Mennyire életszerű, hogy egy dolgozó, gyerekeket nevelő anyuka (vagy apuka) otthon készítse el az alapélelmiszereket? Neked például belefér mindennapi szinten is, vagy inkább csak hétvégén?
Egészségesen enni és adalékanyagoktól hemzsegő ételeket vásárolni nem hétköznap-hétvége kérdése. Szerintem nem működik, illetve nincs sok értelme, ha csak hétvégén figyelünk az egészségünkre, hétköznap pedig instant kajákon élünk. Kezdjük egészen apró lépésekkel, aztán ahogy belejövünk, és látjuk, mi fér bele az időnkbe, egyre több mindent tudunk elkészíteni magunk. Kezdjük például a kenyérrel. Évek óta sokan készítik azt a dagasztásmentes kenyeret, aminek receptje a blogomon is fent van. Ez rutin nélkül is 5 perc alatt elkészíthető. Az eredmény pedig egy sokáig friss, élesztőből, lisztből, sóból és vízből álló kenyér. Elég hetente kétszer megsütni, mert nem penészedik meg, nem szárad ki. Ez nem nagy feladat, ugye? Ha már jól megy, próbáljunk kalácsot sütni, ha ez is megy, akkor vajas kiflit… Apránként cseréljük le házi készítésű finomságokra a leggyakrabban az asztalra kerülő ételeket. Egy idő után nagyon világosan fogjuk az érezni ízek különbségét. Aki pedig végképp úgy érzi, se kedve, se ideje a főzéshez, akkor legalább a boltban olvassa el a termékek címkéit. Ma már elég nagy a választék, próbálja mindenből azt választani, amelyben a legkevesebb az adalékanyag.
Itt merül fel az anyagiak kérdése. Az írásaidban sokszor olvasom, hogy vásároljunk inkább kevesebb felvágottat, sajtot, csokit, de az legyen jó minőségű. Az elmélet akkor dől meg, amikor látom, hogy a férjem egy vacsorára jóízűen megeszik húsz deka sajtot és egy csomag sonkát. Nehéz elképzelnem, hogy egy átlagos jövedelmű, két kamasz gyerekes család megengedhetné magának a minőségi élelmiszerfogyasztást. Nekik mit tanácsolsz?
Visszakérdezek: 20 dkg parmezánt is meg tudna enni? Szerintem nem, sőt, talán még 5-öt sem, akkor végül melyik a drágább?
Kifejezetten drágának tartom például a párizsiban található víz és a szója kilónkénti árát 1000 forintért. Ennél sokkal olcsóbb, ha veszünk egy kiló sertéscombot, fűszerezve megsütjük egyben, majd hidegen hajszálvékonyra szelve felvágottként esszük. Így nem érhet olyan meglepetés, hogy csak 75% húst találunk 100% helyett. Olvassunk hátcímkét! Az egyben készült, azaz nem darált, felvágottak esetében, ahol azt hihetnénk, nem tudnak hozzátenni semmit se, nagyon gyakori, hogy 75-80% húst tartalmaznak csupán.
Pont azzal lehet spórolni, ha magunk készítünk el a lehető legtöbb mindent.
Mi a véleményed a „hamburgeradóról”? Szerinted át lehet szoktatni az embereket az egészségesebb életmódra úgy, hogyha az egészségtelennek kikiáltott termékek árát megemeljük?
Nem ismerem pontosan a hamburgeradóról szóló törvényt, de az elvvel egyetértek. Agyoncukrozott, rossz minőségű alapanyagokból, amelyek tele vannak adalékokkal, azért, hogy a legsilányabb minőségű hozzávalókból valami eladhatót lehessen gyártani készült termékekről beszélünk, amelyek véleményem szerint hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember felnőtten elhízott, cukorbeteg, szívbeteg legyen. És bizonyos cégeknek mindez hasznot hoz.
Kérdés, sikerül-e kivitelezni, és nem fognak-e a gyártók ügyeskedésekkel kibújni alóla.
Néha pedig csak az segít, ha valaminek az árát megemelik. Remélhetőleg lesznek akik ezért lemondanak róla. Mindenesetre hasznos lenne, ha egy ilyen adó bevezetése egészen kis kortól kezdődő felvilágosítással párosulna, és persze a közétkeztetés reformjával.
A könyvben szereplő ételfotók gyönyörűek, ami nem véletlen, hiszen fotóművész vagy. Kérlek árulj el néhány kulisszatitkot, amire mindig nagyon kíváncsi voltam. Úgy hallottam, hogy ahhoz, hogy a fotón igazán szép legyen az étel, mindenféle „tájidegen” extrák kellenek, például a fagylaltkelyhet hajlakkal fújják be, és a habcsók pedig gipszből van. Mennyi az igaz ezekből a híresztelésekből?
Köszönöm, de fotóművész nem vagyok. Öt éve, a blog indulásakor kezdtem el fotózni. Mivel ez nekem akkor nem munka volt, eszembe se jutott, hogy az ételeket preparálni kellene. Azt fotóztam, amit megettünk. A gasztroblogok népszerűsödésével az ételfotózás az egész világon átalakult. Ma természetes, igazi ételeket szeretnének az olvasók látni, pont olyat, amilyen az az étel lesz, ha ők is elkészítik. A hajlakkos kacsasült és a borotvahabos tejszínhab ma szerintem nem trendi.
