A Dívány hasábjain legutoljára a hazai sízésről írt vendégcikket Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszter és nagykövet: a történész számára a sísportnak kiemelt jelentősége van, nemcsak szabadidős elfoglaltságként, de az egészség egyik zálogaként is fontosnak tartja, ahogyan azt most interjúban elárulta nekünk.
A beszélgetésben a hazai sísport változásait, a jelenlegi helyzetet éppúgy érintettük, mint Jeszenszky Géza politikusi múltját, történelmi példaképeit és mai feladatait.
Van, aki síel, míg más úgy fogalmaz, sízni megy. Melyik változat a helyes?
Egy síző barátnőm édesapjától hallottam, hogy sóval sózunk, sível sízünk. Nyelvészek is azt szokták mondani, hogy helyesebb a sízés alak, a sítörténelemben is ez szerepel, én is mindig így használom. Van egy olyan megközelítés is, hogy aki még nem tud jól, az síel, aki jobban tud, az sízik.
Az ön nevét nem feltétlenül a sí kapcsán ismerte meg az ország, pedig ez hamarabb a mindennapjai része volt, mint a politika. Mióta sízik?
Tízéves koromban, az unokáimhoz képest kicsit későn kezdtem sízni. A Tabánban kezdtem a barátaimmal, először fogalmunk sem volt, mit kell csinálni, egymástól kaptunk ötleteket. Szép havak voltak telente, és a Normafához felmenni nagy dolog volt, pénzbe is került – de a Farkas-torokig mindig le tudtunk innen is siklani.
1965-ben tanultam meg igazán rendesen sízni Lengyelországban, ott jöttem rá, mit kell csinálni, egy síórát is vettünk öt barátommal. Ez helyre tett mindent.
Manapság egyszerű vásárolni vagy kölcsönözni lécet és egyéb felszereléseket, de akkoriban honnan jutottak ezekhez?
Rossz minőségű léceket lehetett itthon is kapni, volt olyan, aminek még kantnija, féméle sem volt. Én szerencsésebb voltam, a nagybátyámtól örököltem egy harmincas évek végén készült sít. A maga nemében nagyon korszerű volt, tizenöt évvel később tört el a Nagy-Hideg-hegyen, amikor fának ment, de még akkor is megcsináltuk. Egy májkrémkonzervet szétbontva megfoltoztuk, lehetett csúszkálni még vele. Akkoriban még jó telek voltak, a kilencvenes évek közepéig a Nagy-Hideg-hegyen és más magasabb területeken 90 napos volt a síszezon.
Jeszenszky Géza
1941-ben született Budapesten.
A Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, osztályfőnöke és történelemtanára Antall József volt.
Egész osztályát eltiltották az egyetemi felvételitől egy ötvenhatos megemlékezésük miatt, két évig segédmunkásként dolgozott.
Később történelem–angol szakos tanár lett, doktori címet szerzett, kutatómunkába kezdett.
Egyetemi adjunktus, majd docens, Fulbright-ösztöndíjas, az MKKE Társadalomtudományi Karának dékánja lett később.
Az MDF alapító tagja, az Antall-kormány külügyminisztere, később ellenzéki országgyűlési képviselő.
Az MDF-ből kilépve az MDNP alapító tagja, 1998-tól négy évig washingtoni nagykövet, 2011–2014 közt norvégiai–izlandi nagykövet.
Egyre népszerűbb is lett ebben az időszakban a sport.
A kommunista korszak a sportolást nyújtotta egyedüli kikapcsolódási lehetőségként: nem volt televízió, és külföldre sem lehetett utazni. Ez ebben a sportban ugyanakkor visszaesést jelentett:
a baráti köröm felmenői a világháború előtt Ausztriában és Svájcban síztek, a lehetőség viszont megszűnt. A hatvanas évek végén merült fel, hogy tanítani is kellene ezt a sportágat – így lettem én is „sísegédedző”, tulajdonképpen síoktató.
