takarítás extrém

Fodor Barbara tíz éve költözött Amerikába: akkori párjával az amerikai álmot kergették, azaz praktikusan azért akartak pénzt gyűjteni a tengerentúlon, hogy aztán majd Magyarországon ne hitelekkel megterhelve kelljen megkezdeniük életüket. Annak a kapcsolatnak vége szakadt, Barbi viszont maradt Amerikában.

Egy YouTube-videó indított el mindent

Itt talált rá hivatására, amelyet legegyszerűbben úgy foglalhatunk össze, hogy rászorulóknál takarít, akiktől ezért pénzt nem kér, azonban videókat készít az elvégzett munkáról, ezeket feltölti az internetre, csatornáinak bevétele pedig lehetővé teszi, hogy újabb és újabb munkákat vállaljon el.

A kezdetekről azt mondja, véletlenszerűen került elé egy ilyen takarítós videó: amit annak készítője elvégzett, az neki is nagyon megtetszett, ezt követően tette meg az első lépéseket saját szolgáltatásának beindítására.

„Lassan két éve tettem fel a Facebookra egy hirdetést: mentális vagy fizikai betegségben szenvedő embereket kerestem, akik nem tudják kitakarítani az otthonukat, de szeretnének változtatni. Felajánlottam, hogy az ilyen helyzetben levők kérhetik a segítségemet. 

Ez egyrészt inspiráló lehet mások számára, másrészt az sem elhanyagolható, hogy ez nagyon kemény munka, néha több napot is igényel, ezt valamiből tudnom kell fedezni is. A YouTube-csatorna az utóbbiban segít” – mesélte Barbi a Díványnak.

Mostanra már cégek is megkeresik, akik felajánlásaikkal segítik tevékenységét: porszívót vagy éppen matracot adnak neki, amit azoknak a családoknak ajándékoz tovább, akiknél takarít.

„Rengetegszer látom azt belépve egy lakásba, hogy például a matrac kritikán aluli állapotban van, már nem fehér, hanem fekete a színe. Örülök, hogy őket így is tudom támogatni” – mondja.

Ha a családtag keresi, azt nem annyira szereti

Mostanra már nem Barbinak kell keresnie azt, hogy kinél takaríthat, hanem őt találják meg. Hetven százalékban maguk a segítségre szorulók keresik meg őt, és Barbi ezt jobban is szereti, mint ha külső személy próbál meg segíteni valakinek.

„Sokszor a családtagok sem tudnak arról, milyen körülmények közt élnek valójában szeretteik. A megkeresések harminc százalékában viszont ismerős vagy családtag kéri a segítségemet. Ez szinte mindig problémás, ezért nem is szeretem. Jobb az, ha a családtag elmondja a segítségre szorulónak, hogy én mit csinálok, és felveti neki, hogy megkereshetne.

Ha valaki kézbe veszi a dolgokat, és rokonának kér segítséget, meg kell kérdeznem, hogy ő tud-e arról, hogy be szeretne küldeni a házába, hogy kipakoljak mindent? Akkor általában kiderül, hogy nem”

– mondja Barbi, akinek tapasztalata szerint az ilyen helyzetek nagyon rosszul is elsülhetnek, hiszen azok, akikhez rokonok hívják őt, nincsenek felkészülve arra a nagy változásra, amit az ő tevékenysége jelent.

Ha a segítségre vágyó ember és Barbi megtalálták egymást, megbeszélik, hogyan, miért jutott odáig, hogy nem képes lakókörnyezetét rendben tartani, illetve képeket is kér a helyzetről, hogy tudja, mire számíthat. Ez azért is fontos, mert a fotók leleplezik, ha az adott otthont egy gyűjtögető lakja: nekik ő nem tud segíteni.

„Ha a képekről kiderül, hogy az illető gyűjtögető, kendőzetlenül elmondom, hogy ha odamegyek, akkor a cuccai 80 százalékát ki fogom dobni a szemétbe. Van, aki ilyenkor azt mondja, hogy rendben van, aztán amikor szembesül vele, hogy ez tényleg megtörténik, akkor kiderül, hogy még sincs rendben, és feszültség keletkezik. Mások pedig ilyenkor inkább nem kérik a segítségemet” – fogalmaz.

Daganatos betegek és depressziósok vannak kliensei közt

Barbi leginkább a közösségi médiában aktív, így találják meg a segítségére szorulók, de volt már 74 éves kliense is, akit a demencia hozott nehéz helyzetbe. Ő felismerte, hogy nem ura a cselekedeteinek, ezért ápolót szeretett volna, de azzal is tisztában volt, hogy olyan állapotok mellett, amilyenek körülvették, senki sem fogja vállalni ezt a szerepet.

