„Kevesen ismerik a sürgősségi igazi arcát, a benne dolgozókat meg még kevesebben” – hangzott el Baji Anikó előadásában a TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényén. Ancsa már 24 éve dolgozott a betegellátásban, amikor újra beült az iskolapadba, hogy naprakész ismeretekkel felvértezve változtasson ezen: az volt a célja, hogy hidat képezzen a szakemberek és a laikusok között, mivel azt tapasztalta, hogy a kórházi konfliktusok hátterében leggyakrabban a nem megfelelő tájékoztatás áll.
A BGE kommunikáció és média szakán szerzett oklevelet, megalapította a mára már több mint 70 ezer követővel bíró AKUT Szakasz közösségi oldalt, elindította a C-vágány nevű blogot, két könyve jelent meg. Online felületein elsősorban személyes megosztásokkal, hasznos infógrafikákkal és kulturált vitákkal találkozhatunk, de van olyan is, hogy Alec Baldwin ifjúkori bozontos mellkasa jön szembe (amikor egy gyors EKG valós kihívást jelent…).
Ancsa sokoldalúságára jellemző, hogy a vagány, őszinte, átélhető, humorban is bővelkedő stílus mellett nyáron például a stroke-ról készített megdöbbentően tanulságos rövidfilmet Süket fülek címmel, a korábban elnyert Richter Anna-díjnak köszönhetően. Mindeközben végig a frontvonalban küzd, szkafanderben látja el a betegeket. Mi is a kórház előtt csíptük el az egyik első tavaszi reggelen.
Műszak előtt vagy után?
Ezen a héten végig dolgozom, úgy jött ki a beosztás. Egymás után három nappalos műszakot vittem, ma éjszakás leszek. Kicsit fáradt vagyok, de sikerült 9-10 órát aludnom, ami igen ritka.
Itt, az Uzsoki Utcai Kórházban dolgozol a sürgősségin.
Nagyon szeretem ezt a kórházat. Mindenkinek, akit idecsábítok, rögtön be is szoktam mutatni. Éjszaka úgy néz ki, mint egy adventi képeslap, gyönyörű szép sárgán világítanak a hatalmas szecessziós ablakok. Itt felül lehet látni a ráépítést, a plusztoldalékokat, ott pedig a bástya jellegű tornyot, megvannak még a kerek motívumok is. Az épületben régen a Pesti Izraelita Nőegylet leányárvaháza működött. Akkoriban még nem Uzsoki, hanem Jókai utczának hívták a helyet. Körben nagy pusztát képzeljetek el, nem volt még ennyire beépítve. Sikerült megszereznem az első igazgatónő, Gerő Katalin kéziratát. Rengeteg érdekesség van benne arról, hogy milyen volt itt az élet, hogyan alakult a sorsuk. Az igazgatónő úgy adta át az árvaházat, hogy kórház legyen, és most, száz évvel később is kórházként üzemel. Nagyon izgalmas sztori, részben erről fog szólni a következő regényem. A sürgősségi egyébként a régi és az új épület határán van, mintha két külön világ között imbolyogna az ember, amikor átmegy egyik szárnyból a másikba.
Triázs szakápoló vagy. Összefoglalnád, mik a főbb feladataid?
Amikor megérkezik egy beteg, osztályozó nővérként megvizsgálom: megmérem a vérnyomását, a pulzusát, meghallgatom a panaszait, megfigyelem a tüneteit, és ezek összessége alapján eldöntöm, milyen betegsége lehet. A panaszok alapján lehet sebészeti, szemészeti, fül-orr-gégészeti, belgyógyászati, azon belül kardiológiai, gasztroenterológiai vagy diabetológiai eset is. Rengeteg beteget hallgatunk meg egy nap. Nálunk a hármas fokozat, a sürgősségi a kiindulópont, ahhoz képest mérlegelem, hogy a tünetei mennyire riasztóak. Én állítok fel egy sorrendet: ha magasabb kategóriába sorolom, tehát előreveszem, akkor kettes vagy egyes lesz. Ha úgy ítélem meg, hogy nem annyira vészesek a tünetei, akkor kicsit többet tud várni. 1-től 5-ig terjedő skálán szoktunk osztályozni, ahol az 1-es az újraélesztés, a 2-es a kritikus, a 3-as a sürgős, a 4-es a közepesen sürgős. Ez utóbbi már nem biztos, hogy feltétlenül kórházi ellátásra szorul, de nem baj, ha klinikai szakorvos megvizsgálja. Az 5-ös pedig a halasztható esetek kategóriája, az idetartozó betegeknek inkább a háziorvosi ügyeleteken lenne a helye, de valamiért hozzánk érkeztek be.