A hatvanas-hetvenes években Csehszlovákia és Lengyelország jött számításba, ott nagyobb hó volt, mint itthon, felvonók is voltak, de egy menethez egy órát kellett sorban állni a Chopokon. Lengyelországban még rosszabb volt: Zakopanéban, ha hajnali öttől állt az ember sorban, tizenegyre kapott jegyet a kabinos felvonóra. Ezeken a terepeken már a harmincas években épültek felvonók. A második világháború alatt, amikor Erdély északi része ismét Magyarország területe volt, ott is komoly síközpont épült ki a Radnai-havasokban.
A technikai fejlődésnek melyek a legfontosabb mérföldkövei?
A 19. század végétől terjedt el a sízés a világon: ekkor még vita tárgya volt, hogy egy vagy két bottal kell-e sízni. Aki jó érzékkel rendelkezett, mindkét módon eredményesen tudott kanyarogni. De nem ez az igazán fontos, hanem a kötések és a lécek fejlődése. A falécek könnyen törtek, ezután műanyag, sőt, volt, amikor fémlécek készültek, Lengyelországból importáltuk becsempészve ezeket. Az igazán nagy dolog az önkioldó kötés megjelenése volt. A korábbi, pofás kötéseknél, ha megcsavarodott az ember lába, és nem csúszott ki abból, annak bizony törés volt a vége.
Az önkioldó kötésekkel radikálisan csökkent a balesetek száma: esés vagy akár rosszul bevett kanyar esetén ezek kioldanak elöl vagy hátul.
A mai lécekkel pedig könnyebb sízni, a carving lécekkel gyönyörű íveket lehet kanyarodni.
De a lényeg mégis az, hogy meg kell ezt tanulni. A síoktatás rendkívül fontos – lehet családon belül, baráti körben is, de úgy gondolom, hogy pár síóra vagy sínap oktatóval nagyon megéri. A hetvenes-nyolcvanas években terjedtek el Magyarországon az oktatással társult sítúrák. Kezdetben a Börzsönybe vagy a Bükkbe szervezték ezeket, majd külföldre is, magam is vezettem ilyen utakat, Bulgáriába vagy Csehszlovákiába.
Szintén újítás a mesterséges hó, amely ma már a síszezonok megmentője.
A mesterséges vagy technikai havat vízből és levegőből állítják elő, én hópótlásnak szoktam nevezni, mert valójában a természetes hótakarót erősíti vagy pótolja. Az időjárás változása következtében a magasabb hegyekben is szükség van rá. Hóágyúzásnak szokták nevezni, de én szeretném ezt is megváltoztatni, mert rosszul hangzik és félreérthető. Olyat is hallottam, hogy „a hóágyú durrogása elzavarja a madarakat…” Én hópermetezőnek hívom az eszközt, mivel mint egy zuhany, finoman szórja szét a vízpárát, ami jégkristályként esik le.
A sítechnika és a felszerelés változása mellett nagy dolog, hogy a hópótlással ellensúlyozni lehet az időjárás megváltozását.
Az téveszme, hogy a hópótlás árt a természetnek, és ezt semmi nem támasztja alá. Norvégiában parlamenti vitában is bizonyították, hogy a biodiverzitást javítja is, ha kezelt, kaszált rétek vannak. Amikor egy korábbi sípálya újra beerdősödik, annak nem látja hasznát az élővilág. A vita a mesterséges hó körül sokszor éles, pedig a sízéshez szükség van rá, én pedig nemzetpolitikai kérdésnek is tartom a sízést. Az érvet Norvégiában hallottam, amikor ott nagykövet voltam – azt mondták, hogy a fiatalokat egyre nehezebb elcsábítani a képernyők elől, egyetlen dolog ad igazán esélyt arra, hogy kimenjenek a szabadba, és mozogjanak, és ez a sísport. Én hangsúlyozom, hogy minden sport egészséges, de a legtöbben küzdeni kell – vagy a saját fáradás vagy az ellenfél ellen.
