Ezért hívd fel többször a nagyit – és ne csak Covid idején

Az Egyesült Államokban a Covidhoz köthető halálesetek oroszlánrészét, több mint 80 százalékát idős emberek szenvedték el – írja a Psychology Today-en megjelent összefoglalójában a New York-i Egyetem Grossman Orvostudományi Karának pszichiátriaprofesszora. Samoon Ahmad egy nemzetközi szervezet, a Global Fund for Widows (Globális Alap az Özvegyekért) tavaly májusi jelentését idézi, amelyben „özvegygyártó gépként” utalnak a vírusra. Felfoghatatlanul sok ember veszítette el a házastársát a pandémiában. 

Másokra nem most szakadt rá a gyász és a magány: a jelenlegi izoláció inkább a korábbi életmódjuk szélsőségesebb változata. Becslések szerint a 60 év feletti felnőttek 27 százaléka a világjárvány előtt is egyedül élt az USA-ban. A magyarországi helyzetről az Eurostat-felmérés 2020 nyarán publikált adataiból nyerhetünk képet. Ezekből az derül ki, hogy a 65 év feletti nők 44 százaléka él egyedül hazánkban. Hogyan hatott rájuk az elmúlt egy év, és mi lesz velük az újabb hullámok alatt?

Hosszan tartó pszichés következmények

Noha az oltásokkal és az egyre hatékonyabb kezelésekkel valamilyen formában talán visszatérhetünk a korábban megszokott élethez, a vírus pszichés hatásai jóval azután is fennmaradhatnak, hogy a járvány legnehezebb szakaszán túl vagyunk. Egy tanulmány például a SARS-szal kapcsolatban mutatta ki, hogy azoknak, akik fertőzötteket gondoztak, további 3 éven keresztül volt megemelkedett a distressz-szintje. Egy olasz kutatócsoport pedig arról számolt be, hogy a súlyos Covid-fertőzésen átesett, kórházba került, majd felépült emberek mintegy 30 százaléka volt a PTSD tüneteivel jellemezhető: rémálmaik voltak, nem tudtak aludni, fájdalmas emlékek gyötörték őket, pánikrohamokat éltek át – mintha háborúban lettek volna, vagy természeti katasztrófa érte volna őket. 

A legtöbb kutatás világszerte a szorongás és a depressziós tünetek megemelkedett szintjét méri a lakosság körében. Az egyikben például azt találták, hogy a 2021. januári értékek 30 százalékkal növekedtek a 2019-es év eleji adatokhoz képest az USA-ban. Ezek a pszichés nehézségek, illetve a fokozódó szerhasználati problémák olyan összetett állapotok, amelyeket nem lehet ripsz-ropsz megszüntetni. Minél tovább hagyjuk őket kezeletlenül, annál nehezebb lesz a gyógyulás. Azonban számos akadálya van annak, hogy az emberek minél korábban segítséget kapjanak. 

A legkiszolgáltatottabbakat a legnehezebb elérni 

Sokakat a megbélyegzéstől való félelem vagy az információhiány tartja vissza attól, hogy segítséget kérjenek. Az önismeretet, a pszichés jóllétet értékként elismerő kultúra megteremtése és a megfelelő tájékoztatás rendkívül fontos feladatok, amelyekből mindannyian kivehetjük a részünket egy-egy megosztással, vagy azzal, ahogyan megnyilvánulunk a témáról a hétköznapi beszélgetéseinkben. További nehézség azonban, hogy máig kevés az ingyenes lehetőség, és pont azok nem engedhetik meg maguknak, hogy pszichológushoz járjanak, akik a gazdasági helyzetük miatt még sérülékenyebb helyzetben vannak, mint a középosztálybeli emberek. A közösségi médiában terjedő kampányok pedig el sem jutnak hozzájuk, hiszen nincs internetük, vagy idős koruk és/vagy fogyatékosságuk miatt nem boldogulnak ezekkel a technológiákkal.  

Az idős emberek tipikusan azok között vannak, akik az online lehetőségeket nem tudják segítségkeresésre, pszichés szolgáltatások igénybevételére használni. Sokuknak nincs laptopja, számítógépe. Mobilja talán, de jobban szeretik a jó öreg vezetékest. Ha pedig azt szeretik, akkor most azon kell kapcsolatot tartani velük. Lehetőleg minél többet. 