Szerinted miért van, hogy viszonylag kevesen hallottak erről a munkakörről? Megmondom őszintén, én is a TEDxLibertyBridgeWomen-es előadásodon találkoztam először a kifejezéssel.
Aki volt már sürgősségin, az tudja, mit jelent az, hogy triázs. De sokan a sürgősségi betegellátást sem tudják definiálni, különféle asszociatív értelmezések élnek a köztudatban. Kicsit olyan ez, mint amikor a gyerek bekerül az iskolába, és nem mutatkozhat be. Találnak majd neki nevet, barátokat, feltételeznek róla mindent, elindulnak pletykák, és többen fogják utálni, mint szeretni. Nagyon sokáig tart, mire beilleszkedik, és végre el tudja mondani, ki ő, mi ő, mit csinál. Ugyanez a helyzet a sürgősségi betegellátással. Amikor a 2000-es évek elején megérkezett az egészségügybe mint új ágazat, akkor bizony elfelejtették bemutatni. Nem mondták meg, mire jó, kiknek jó, csak annyi történt, hogy tessék, itt van, ez a sürgősségi, itt gyorsan megoldódik minden. Persze mindenki kapva kapott az alkalmon, azt hitte, lesznek kiskapuk, előrehozott vizsgálatokhoz lehet majd jutni – sajnos itt csúszott el a lényeg. Úgyhogy nekem az az egyik fő célom, hogy bemutassam az embereknek, mi a sürgősségi. Szerencsére fogékonyak rá, egyre többen érdeklődnek iránta.
Mennyire békéltek meg azzal, hogy nálatok nem érkezési sorrend van?
Sokan nem értik, hogy bejönnek a sürgősségire egy akármilyen problémával, és ad absurdum nincsen azonnal ellátás. Nem értik meg, hogy vannak olyan betegek, akik sokkal súlyosabb állapotban vannak, és emiatt kénytelenek vagyunk előre sorolni őket. Egy idős beteget például – hiába nincsenek nagyon súlyos problémái – a gyengült kora már eleve előre sorolja. Nem fogok kinn ültetni egy 98 éves embert csak azért, mert valaki azt gondolja, ő előrébb való. Ugyanez jellemző ránk a hajléktalanellátás terén. Ha bejön egy hajléktalan ember, aki habot köp, már elnézést, hogy ezt mondom, nyilván be fogjuk vinni a megfelelő időben, és nem fogjuk előrébb sorolni azt az embert, aki jobb anyagi helyzetben van.
Mi kell a megszállottságon kívül ahhoz, hogy valaki elbírja azt a felelősséget, azt a nyomást, azt a pörgést, amivel ez a tevékenység jár?
Szakmai rátermettség. Az, hogy valaki megszállott, az kevés. Ehhez egyfajta adottság kell, nagyfokú nyomás- és teherbíró képesség. Elképesztő nehéz néha úgy osztályozni, hogy dőlnek befelé a betegek, és nekünk fenn kell tartani a rendszert. Közben folyamatosan kommunikálunk a betegekkel, higgadtak maradunk. Egy nyugodt sürgősségin 3 másodperc alatt lehet armageddon, amikor egyszerre szalad be 5–10 mentő, hegyekben állnak a betegek, és meg kell tudnunk teremteni egy normális sorrendet, allokálni kell a munkafolyamatokat, mindenkihez kijelölni szakembert és megszervezni a betegútvonalakat. Ez nagyfokú pszichés megterhelés, úgyhogy azon kívül, hogy valaki megszállott, alkalmasnak is kell rá lenni. És persze nem szabad sokáig csinálni, mert különben kiég az ember.
Nem igazán lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy van versenysportolói múltad.