A sísport azonban maga az élvezet. Amint egy picit megtanulja valaki, siklik a havon, az gyönyör.
Ezért tartom éppen olyan fontosnak a sízés megtanítását a gyerekeknek, mint az úszást. A téli napsütés ráadásul nagyon jót tesz az egészségnek, pótolja a D-vitamint. Ezért is vagyok a sísport elkötelezettje.
A lenti képre kattintva galéria nyílik, mellyel bepillanthatsz Jeszenszky Géza síemlékeinek tárházába! (A galéria alatt a cikk folytatódik.)
Sokszor elhangzik, hogy a sízés elit sport, elég sokba kerül akár néhány napot is egy nagy síterepen tölteni, viszont egyre több eszközzel, snowboarddal, snowblade-del lehet csúszni, és a síiskolák tanfolyamai is telt házasak. Hogy látja, a tömegek vagy az elit mozgásformája ma Magyarországon a sí?
Azokban az országokban, ahol van egy erős középosztály, és aki akar, tud dolgozni, ott az embereknek futja a jövedelméből a sízésre. Figyelembe kell venni ugyanakkor azt is, hogy több ága van a sísportnak. Az alpesi sízés, amit a legtöbben ismernek tömegsportként, valóban elég drága, különösen az energiaárak emelkedése miatt. A felvonóárak meredeken felmentek. Az életem jelentős részében ugyanakkor nem jutottunk felvonóhoz, gyalogosan síztünk, de nem úgy, hogy a vállunkra vettük a lécet a lejtő alján, hanem feltapostunk. Ezzel jó egyenletes lett a hó is a pályán. Nem mondhatnám, hogy ez teljesen megszűnt.
A nagy síközpontokban is egyre több embert látni, aki felfelé műfókabőrt tesz a lécére, ami megakadályozza a visszacsúszást, és úgy megy felfelé.
Nem napi 20-40 menetet csinál, hanem kettőt-hármat, de az ingyen van.
Az északinak is nevezett sísport, a sífutás pedig jóval olcsóbb, a léc, a cipő is kevesebbe kerül, és ahhoz nem kell felvonó. Aki anyagi okokból úgy gondolja, hogy nem engedheti meg magának az alpesi sízést, az válassza ezt. És ott van az úgynevezett sítúrázás, amihez jó ez a bizonyos fóka, ami lehetővé teszi, hogy nemcsak pályán, de akár erdei utakon gyönyörű túrákat tegyünk meg. Sílécet és műfókabőrt ekkor is kell venni, de felvonóra nem kell költeni.
És ezt itthon is lehet gyakorolni…
Én különösen szorgalmazom. A kedvenc hegységem a Börzsöny, ott váltam igazán sízővé, és rengeteg munkám van a nagy-hideg-hegyi síközpont működtetésében. A hótakaró valóban megcsappant, de barátaimmal, egy egyesülettel fenntartunk itt síutakat, ősszel tisztítjuk faágaktól, kövektől ezeket. Ha hó van, nagyon tudom ajánlani mindenkinek. Idén 114 éves a sísport a Börzsönyben, a születésnapokat a Csóványosról történő lesiklással szoktuk ünnepelni.
Megírta a magyar sísport történetét könyvben is, Lehet-e sízni a Kárpátok alatt címmel: ezt történészi háttere tette kötelezővé?
Történészként a 19. század végétől a második világháború végéig terjedő korszak a szakterületem, ezt is tanítottam. A történészt ugyanakkor érdekli a sport is mint társadalomtörténet. Éveken át az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa voltam, ott kezdtem folyóiratokból, könyvekből tanulmányozni a sísport történetét, folyóiratokban publikáltam cikkeket a témáról először. Mindig gondoltam, hogy ezt összegyűjtve részletesebben is meg kellene írni, majd
találkoztam Neidenbach Ákos alpinistával, akinek komoly sítárgyú képgyűjteménye volt régi felvételekkel, különféle kiadványokból.
