Személy szerint imádom Jean Renót. Kevés olyan karakteres férfi színészt ismerek, akitől együltőhelyemben vagyok képes dühödten csapkodni, majd nem sokkal ezután ellágyulni. Ugyanazért a dologért. Most megint újat tanultam róla: tud például roppant mód nézni. Pardon, tekinteni. Felettébb sajnálatos tény azonban, hogy Antal Nimród filmjében mindössze ennyire futja tőle, csupán egy nézésre, meg vagy két mondatra. De mégcsak nem is ettől fura ez a film.
A szállítmány úgy indul, mint egy vérprofi, amerikai nagyjátékfilm. Amihez adottak ugye nagy nevek, Matt Dillon, Laurence Fishburne és a már említett Jean Reno. Nyilvánvalóan ehhez mért költségvetés is. Ami nem olyan, mint egy amerikai filmben, az az, hogy európai rendezőre, egészen pontosan a magyar Antal Nimródra bízták a rendezést. Örvendetes, mondjuk, és tényleg így is gondoljuk, hiszen a Kontroll épp a rendező lírai látásmódja miatt lett egy generáció kultuszfilmje. Ezért várjuk joggal, dacára az amerikai filmek trendjébe illeszkedő forgatókönyvnek, a neves stábnak, hogy a rendező személye miatt minden az ellenkezőjére fordul
Többek között az, hogy egy akciófilm inkább film lesz, mint akció.
Nem akarok senkit elkeseríteni, de ezügyben a film megtekintése után határozottan nehezebb állást foglalni, mint annak előtte.
Nézzük a történetet, a storyt ugyebár.
Tye (Colombus Short) új fiúként érkezik a pénzszállító cég már összeszokott társaságába. Nemzeti hős, hiszen katona volt, valamint szülei halála óta középiskolás öccsének gyámja és eltartója. Tyenak támogatója is van az új munkahelyi csapatból, Mike (Matt Dillon) családtagként kezeli a fiút. Éppen ezért avatja be a jófiúk tervébe: öten úgy döntenek, hogy keresetkiegészítés címén lenyúlnak egy gondjaikra bízott szállítmányt, nem kevesebbet, mint 40 millió dollárt. Vér nem folyik, ugyanis egy saját maguk által, saját maguk ellen kitervelt rablást hajtanak végre. A rendőrség majd nem találja a rablókat, de főleg a pénzt nem. Kis idő elteltével az eldugott pénzt szépen előszedik, és felosztják egymás között.
Tye először visszautasítja a felkérést, ugyanakkor gyanítható, az egyébként is nehéz anyagi körülményein, valamint árverezés előtt álló házának állapotán öt millió dollár azért jelentős változást eredményezne. Így hát beszáll. Amivel azonban senki nem számol, az a véletlen. A véletlen faktornak köszönhetően a rablás először csak „kis” fordulatot vesz, egy hajléktalan életébe kerül, de ez az a pont, amely észre téríti Tye-t. Egyedül veszi fel a harcot társaival – bezárkózva a látszólag érinthetetlen páncélautóba. És elkezdődik az élethalálharc.
A remek vágásoknak, képeknek köszönhetően a feszültség az egekbe szökne – minden a helyén, az összes kellék, az összes figura, a jófiúk a szemünk láttára változnak szörnyetegekké, szép lassan el is fogy a csapat, hol ez lesz öngyilkos, hol azt ölik meg -, de valahogy mégsem kerekedik a történet. Pontosabban egy fordulat még várat magára, legvégül, de az is lehet, hogy ezt csak egy nő gondolja bele a filmbe, lezárva egy mesét.
Azt a mesét, miszerint egy magyar rendező Hollywoodban igazi lehetőséghez jut.
Mert most csak lehetőséghez jutott, bár nyilván ez is nagy dolog, amiben legalább ő megmutathatta tudását.
Megmutathatta, mit lehet kihozni egy közepes forgatókönyvből, ha az ember ért ahhoz, amit csinál.
Ha legközelebb a nagyágyúk mellé még jó történetet is kap, na, akkor jöhet az igazi film. Amiért mindannyian szorítunk!
Szállítmány (Armored)
színes, feliratos, amerikai film ’88
• Bemutató: 2010. január 28.
• Forgalmazza: Intercom
A Guy Ritchie mítosznak egyelőre lőttek
Nem jó a csúcson kezdeni: onnan törvényszerűen lefelé vezet az út. Az angol gengszter szubkultúra jó ismerője, Guy Ritchie most éppen lefelé tart. Még Sherlock Holmes se sokat lendített pályafutásán. Legkevésbé pedig Madonna használt neki.