Az egészben az a szépség és a kihívás, hogy minden ételnek találd meg azt az oldalát, ahogyan azt esztétikusan lehet megjeleníteni. Egy cupákos-trutyis pörköltet is lehet nagyon szépen fotózni. (az én trükköm erre, hogy szórok rá valamilyen zöldfűszert és ezen fogok élességet, a trutyi pedig életlen lesz, így már nem is olyan feltűnő). Van étel, amelynél nagyon gyorsan kell dolgozni, mert olvad, összeseik, ráncosodik, kimered satöbbi. Ilyenkor a terítéket, díszeket az étel elkészülte előtt kell véglegesre beállítani, a fényekkel együtt, majd 3-4 gyors kattintás az étellel és a szuflé már össze is esett. De van róla egy jó fotó, ahol már nem lóg be az asszisztens keze és a felfújt is még szép magas.
A kísérlet sikerült
Az igazság az, hogy sem a cím, sem a „szakácskönyv” szó nem elég találó amikor az új kiadványról beszélünk. Főzésnél sokkal többről van benne szó, kreativitásról, jó ötletekről, sőt, ha továbbgondoljuk a leírtakat akkor tulajdonképpen egy kísérletről.
Krisztinát a legtöbben csak Dolce Vita néven ismerik, mivel ez a címe annak a blognak, amit ír, és ami évek óta ott van az öt legnépszerűbb magyar gasztroblog között.
De vissza a kísérlethez és az új könyvhöz. A hátsó borítófülön egy márkás jégkrémdesszert címkéjén olvasható összetevői lista található. A lista magáért beszél, a finomságban szinte semmilyen természetes anyag nincs. Az üzletek polcain található termékek zöme ilyen. Krisztina kísérlete pedig abból áll, hogy néhány éve úgy döntött, amit csak lehet maga készít el otthon. Kenyeret, szaloncukrot, lekvárt, fagyit, ketchupot. (A bolti ketchupok rajongóit óva inteném, hogy megfordítsák a flakont és végigolvassák mit esznek. Az élmény soha többé nem lenne ugyanaz.)
A kísérlet sikerült, és kiderült, hogy lehetséges a dolog, legalábbis a legtöbb esetben. Ja, és senki ne gondolja, hogy könnyű neki, biztosan csak ül otthon egész nap és recepteken töri a fejét. Két gyereket nevel, dolgozik, vállalkozik, blogot ír, még az sem kizárt, hogy több munkaidő jut neki, mint a hagyományos 8 óra. Csakhogy, ahogyan a lenti interjúban utal is rá, az ember maga alakítja az idejét, az életét. Náluk egy-egy nagyobb főzés, vagy házi ajándékkészítés sokszor izgalmas közös program, amit a kisfiúk is élveznek.
Az új könyvben természetesen mindez nincs részletesen taglalva, mert abban receptek és ajándékötletek vannak, és gyönyörű fotók. Már csupán a fotók miatt is szép ajándék, akár rokonoknak, ismerősöknek, akár magunknak így karácsony előtt. Amikor először végiglapoztam, nekem például rögtön nyolc új konyha-átalakítási ötletem is támadt és akkor még a receptekbe bele sem néztem. Aztán jött a receptek végigolvasása, és rögtön másnap az egyik kedves rokonomtól egy húsdaráló kölcsönkérése, pontosan nem meghatározott visszaadási határidővel. Mégpedig azért, hogy elkészíthessem azokat a nagyon csábító kenőmájas recepteket, amiket a könyvben találtam.
Van azért kritikai észrevételem is, mégpedig, hogy a szerző néhányszor megfeledkezett a nem annyira gyakorlott szakácsokról. Több helyen is szó van narancsvirágvízről, de hogy azt venni lehet-e, vagy készíteni és ha igen, akkor hol és hogyan, az már nem derül ki. A csodás mandulamarcipán receptnél, amiből szaloncukrot tervezek készíteni, pedig éppen az egyik legkritikusabb rész maradt el, hogy hogyan vonjuk be a szaloncukrot csokival és milyen papírt használjunk, ha azt szeretnénk, hogy ne ragadjon bele a csomagolásba. (Bár ez talán azért van, mert a marcipán már magában is olyan finom, hogy nem éli meg a szaloncukorrá válás állapotát.) Nagyon örültem, hogy a könyvben benne van az egyik kedvenc receptem, a görög, rizzsel töltött szőlőlevél készítésének titka. Viszont szégyellem bevallani, de fogalmam sincs hogyan kell úgy összetekerni és behajtogatni a levelet, hogy ne hajtogatódjon szét. Örültem volna egy kis fényképes segédletnek erről.
A legtöbb recept azonban könnyen és gyorsan elkészíthető, és ráadásul kiindulási pontként szolgálhat újabbak kitalálásához. A könyvbe egyébként a Dolce Vita blogon bele is lehet lapozni.