Így összeálltunk, én írtam a szöveget, ő adta a képeket, de írt egy fejezetet is hozzá.
Élvezet volt kibővíteni ismereteimet, ebből tudom, hogy Magyarország sínagyhatalom volt az első világháború végéig. A síléc tette lehetővé, hogy a már elterjedt magashegyi turizmust télen is lehessen űzni. Akkor még magas hegyeink voltak Erdélyben, és ott volt a Fátra meg a két Tátra, de ott voltak a Budai-hegyek is: az előbbiek Trianonban elvesztek, előtérbe került a megmaradt hegyek kihasználása. A húszas-harmincas években több tucat menedékház és sípályák is épültek, ekkor vált valójában tömegsporttá a sízés.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a hazai sílehetőségek minél jobbak legyenek, ne csak itthon sízzünk, de itthon is, mert még mindig jóval olcsóbb, mint kimenni az Alpokba.
Emellett akkor tud valaki igazán élvezni egy komoly, nagy hegyet, sípályarendszereket, ha kellő erőnléte van, és ezt a hazai terepeken lehet megszerezni.
Mátraszentistván és Eplény a legismertebb síközpontok (szörnyűnek találom a „síparadicsom” szóhasználatot), ezek Budapestről is elérhetők egy óra, másfél óra alatt. Szerintem az tud igazán eredményesen nagy terepen sízni, aki a szezon elején itthon formába hozza magát. A telet, amennyire lehet, ki tudjuk így használni, mert arra keveseknek van pénze, hogy egy évben többször utazzanak ilyen céllal külföldre.
Távolodjunk el egy kicsit a sísporttól. Politikai karrierje az MDF alapító tagjaként a rendszerváltozás idején kezdődött, de ezt megelőzően is irigylésre méltó szakmai karriert épített ki, Fulbright-ösztöndíjas történészként, egyetemi docensként, majd dékánként, külföldi egyetemen előadó szakemberként. Mennyire volt egyértelmű 1990 környékén, hogy ezt részben hátrahagyva politikai színtérre lépjen?
Nagyon sokan vagyunk, akik tanárként, mérnökként, orvosként, állatorvosként dolgozva tudatosan szemben álltunk a kommunista diktatúrával. Aki sportol, a szabadságot különösen igényli.
Amikor a gorbacsovi reformpolitika és a Szovjetunió gazdasági csődje következtében lehetőség nyílott önrendelkezésünk visszaszerzésére, úgy éreztük, ki kell állnunk.
Nem azt gondoltuk, hogy politikai szerepet töltünk be, hanem értelmiségi mozgalmat akartunk. Így jött létre az MDF, de az SZDSZ és a Fidesz is. Amikor szinte váratlanul nyakunkba szakadt annak a felelőssége, hogy megbíztak bennünket a kormányzással, akkor legtöbben – politikai pártba először belépőként – úgy éreztük, vállalnunk kell ezt. Addigi életpályánkat felfüggesztettük vagy abbahagytuk.
Én azt szoktam mondani ironikusan, hogy ígéretes történészi pályámat kettétörte a politika. Persze nem mondtam búcsút teljesen a tudománynak, és ma is elsősorban történésznek tekintem magamat. Az Antall-kormányban és későbbi kormányokban sem volt általában sportminiszter, de sportoló miniszter volt – ez ekkor én voltam. A budapesti diplomáciai testületek tagjai számára kétszer is rendeztem síversenyt a Nagy-Hideg-hegyen. Nyilvános szerepléseimet akkor is igyekeztem felhasználni arra, hogy terjesszem a sísport szeretetét, és igyekezzek ennek minél jobb feltételeket teremteni.