Nagyon sok triázsnak van. Fontos a szívósság, az erőnlét. Az egyik kollégámmal például, akivel egy csoportban dolgozom, régen együtt kajakoztunk. Neki még nagyobb az állóképessége, mint nekem, mert én van, hogy hajnali 5-kor leülök és tátott szájjal elalszom egy sarokban, ő viszont még megy tovább. Sokan egyébként intenzív osztályokon érlelődtek, ott tettek szert komoly teherbíró képességre, de sokan a versenysportból jöttek, vagy a sürgősségi mellett kezdtek el foglalkozni vele feszültséglevezetés céljából. De tudod, maga az SBO, a sürgősségi betegellátás egyfajta függőség, szerintem mi mindannyian függők vagyunk. Ahogy az előadásban is elmondtam, én megpróbáltam kiszállni belőle, de nem lehet, mert elvonási tüneteim voltak. Szó szerint. Mikor megjelent egy beteg a magánklinikán, akit meg kellett szúrni, kukákat borítottam, hogy én érjek oda először. Szóval nehéz erről leszokni, de azért tudomásul kell venni, hogy van más is. Sok mindent ki kell próbálni, és akkor az ember megtalálja azt, ami a legközelebb áll hozzá, és ahhoz kell tanulni valami pluszt. Ez lett nekem a kommunikáció.
Az AKUT Szakasz közösség az egyik legismertebb egészségügyi fórum lett a Facebookon az elmúlt öt évben. Azért hoztad létre, hogy hidat képezz szakemberek és laikusok között. Mennyire terhel meg az összekötő szerep, a folyamatos egyensúlyozás? Szoktak lenni lojalitáskonfliktusaid?
Ó, hogyne. De már egész megszokták tőlem, hogy görbe tükröt tartok a szakdolgozók és a betegek elé is. Sokáig nehezteltek rám emiatt. Eseteket mutatok be, amelyekben megláthatják önmagukat. Sokszor heves viták bontakoznak ki, de mindig meg tudjuk beszélni, melyek azok a pontok, ahol nincs egyetértés. Én nem szeretem, ha a beteget lehülyézik csak azért, mert nem rendelkezik bővebb egészségügyi ismeretekkel, vagy lekicsinylik. Ugyanakkor a szakdolgozót se bántsák azért, mert lassan dolgozik. Mindkét oldalnak megvannak a maga nehézségei, amiket egyre jobban kezdünk megérteni, elfogadni, és ez szerintem nagyon fontos. Ez az összekötő szerep a kommunikáció lényege. Az a politikamentesség pedig, amire törekszem, sokak számára az egyik legvonzóbb része az oldalnak. A posztokat intelligens vitafórumnak tekintjük, ahol mindenki el tudja mondani az álláspontját. Nem kell attól félni, hogy valakit a vélt politikai nézetei miatt hátrányosan kezelnek, mert ez nem volt, és nem is lesz divat az oldalon. Emberek vagyunk, akik értenek az egészségügyhöz, vagy szeretnének jobban érteni hozzá.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
A járvány kitörése óta sokat változott a társadalom vírushoz, védekezéshez, egészségügyhöz való viszonya. Míg tavaly tavasszal tapssal ünnepeltek titeket, addig a januári blogbejegyzésedben a verbális erőszak közösségi médiában tapasztalható felerősödéséről írtál. Hol tart most ez a folyamat?
Az emberek elfáradtak a második hullámra. Minket kezdtek el utálni, mert mi vagyunk az első kézzelfogható közeg, akikkel személyesen találkoznak az ellátás során. Az indulatok igazából nem nekünk szóltak, hanem a bezártságnak. Ennek része a kötelező maszkviselés is, amelynek kapcsán sokan háborognak. Aztán egyre többen jöttek azok, akik szerint nem is létezik a vírus. Most pedig itt van az oltásőrület. Ha jobban végiggondolod, az egész folyamat hasonlít Elisabeth Kübler-Ross gyászmodelljére, annak szakaszaira. A tagadást, a haragot, az alkudozást követően szerintem most tartunk a veszteség érzésénél, a depressziónál. Remélem, ebből lépünk szép lassan tovább az elfogadásra, és ez a vírus közénk fog simulni, megtanul velünk együtt élni, akár az influenza. Nem tudunk vele mást csinálni. Ez egy icipici, buta vírus. Nem kérdezi meg, hogy melyik politikai oldalt pártolod, gazdag vagy-e vagy szegény, sovány vagy kövér. Egyszerűen találkozol vele, beléd költözik, megbetegít, és ha mázlid van, túléled, ha nem, nem. Ezt kell tudomásul venni. Az elfogadást pedig úgy tudjuk növelni, ha tájékoztatjuk az embereket. Ebben pedig azok a szakemberek a leghitelesebbek, akik ezzel foglalkoznak, akik ebben benne vannak.
