Ez volt az első nagyjátékfilmed bemutatója. Izgultál?
Igen, ez az első nagyjátékfilm, amiben dolgoztam. Sokan szokták kérdezni, hogy miben más ez a tévéhez képest, és elég nehéz rá válaszolni, mert szerintem nincs akkora különbség, vagy ha van is, számomra nem evidens. Nehéz megfogalmazni. Nem tudnám konkrét pontokba szedve elmondani, megfoghatatlanok azok a mozzanatok, amik a különbséget teszik.
Melyik volt megterhelőbb?
Még csak a napi rutinban sem volt olyan nagy különbség. A Barátok közt mondjuk egész évben tartott reggeltől estig, egy hónapos leállással, itt meg negyven napig tartott a forgatás, reggeltől estig, vagy tovább.
Az Üvegtigris 3. forgatását nagyon élveztem egyébként, ezekkel a színészekkel együtt dolgozni iszonyatosan nagy élmény volt. És miután nagyon intenzív volt a munka és az együtt töltött idő, az ember azt nem is nagyon érezte, hogy mennyire fárasztó volt ez az egész .
A finanszírozással kapcsolatos hercehurca hogyan befolyásolta a hangulatot?
Ezek a problémák sem a mi hangulatunkat rontották el, ez egy produceri kérdés volt, nálunk az ebből fakadó rossz hangulat nem látszott. Szerintem ha valaki majd megnézi a filmet, akkor főleg a színészek jó hangulata fog átjönni neki, legalább is remélem, hogy átjön az a hangulat, ami ott volt.
Mit gondolsz, amikor magadat látod a filmben?
Nekem nem olyan nagy trauma visszanézni saját magam, én a televíziós munkám alatt megszoktam, hogy folyamatosan visszanézem, amit csinálok, éppen ezért nem olyan megrázó, mint annak, aki először látja magát képernyőn. Szerencsére a tévés múltnak köszönhetően megtanultam nézni saját magam, olyan értelemben is, hogy egyes felvételeket elemezve sokat tudok tanulni magamtól arról, hogy mi volt a rossz.
Elégedett vagy a munkáddal?
Nyilván az ember ilyenkor kritikus magával szemben, hogy jaj, ott nem ezt kellett volna csinálni, vagy nem úgy kellett volna csinálni, de ilyenkor ez már úgysem sokat számít, hiszen a film kész van. De azért annak örültem, hogy nem volt sok olyan pillanat, amit rossznak találtam volna.
Mennyire vagy kritikus magaddal?
Hát ha az ember keres hibákat, akkor mindig talál, ha meg nem keres, hanem megpróbálja filmként nézni, akkor kevésbé. Amikor forgattunk, és egy ilyen kicsi monitoron néztük vissza a jeleneteket, akkor az ember úgyis olyan szemmel nézi, hogy minden hibát észre akar venni, úgyhogy utólag már nem nagyon szoktam ezen kattogni.
Van olyan, most is volt egy két gesztus, amire most már azt mondom, hogy juj, hát ezt ne, azoknál mondjuk az utószinkronnál is láttam, hogy hát ezt azért lehetett volna lényegesen jobban is megoldani, de azért alapvetően ez is elég szubjektív, és ha valaki mást leültetnek a film elé, hogy keressen ilyen problémás részeket, akkor nem biztos, hogy pont ezt a kettőt mondaná.
Szerencsére Rudolf Péterrel nagyon jó volt együtt dolgozni. Nagyon érdekes helyzet volt egyébként szerintem, hogy nem csak a rendezője volt a filmnek, hanem az egyik főszereplő is. És ilyenkor azért elég nehéz lehet mindent egy kézben tartani. Többfelé kellett figyelnie. Mivel nekem a legtöbb jelenetem a Péterrel volt, elég jól láttam, hogy ezzel mennyire föladta magának a leckét. Egyfelől rendezőként kellett odafigyelnie, másfelől színészként, és hát nekem is jól jött néha a segítsége, tehát rám is oda kellett figyelnie.
De jó volt vele dolgozni, mert nagyon jól megfogalmazta, hogy mit szeretne, és a tiszta elvárásokkal és elgondolásokkal megkönnyítette az én munkámat is.
Ismert színésznőnek számítasz itthon, szeptemberben mégis a Színművészetire kezdtél járni. Miért?
Mert úgy éreztem, hogy szükségem van még arra, hogy tanuljak, és volt bennem egy belső késztetés, hogy ezt megpróbáljam. Ráadásul nem az volt, hogy nincs más választásom, és azért; hanem egy olyan helyzetből, amikor mehettem volna sok más úton is más irányokba.
De meg akartam próbálni, nehogy bennem maradjon az a kis kérdés életem végéig, hogy vajon meg tudtam volna-e csinálni. Hogy ne tudjak mindig amögé bújni, hogy „ó, hát engem simán fölvettek volna, csak nem volt kedvem”. És ezért elmentem, és megpróbáltam. Hogy ki legyen pipálva. És aztán felvettek. Aminek én nagyon örültem, és még most is ilyen csodaként élem meg, hogy itt vagyok, és ezektől az emberektől tanulhatok.
De ezzel azért a karrier eléggé megtörik, hiszen a színművészetisek nem vállalhatnak melókat...
Az első két évben nem vállalhatnak, ez valóban így van. Ennek egyébként rettenetesen egyszerű oka van: az elején annyi óra van, hogy egyszerűen fizikai képtelenség még mellé egyéb munkákat vállalni, ha az ember rendesen megcsinál mindent. De ha még meg is tudná oldani az ember valahogy a fusizást, akkor egy idő után kiszakadna az osztályból, abból a közösségből és a közös fejlődésből, amiből nem jó kiszakadni.
Így viszont a munkából szakadsz ki...
Én hiszek abban, hogy amit nekem meg kell csinálnom, azt nem nagyon kerülhetem el. Egyébként az egyetemmel is így voltam. Nekem ezt végig kell csinálnom, meg kell élnem, úgyhogy megcsinálom. Akkor fogom azt érezni, hogy a saját cipőmben járok. És majd ha esetleg jön egy olyan felkérés, amit meg kell csinálnom, akkor nyilván meg fogom tudni csinálni. Ez az film is egy speciális helyzet volt.
Még nem voltam hivatásos egyetemista, amikor megérkezett a felkérés az Üvegtigrisre, de ha az osztályfőnököm, Marton László azt mondta volna, hogy nem, akkor nem vállalom el. Tényleg nem félek attól, hogy most rontom el az életemet, nagyon őszintén hiszek abban, hogy fölösleges munka nincsen. Szerintem a lehető legjobb dolog, amit most tehetek, hogy saját magamon dolgozom.
És milyen tizennyolc éves osztálytársak között lenni?
Nagyon jó, olyan, mintha visszautaztam volna az időben. Nem érzem úgy, hogy sokkal öregebb lennék náluk. Nagyon jó fejek, kedvesek. Szerintem egyébként is nagyon jót tesz az embernek, ha leül nála fiatalabbakkal beszélgetni, és meg tudja őrizni a nyitottságát.
A színészi pályának azon a pontján, ahol most vagy, mire lehet használni egy ilyen iskolát?
Azt mindenképpen várom, hogy magamhoz képest fejlődjek, hogy a szakma tanulható részét megtanuljam, és amikor az egyetemet elvégzem, olyan színésznő tudjak lenni, aki az éppen aktuális korosztályában fel tudja venni a versenyt. Tehát nekem azon kell majd dolgoznom, hogy a harmincéves színésznőkkel tudjam fölvenni a versenyt, ami azért elég kemény lesz.
Fotó: Kováts Dániel