Politikai karrierje során volt országgyűlési képviselő, külügyminiszter és nagykövet is. Melyik feladat volt a leginkább testhezálló?
A külügyminiszteri megbízatás, pláne egy történésznek, aki tudja, mennyi rossz választás, tragikus balszerencse volt a magyar történelemben, gyönyörű feladat volt.
Jó ideig látható módon eredményesen próbáltam ezen javítani: az Európai Unióba való bevételi kérelmet én nyújtottam be, azután a Magyar Atlanti Tanács elnökeként dolgoztam a NATO-felvételünkért és a magyarországi népszavazás sikeréért is.
A miniszter–ellenzéki képviselő–nagykövet szerepeim nem válnak el élesen: céljuk a magyar állampolgárok sorsának jobbra fordítása volt. Hozzá kell tenni azt is, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe, kiemelt feladatomnak tekintettem a határon túlra került magyarok helyzetének támogatását.
Voltak példaképei a történelemből, akiket politikusként valamilyen szempontból követni igyekezett?
Sokan. A történész nemcsak a sok rosszat ismeri, hanem a jó törekvéseket, nagy egyéniségeket is. Mivel mindig is külpolitikával, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkoztam, elsősorban ehhez kapcsolódó neveket említek.
Idősebb Andrássy Gyula portréja volt a miniszteri dolgozószobám éke.
Tisza Istvánt nagy államférfinak tartom, hibáival együtt. A napjainkban negatívan beállított Jászi Oszkár igazi idealista volt, aki a hazai nemzeti kisebbségek jogainak támogatásával tisztelte meg a történelmi Magyarországot, annak határait. És a későbbi időszakokból Nagy Ferenc, aki 1945 és 1947 között kisgazdapárti miniszterelnök volt, egy hősies küzdelem vezetője, aki a szovjet megszállás ellenére próbálta megőrizni Magyarországon a demokráciát.
Napjai ma sem unalmasak. Mivel foglalkozik, ha épp nem a sísporttal?
Történészként fő művem Az elveszett presztízs című könyv, ami arról szól, hogy az 1848–49-ben az egész világ csodálatát kiváltó Magyarország már az első világháború előtt, de főként alatta hogyan vesztette el ezt a jó hírét. Ennek három kiadása jelent meg, látható módon sok mindenki felfigyelt rá. Azután egy politikusnak szerintem szinte kötelessége emlékeit megírni: nekem túlságosan sok van, ezért kiválasztottam azt a területet, amire a társadalom a legfogékonyabb lehet, ez pedig a szomszédságpolitika. Erről írtam Kísérlet a trianoni trauma orvoslására címmel, most jelent meg decemberben második kiadása, ezt egy új fejezettel bővítettem. Elég sok megkeresést kapok politikai megszólalásokra, publicisztikai jellegű írásokra, és
a szomszédságpolitikáról szóló könyvemet egy amerikai kiadó is megjelentetni készül. Én fordítom és rövidítem.
És akkor még nem említettem, hogy ha az Úristen is azt akarja, és ezt a munkát idén el tudom végezni, akkor politikai memoárt írok élményeimről, kezdve a Rákosi-korszaktól, amelyben iskolás voltam, és ahol érettségi után két évig segédmunkás lettem. Ez egy izgalmas életpálya, az volt benne a szép, hogy nagyon nehéz időszakból indulva, végül is megértem a rendszerváltozást. Hogy ez hova vezet és mi lesz a mai világgal, az más kérdés. 1989–90 volt az életem legszebb időszaka: tele voltunk reménnyel, azt gondoltuk, a történelmi balsors most véget ér.
Amikor külföldi síútra indulsz, nem zárhatod ki teljes mértékben a balesetek eshetőségét – de vajon mi történik ilyenkor, ki állja a cechet és hogy úszhatod meg legalább anyagilag könnyen a dolgot? Olvasd el erről szóló cikkünket is.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