Úgy tűnik, teljesen más az a járvány, amit ti láttok, mint amit az emberek túlnyomó többsége tapasztal a hétköznapokban.
Két járvány van, igen. Az nem baj, ha az emberek nem találkoznak közvetlenül a járvány rút oldalával. Mondjuk, én kicsit többet mutatnék meg belőle. Csak hogy nagyjából lássák, milyen elképesztő küzdelmek folynak a kórházakban. Látjuk ezeket az embereket szenvedni, fulladni, néha sikoltoznak, néha két kézzel kapaszkodnak az ágyba levegő után könyörögve. Ezt megélni borzasztó érzés. Ezt nem mutatnám meg az embereknek, mert ez tényleg ijesztő, ez már horrorfilm. Azt viszont igen, hogy rengeteg beteg van, hogy beöltözve masírozunk, arctalanul. Ezt látni kéne az embereknek, mert ez valóság, és csak akkor hiszik el, amikor bekerülnek hozzánk a rendszerbe. Tehát van egy járvány, amit elképzelnek, és van egy, ami hús-vér valóság, amivel a kórházakban találkozunk. A könyvemben, illetve több blogbejegyzésben is bemutattam ezt a kettősséget. Tényleg embertelenül rossz, amikor egymás után tolják be a fulladó betegeket, állnak sorba kint a mentők, és akkor döntsd el, hogy melyiknek rosszabb a helyzete, amikor mindegyik fullad, és mindegyiknek azonnal segíteni akarsz. Ebben sok egészségügyi dolgozó ki fog égni.
Te mit teszel azért, hogy megőrizd a mentális egészségedet?
Sportolok és írok. Nekem a média a menekülő útvonalam, a pluszlapát a hajóban. Egy percig nem titkolom, hogy a kommunikáció és a média felé kacsintgatok. Ha csak a sürgősségi lenne, akkor megőrülnék, mert az töltené ki az egész életemet. Ez borzasztó érzés egyébként. Nézem a kollégákat, akik csak ebben élnek, és látom rajtuk, hogy egyre jobban törnek össze lelkileg, mert nincs az a plusz, amivel tudnak foglalkozni, ha hazamennek. Jön a tavasz, biztos ki fogok menni futni, túrázni, már alig várom, hogy legyen valahol teniszpálya, ahol csapkodhatok. Persze van a passzív kikapcsolódás is, amikor csak hanyatt fekve hörgök. Két hétig voltam szabadságon, egy hétig ezt csináltam. Olyan fáradt voltam, azt hittem, sosem kelek ki az ágyból. Aztán elkezdtem jönni-menni, imádok fotózni, főleg épületeket.
A beszélgetés elején röviden említetted, hogy regényt írsz.
Még az adatgyűjtésnél tartok. Az Uzsoki Utcai Kórház épületének megrendítően csodálatos történelme van, maga az egészségügy pedig bámulatos fejlődésen ment keresztül az elmúlt száz évben. Az arcidegzsába gyógynövényes kezelésétől eljutottunk odáig, hogy egy stroke-ot követően magát az embólust tudjuk kihalászni az érből. Agyműtéteket végzünk, szívátültetéseket, vértelenül operálunk ízületeket, képesek vagyunk mozgásukban korlátozott embereknek műtéti megoldásokkal visszaadni a mozgásukat és megszüntetni a fájdalmukat. Hihetetlenül nagyot ugrott az egészségügy, és ebben a kórházban minden jelen van. A regényben egy dinasztia életén keresztül szeretném bemutatni a magyar egészségügy történelmét. Lesz benne szerelem, ármánykodás, külföldre vándorlás, hazatérés. Ez egy hosszú projekt, 3-4 kötetesre tervezem. Egypár évig ez lesz a hobbim.
