Az előző részben Fűszeres Eszter a zempléni gasztronómiai élményeit osztotta meg, például hogy hol kapni 2010 legjobb lángosát.
Tokaj-Hegyalján a borfelhozatal sokkal jobb, mint az étteremkínálat. Persze mindenhova szabad beülni, de vásárolni csak kevés helyen. Nem a tokaji „sétányon” található vinotékákban kell vásárolni, és jól jön egy előzetesen kinyomtatott lista és egy telefon is.
A kisebb, kézműves pincék tulajdonosai maguk is a szőlőben, vagy egy másik, a főállásukban dolgoznak egész nap, nagy valószínűségre zárva találjuk őket, ha váratlanul betoppanunk. Érdemes előre bejelentkezni. Hegyalja hatalmas terület, bringával csak a hegyibringások tudják bejárni, úgyhogy nincs mese, össze kell barátkozni valakivel, akinek nagy autója van, de nem iszik. Meleg pulcsi a legnagyobb kánikulában is kötelező! Összeállításunk teljesen szubjektív.
Reggeltől estik érkeznek a vendégek
Tavasztól őszig nyitva tart, bejelentkezni se kell a Disznókő birtokra, a 37-es főút mellett. A kóstolás előtt végigvezetnek a feldolgozó üzemen, és lehet kicsit sétálni a birtokon is. Gyönyörű látvány nyílik a kis kilátóépületből a szőlőre, a borházra, és az egész tokaji tájra. Ha van ideje és kedve az embernek, lehet venni egy palack bort, kérni hozzá poharakat, és ott fent elborozgatni a barátokkal, ráérősen, nyugodtan.
Komoly családi vállalkozás a Hudácskó pince Bodrogkisfaludban. Reggeltől estig érkeznek a vendégek, és hosszú órákat töltenek itt. Nem csoda, Katika, a pince tulajdonosa meleg hangon, nagyon barátságosan marasztal mindenkit, rögtön harapnivalókat tesz az asztalra, a birtokról, és a borairól mesél, de valami olyan optimizmussal, hogy feltöltődés gyanánt is megéri beülni hozzá. Katika remekül főz, kisebb csoportok ebéddel egybekötött borkóstoláson is részt vehetnek nála.
A Dereszla pince Bodrogkeresztúron várja a borbarátokat. Igen, Bodrogkeresztúr neve pár hónapja a negyven centis kilátóról volt híres. Oda is érdemes felmenni, lélegzet elállító a látvány, ahogy a Bodrog kanyarog az árterében, a lábunk alatt pedig templomok tornyai ágaskodnak. De a falu elején vár bennünket a Dereszla. Hangulatos kóstoltató helységben borozhatunk, olvasgathatunk, de kávézhatunk is.
Negyven német turista mellett ültünk
A sárospataki Rákóczi pince furcsa mód a gyerekes családok kedvence. Hosszú, kanyargós, ódon pice, sok-sok nemespenésszel a falain, ahol megnézhetjük hol borozgatott Rákóczi Ferenc, miközben Cinka Panna táncolt neki. Arra érdemes odafigyelni, hogyha egy nagyobb csoporthoz akarnak hozzácsapni bennünket, akkor inkább kérjünk más időpontot. Mi már jártunk úgy, hogy negyven német turista mellett ültünk, és a tolmács a mi asztalunkba kapaszkodva igyekezett túlordítani a „magyarhangot”.
Nem szabad kihagyni az Oremus pincét. Amikor megismerkedtünk a férjemmel, első utunk Hegyaljára vezetett, és egy januári napon két helyen tudtunk borozni, egyik az Oremus volt, másik a Disznókő. Máshol tizenöt fő alatt nem álltak szóba velünk. A fiatal lelkes srác, aki a kóstolót tartotta, egy életre megszeretette velünk a tokaji aszúkat, és különben is nagyon hálásak voltunk neki, amiért este nem kellett színjózanul ágyba bújnunk.
Idén nem volt ilyen szerencsénk, olasz barátainknak nem tudtuk megmutatni a boraikat, mert a telefonban nem mondta a hölgy, hogy nem ér rá, így húsz percig vártunk rá, majd közölte, hogy este programjuk lesz a kastélyban, így ő most siet. Ha akarunk, egy bort tudunk kóstolni, és nagyon gyorsan vásárolni is. Nem akartuk, de nagyon sajnáltuk. Vicces, hogy pár napra rá találkoztunk egy házaspárral, akik mesélik, lányuk az Oremusnál dolgozik. Velük veszünk részt egy több órás, szuperkedves kóstolón, kár, hogy a lányukat nem hozták magukkal. A kis affér ellenére a borok és a pince kiválóak, nem szabad kihagyni.
Homonna Attila Erdőbényén készíti fantasztikus borait. A fiatal borász külön jelenség Hegyalján, egy hiperaktív csodabogár. Hozzá már csak akkor érdemes elmenni, de akkor kötelező, ha van már némi fogalmunk a tokaji borokról, ittunk már pár furmintot, tudjuk, hogy készül az aszú.
Attila szervezi szeptember 25-én az erdőbényei Hetedhét Pásztortüzeket, ahol a Dívány két gasztrósa mellett a Chili és Vanilia, és a Malackaraj blog is pásztorételeket készít.
Aztán kezdetét veszi a kóstoló
Szepsy István megkerülhetetlen Hegyalján. Mádi pincéjébe csak egy kitűnő bevezetés után nyer bebocsátást a vendég. Megismerhetjük miből lett a bor: a hegyeket, a levegőt, a vizeket, kezünkbe foghatjuk a köveket, amik között a tőkék a fürtöket érlelik, és megismerhetjük a történelmet is. A történelmet, ami nélkül a tokaji bor nem lenne az ami.
Aztán kezdetét veszi a kóstoló: mindent megkóstolunk, szinte ott vagyunk a szüreten, a metszésnél, a fürtválogatásnál. Csodálatos! Arra a napra már nem szabad más boros programot szervezni. Csak szólok előre.
Tarcalon él Berec Stéphanie, aki Franciaországból érkezett hazánkba, és annyira beleszeretett a borvidékbe, és persze a férjébe, Zsoltba, hogy itt is ragadt, a mi nagy szerencsénkre.
Gyönyörű, többszázéves pincében kóstolhatjuk a borokat, és hallgathatjuk Stéphanie minden apró részletre kiterjedő előadását a dűlőkről, a fajtákról, az ízekről és illatokról, az érzésekről. Közben előkerül a pogácsa, majd szép lassan megtelik a pince: magyarok és lengyelek mellé egy lengyel-osztrák pár érkezik, a magyar bor szerelmesi, majd befutnak az Oremus-os hölgy szülei is, végül még egy lengyel srác. kedves, francia akcentussal mesél Stéphanie, amit vagy ő maga, vagy asztaltársunk fordít gyorsan angolra, majd a legyelek megvitatnak lengyelül. Közben elfogy a pogácsa, Zsolt a házigazda több éven át érlelet sonkát tesz elénk. Az igazi borértők várnak vele a kóstoló végéig, de mi belekóstolunk abba is azonnal. Érdekes egy hozzáértő ember jegyzeteit olvasni a borról, amit iszunk, nincs mese, van még mit tanulnunk, van még mit kóstolnunk, de talán közelebb kerültünk a tokajiakhoz egy picit.
Indulás előtt érdemes megvenni Alkonyi László: Tokaj, iránytű borkedvelőknek című könyvét, benne az összes tokaji borászat címével, elérhetőségével, értékelésével.