A magány most különösen veszélyes

Nincs olyan tényező, amely egy csapásra feldolgozhatóvá teszi a házastárs halálából vagy a kényszerű elszigeteltségből adódó lelki gyötrelmeket, ugyanakkor az erős társas háló és a kapcsolódás érzése olyan tényezők, amelyek biztosan növelik a sikeres megküzdés valószínűségét. Ezzel szemben a magány nemcsak az általános mentális állapot rosszabb minőségével jár együtt, hanem olyan speciális testi-lelki bajokkal is, mint a depresszió, a szorongásos zavarok, a szív- és érrendszeri betegségek, a stroke vagy a különböző fájdalomszindrómák (például a fibromialgia). Amerikai kutatások szerint a Covid összességében magányosabbá tett minket. 

Korábbi vizsgálatokból ráadásul az is tudható, hogy az idősek sajnos eddig sem tülekedtek, hogy pszichiátriai ellátást vegyenek igénybe. Conner és munkatársai például kritikusan alacsony szándékot mértek idős felnőtteknél a mentális egészségügyi szolgáltatások keresésére és használatára vonatkozóan. A rasszbeli, etnikai különbségek szintén számítanak: a segítő szakmák máig kevésbé inkluzív volta miatt kb. kétszer annyi kaukázusi (fehér) személy részesül szakszerű lelki támogatásban, mint latino vagy afroamerikai. Bár hasonló magyarországi vizsgálatról nem tudunk, valószínűsíthető, hogy számottevően kevesebb roma ember jár pszichológushoz, pszichiáterhez, mint nem roma. 

Nem kell pszichológusnak lenned, hogy segíts

Ideális esetben minden krízisben lévő személyre jut egy jó szakember, de egyrészt a fenti nehezítő körülmények mellett ez aligha fog megvalósulni, másrészt még eközben is fontos lenne, hogy az illető minél többször tudjon kapcsolódni. Ennek pedig üdítően egyszerű módja, ha felhívjuk az idős embereket. Ezt találta lényegében egy frissen megjelent kutatás is, amelyet a Texasi Egyetem tudósai végeztek. Azt vizsgálták meg, mi történik akkor, ha a Meals on Wheels nevű étkeztetési civil szervezet önkéntesei nemcsak ebédet szállítanak az időseknek, hanem rendszeresen felhívják őket. Az önkéntesek mindössze kétórás képzést kaptak, amelynek során az empatikus beszélgetés alapjait sajátították el. Többek között azt, hogy értő figyelemmel hallgassanak, hagyják az idős személyt az általa választott témákról beszélni. A hívások kb. 10 percen keresztül tartottak. 

Összesen 107 nyugdíjas vett részt a vizsgálatban: 79 százalékuk nő volt; átlagéletkoruk 69,4 év; 22 százalékuk latino, 38 százalékuk afroamerikai, 43 százalékuk pedig kaukázusi. Ők dönthették el, hogy milyen időpontokban, milyen gyakorisággal keressék őket. Már az is árulkodó, hogy szinte kivétel nélkül a maximális, heti 5 hívást választották. A kutatók azt találták, hogy azok az idősek, akiket rendszeresen felhívtak az önkéntesek, szignifikánsan alacsonyabb magányról, szorongásos és depressziós tünetekről számoltak be, mint azok a nyugdíjasok, akiknél nem vezették be ezt a szolgáltatást. 

Máshol is kivitelezhető lenne

A fenti programot másutt is könnyen be lehetne vezetni. Alacsony költségekkel jár, nem kell sokat képezni az önkénteseket. Sokakban nagyobb bizalmat kelt, hogy nem egy szakemberrel beszélgetnek, hanem egy kedves fiatallal, aki meghallgatja őket, odafigyel rájuk. Ha ez nem is szakszerű segítség, rengeteget számít abban, hogy az idősek képben legyenek, átbeszélhessék valakivel a vírussal kapcsolatos információkat, megélhessék a kapcsolódás érzését. A telefonhívásokat olyan civil szervezetek, kezdeményezések is felvehetnék a tevékenységi körükbe, amelyek már amúgy is kapcsolatot építettek ki az idősekkel, így még valószínűbb, hogy a nyugdíjasok szívesen vesznek részt a programban. 

Ismersz idős embert? Hívd fel!

Addig is, ha teheted, szánj a napodból 10 percet arra, hogy felhívsz egy idős embert, vagy valakit, akiről tudod, hogy egyedül él, és így próbálja átvészelni a nehéz időket. Legyen a nagymamád, a nagypapád vagy más hozzátartozód, a szomszédod, a kollégád, a régi barátod. Minél többen vagytok az életében, akik tartjátok vele a kapcsolatot, annál jobban fogja érezni, hogy tartozik valahová, szeretik, és várják, hogy újra láthassák. Ha ezt tapasztalja, még több motivációja lehet, hogy kitartson.