„Nem tudtam kinyitni az ajtót, amikor bementem, be kellett magamat hozzá préselni. Demenciával az ő révén volt dolgom,

Súlyosabb mentális problémákkal, mint a skizofrénia, még nem találkoztam. Műtét után lábadozóknak vagy a rákbetegeknek szoktam segíteni még” – árulta el kliensei köréről.

Bár ő maga ritkán érzi azt, hogy veszélyes lenne elvállalnia egy-egy felkérést, New Yorkban dolgozó nőként azzal is tisztában van, hogy nem szabad megfeledkeznie arról: a város már önmagában rejt valamiféle rizikót.

„Olyan környékekre járok Bronxba, Harlembe, ahol az emberek olyan minőségben élnek, ami önmagában veszélyes, de még nem kerültem abba a helyzetbe, hogy azt gondoltam volna, félnem kell. Ha férfi kéri a segítségemet, el szoktam mondani, hogy a párom tudja a telefonszámukat, címüket, mindent. Amikor valaki erre azt mondja, hogy semmi probléma ezzel, már tudom, hogy minden rendben lesz. A tapasztalataim szerint akik a segítségemet kérik, nem rossz szándékkal keresnek meg engem” – mondta el.

A veszélynek van azonban egy másik szintje is: a környezet, amelyben dolgozik, nem mindig egészséges.

„A maszk elengedhetetlen. Ha valami hozzáér a bőrömhöz – amennyiben az nem tű –, nem érdekel, lemosom.

Egér, csótány, rothadó szemét, használt pelenka, véres betét: ilyen körülmények közt kell dolgoznom, nem akarok mindent belélegezni.

Beöltöznöm eddig talán két alkalommal kellett. Van különbség szemét és szemét közt: ami nedves, berothadt, akár vizelettel, ürülékkel is vegyítve van, rosszabb, mint az ételcsomagolás vagy egy száraz pizza” – mesélte Barbi.

Ennyire extrém is lehet a takarítás

Azt, hogy az általa létrehozott tisztaságot és rendet mennyire tartja fenn egy-egy kliense, nem ellenőrzi, az ő feladata létrehozni a méltó életkörülményeket, utána azonban sem ideje, sem energiája nincsen ellenőrizni azok fenntartását. 

„Volt két lakás, ahova visszamentem, és nem láttam a változást, és volt egy harmadik hely is, ahol el kellett gondolkoznom, hogy visszamenjek-e, mert nemhogy fenntartották volna a rendet, hanem még rosszabb lett az állapot, mint előtte volt. Nem érzem feladatomnak, hogy ellenőrizzem, mi történik a lakásokban, miután kitakarítottam azokat. Ez a munka olyan, mint azoké, akik alkoholistákat vagy drogfüggőket segítenek. Húszból tizennyolc visszaesik, kettő fog változtatni, de az én szemem előtt az a kettő lebeg. Engem azzal nem bántanak, ha nem tudják fenntartani a rendet. Én elvégeztem a munkát, készült belőle egy videó, és lehet, hogy épp ezzel találok meg valakit, akinek tényleg tudok segíteni az életén” – fogalmazta meg ars poeticáját.

Azt is megkérdeztük, mi volt a legdurvább lakás, amit látott.

„Egy kicsit mindegyik felfoghatatlan, de a legdurvább talán az volt, amikor kézzel kimertem egy vécét. Arra a videóra sok visszajelzést is kaptam, sokan írták, hogy nem tudják végignézni azt a részt.

Előfordul ezeknél az embereknél, hogy elromlik a vécé, de addigra a lakás már olyan állapotban van, hogy nem hívnak szerelőt, hanem itt például az történt, hogy egy zacskóba végezte el a dolgát, a kliensem, aztán kidobta.

Én kitakarítottam a fürdőt, de az eldugult vécével nem tudtam mit kezdeni. Mondtam, hogy ehhez specialista kell, de ahhoz, hogy hozzányúljon, ki kellett szednem belőle az ürüléket egy tányérral, puszta kézzel egy szemetesvödörbe. A demens néni meg vödörbe gyűjtötte a vizeletet, amiről nem tudtunk, és amikor megemelte a segítőm, kiborult. Nála a hús hónapok óta rothadt a hűtőben, egy műanyag palackban levő vízben pedig egerek küzdöttek az életükért. Nem tudom, mi ezek közül a legdurvább, de az az érdekes, hogy én ezt élvezem. Nem azt látom, ami ott van épp, hanem ami abból lesz, és ez hatalmas motiváció” – ecseteli munkája kihívásait Barbi, aki 2024-ben pár hónapra Magyarországra jön, és itt is szeretne majd segíteni olyanoknak, akik rászorulnak erre.