tudom képzelni, hogyan lehet megoldani, és hogyan lehet szembesülni azzal, hogy bizonyos fiataloknak éveket kell majd várniuk a lehetőségükre. Remélem ez a helyzet meg fog oldódni, mert a magyar film az egyik legnagyobb exporttermékünk lehetne.
Ha olyan személyiség vagy, aki mindig új feladatokra vágyik, és arra, hogy egy-egy feladatban elmélyüljön, akkor a kislányod születése előtt tartottál attól, hogy ezt a vágyadat át kell értékelned?
A terhességet és a lányom születését is úgy éltem meg, mint az életem egyik legnagyobb, euforikus állapotát. Ehhez képest a színházi lét, a tánc és a filmezés mind csak egy ízelítő. Az igazi csoda az, amivel a természet meg tudja ajándékozni a nőt. Úgyhogy félelem nem volt bennem, de azt látom, hogy most már jobban meg kell gondolnom, mit vállalhatok. Azelőtt a munka mindenek felett állt szándékosan nem a karrier szót használom, mert nem karrier lebeg a szemem előtt, hanem munkák sorozata- és most is akkor érzem magam teljesnek, ha dolgozom, de ugyanannyira fontos, hogy a gyerekem jól érezze magát.
Ő hogyan tud alkalmazkodni ahhoz, hogy folyamatosan úton vagytok?
Most lesz három éves és eddig jól bírta. A nagymamák segítsége irtó fontos volt, szinte beépültek ők is a kis családunkba. Úgy látom, a világ egyik legboldogabb gyereke a kislányom. De az még kérdés, hogyan oldjuk meg, amikor óvodás, és aztán iskolás lesz és szüksége lesz az állandóságra. Ezt még ki kell találnunk.
Portréfotó: Kováts Dániel
A Bál, avagy a táncos mulatság című darab premierje október 8.-án lesz a Nemzeti Táncszínházban.
