Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„A férjemtől elvárnám, hogy bíztasson, de nem mond semmit, csak hallgat: nem tudom mi lesz vele, velünk.” Papp Nusi négy gyereke közül az egyik vakon született, és középsúlyos értelmi fogyatékos. Története arról szól, hogyan küzd meg nap mint nap ezzel a nehézséggel, és hogyan igyekszik egyben tartani a családját. A szerző a Terézanyuságom története pályázatra írta meg saját történetét.
Terézanyuságom története
Tavasszal az Állítsátok meg Terézanyut! és a Nesze Neked Terézanyu! szerzője, Rácz Zsuzsa az Ulpius-ház könyvkiadóval közösen pályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy a nők az életükről, az őket foglalkoztató kérdésekről, és dilemmáikról végre beszélni merjenek. A Terézanyuságom története pályázatra alig egy hónap alatt 130 pályamű érkezett, a határainkon túlról is. Június elején eredményt hirdettek, a nyertesei közt találunk a munkába visszatérni vágyó háromgyerekes anyát, a férje daganatos betegségével küzdő feleséget, és társfüggő nőt is. Ezeket a Terézanyu.hu oldalon is publikálták. A díjat nem nyert pályázatok közül kiválasztottuk a Dívány szerkesztőségének a kedvenceit, ezeket nálunk lehet elolvasni.
44 éves vagyok, négy gyerekem van és két unokám. a gyerekeim 25-22-18-16 évesek, az unokáim 1-4-évesek.16 évesen mentem férhez először: szűz voltam. első szerelmem volt, nagy szerelem, tartott 2-évig. Anyósoméknál laktunk. Mindig volt velem valami baja az anyósomnak. Otthagytam a férjemet, hazamentem a szüleimhez.
A férjem elkezdett leveleket írni, hogy szeret
Amikor otthagytam a férjemet, 5 hónapos terhes voltam, és már közben bekerültem a kórházba, mert keményedett a hasam. Bejött a férjem látogatni, beszélgettünk, hogy el kellene menni külön lakni, esetleg albérletbe. Közben engem kiengedtek a kórházból, a szüleimhez mentem, és nagyon vártam a férjemet, hátha jön, és együtt leszünk, mert nagyon hiányzott.
De nem jött. Leveleket írt, de látogatni nem jött. Elmentem szülni, nem tudtam megszülni a gyerekemet. megcsászároztak. Bejött a kórházba: kisfiam született, nagyon boldog voltam. bejött az anyósom is, és velem nem nagyon foglalkozott, inkább a kisfiammal: azaz az unokájával.
Hazamentünk a szüleimhez, de nem jött látogatni. Közben megtudtam, hogy van már barátnője, ez nagyon roszul esett. Amikor a fiam kb. 4 hónapos volt, én elmentem dolgozni, és ott én is megismerkedtem egy fiatal sráccal. Bölcsődébe hordtam a fiamat. Többször beszélgettünk. Mondtam a srácnak, hogy nekem van már gyerekem, külön élek a férjemtől: nagyot nézett, szerintem nem hitte el.
Barátkoztunk, ebből szerelem lett
Együtt neveltük tovább a fiamat, közben közös gyerekünk is lett: egy kislány. Teltek az évek, és jól voltunk, szerettük egymást, otthon voltam a két gyerekkel, férjem dolgozott, háztartást vezettem. Beszélgettünk a férjemmel, hogy szeretnénk még egy gyereket. Össze is jött, megszületett a második fiam: nagyon boldogok voltunk. De nagyon, nagyon sokat sírt, orvostól orvosig jártunk a fiammal. Az egyik orvos azt mondta, kevés a tejem, a másik orvos pedig azt mondta, vizes a tejem, ezért a gyerek hasa fáj, stb.. nagyon kivoltam, alig aludtam, mert éjszaka sírt, nappal is. Mígnem 4 hónapos korában egy hétvégén belázasodott, és ügyeletet kellet hívni. Az orvos mondta:
Anyuka, tudja, hogy a gyereke nem lát?
Az életben nem felejtem el, még most is a fülemben csengenek az orvos szavai. Elkezdődött a kálváriánk, csak sírtam, csak sírtam, enni nem tudtam, kávé cigi - ez ment. Klinikára jártunk 2 hónapig, aztán a diagnózis: a látóideg nem fejlődött ki, így nem is műthető. Úristen az égben, teljes vak a gyerekem. Másfél éves korában kivették a jobb szemét, annyira magas gyulladás volt benne, hogy teljes egészében ki kellet venni. Közben jelentkezett a szellemi fogyatékossága is.
Jelentkeztünk a vakok óvodájába Budapestre. Hétfőn vittem, pénteken mentem a gyerekemért. Most már nagyfiú, most járja ki az iskolát, de sajnos önmagát ellátni nem tudja. Most is hétfőn viszem, pénteken hozom haza. Szünetekben is itthon van, nagyon szeretem.
Kicsi lányom 16 éves, kész hölgy már. A gyerekeimet úgy próbáltam mindig nevelni, hogy ha velünk bármi történne, a beteg fiamat ne hagyják el. Én itthon vagyok, a háztartást vezetem, meg a beteg gyerekemet rendezem: hozom, viszem, beszélgetünk iskoláról, mit csináltak, stb. mivel középsúlyos szellemi fogyatékos, fürdetni kell, ételt kirakni mély tányérba, wc után a fenekét kitörölni. Mindenben látom a férjemen, hogy néz rám, és a gondolatát is tudom: mi lesz velünk, a gyerekkel. Hát ezt én sem tudom, nagyon nehéz, de ő a mi gyerekünk. A férjemtől is elvárnám, hogy bíztasson, de nem mond semmit. Csak hallgat. Nem tudom, mi lesz vele, velünk.
