Még egy Maslow-piramis, és beleverem a fejemet a falba!

Ha még egyszer felrajzol nekem valaki egy Maslow-piramist, akkor először beleverem a fejem a falba, majd elhagyom az épületet, és többet nem jövök vissza! Ezt egy nagyvállalatnál dolgozó tréningrésztvevő sikította kétségbeesve egyik kollégámnak. Indulata érthető. Ha mondjuk, elvégzett egy-két gazdasági iskolát, és részt vett – ahogy a mai vállalati vezetők többsége – 10-100 tréningen, akkor enyhe eufemizmus, hogy a könyökén jön ki a Maslow-piramis.

Pedig van sok érdekes dolog ebben, amiről a többség nem tud, vagy nem úgy tudja, ahogy az ki lett gondolva. Abraham Maslow 1954-ben, a Motiváció és személyiség címen (magyar fordításban nem jelent meg) publikált könyvében fejtette ki alaposan azt a gondolatát, melyet ma szükségletek hierarchiája néven ismerünk, és amelyet piramisformában szokás ábrázolni. Nincs az a menedzsmentkurzus, ahol egy ponton ne kerülne elő, többnyire ez az első tétel a „hogyan motiváljuk az embereket a munkahelyen?” szekcióban. Maslow azt mondja, hogy az emberi szükségletek, melyek cselekvésre motiválnak, bizonyos fontossági sorrendbe rendeződnek.

Elsődleges a fiziológiás szükségletek kielégülése (éhség, szomjúság csillapítása, alvás, légzés stb.), ezt követi a biztonság iránti igény (életünk biztonságban legyen, legyen munkánk, biztonságos környezetünk). Ezután jön a közösség, érezzünk szeretetet, tartozzunk valahova. Utána a megbecsültség, hiszen mindenkinek szüksége van arra, hogy elismerjék, hasznosnak érezhesse magát, értéket teremtsen. Végül pedig az önmegvalósítás, aminek az a lényege, hogy az ember megtalálja a benne rejlő potenciált, és kihasználja azt. Az önmegvalósítás egyéni vágyaktól, céloktól, érdeklődési területtől függően mindenkinél más lehet. Lehet, hogy valaki az anyaságban találja meg, más a gyönyörű japánkertjében tudja kibontakoztatni önmagát, megint mások a fizikai kutatásban.

Maslow elmélete annak ellenére lett ennyire népszerű, hogy tudományos kutatások nem igazán támasztották alá. Mégis a tanárok imádják tanítani, a tanulók pedig megjegyzik, mert valahogy igaznak hangzik. Az emberek ráismernek, és nem azt mondják, hogy ez hülyeség, hanem képesek magukra vonatkoztatni, azonosulni vele.

Maslow sosem rajzolt piramist

Persze sok kritikusa is akad. A legjogosabb kritika arra vonatkozik, hogy mindenkit más motivál, és egész egyszerűen nem igaz az, hogy amíg egy alacsonyabb szint nem teljesül, addig az ember nem tud a magasabb szintű szükségletekre fókuszálni. Mert miért ne lehetne valaki csodás költő (önmegvalósítás), ha éhezik (fiziológiai szükséglet szint)? Számtalan ellenpéldát fel tudunk sorolni. Na ez a vita olyan, mintha valaki a Mona Lisára rajzolt volna egy bajuszt, majd az összes reprodukción, plakáton és képeslapon a bajszos kép szerepelne – amire a kritikusok azt mondják, hogy szép-szép ez a kép, csak az a bajusz nem illik rá. Szemben azzal, amit tanítanak, Maslow sosem mondta, hogy az alsóbb szintnek muszáj kielégülnie, hogy feljebb léphessünk, egyszerűen csak a motivációs arányok változásáról beszélt. Ezt a „kielégül-feljebb lép” elgondolást fejezi ki a piramisos ábrázolás (nem lehet tudni, hogy melyik volt előbb: a rajz vagy a sarkított állítás), aminek szintén nincs köze Maslow-hoz, ő nem rajzolt piramist.

Az önmegvalósítás izgalmas

Az önmegvalósítás azért még mindig ott ül a hierarchia tetején, és talán ez volt a legérdekesebb a koncepcióban. Maslow, mint más pozitív pszichológusok akkoriban, azon töprengett leginkább, hogy hogyan tud az ember kiteljesedni. Mit jelent az, hogy van értelme az életének? Hogyan tudja kibontakoztatni azt a sok lehetőséget felnőttként, ami születéskor még benne volt? Manapság, ha önmegvalósításról beszélünk, akkor boldogságra és eredményességre gondolunk. Maslow idejében az önmegvalósítás sokkal inkább lelki egészséget, növekedést jelentett. Ilyenformán az önmegvalósítás nem egy eredmény vagy cél, hanem egy állapot, egy folyamat, melyben az ember képes arra, hogy jól érezze magát, fejlődjön, gyarapodjon.

Ez az elmélet önzésre buzdít?

Az önmegvalósítás éles bírálói azt mondják, hogy ez nem túl szimpatikus dolog. Túlságosan individualista, ne állítsuk, hogy az embernek az lenne a legmagasabb rendű motivációja, ha a saját kedvteléseinek él. Ez megint egy bajszos Mona Lisa-kritika: Maslow nem ilyen individualistán látta ezt. Igaz, sajnos korábban meghalt, mint hogy elkészült volna az új könyv, amin dolgozott. Ebben az önmegvalósítást kötötte volna a transzcendenciához és spiritualitáshoz. Ez utóbbiak valami olyasmit jelentenek, hogy az egyén kilép énje szűk korlátai korlátaiból, és önmagát valami magasabb szintű rendezőelv részének tekinti. Felismeri, hogy csak egy pont a világ és a történelem egészéhez képest, és saját önző szempontjait elengedve a világ és a közösség szempontjából definiálja önmagát.

Elsőre úgy tűnik, mintha az önmegvalósítás ezzel szembe menne, hiszen ott arról van szó, hogy a magában rejlő lehetőségeket fedezze fel. Valójában viszont, és Maslow is így gondolta, az önmegvalósítás szükségszerű lépés ahhoz, hogy az ember hozzá tudjon tenni a világhoz valami értékeset. Az önmegvalósító ember nem feláldozza saját lehetőségeit a világ érdekében, hanem teljes egészében kibontakoztatja azokat, éppen azért, mert így tudja legtöbbet adni a közösségnek.

Hogy néz ki az önmegvalósítás a 21. században?

Manapság mintha mindenki csak a saját céljait, anyagi javait és a hatalmat hajszolná, mintha kiveszett volna az önmegvalósítás célja a gondolkodásból. Ezt felismerve Scott Barry Kaufman megvizsgálta, hogy a mai körülmények között mi értelmezhető az eredeti, önmegvalósítással kapcsolatos gondolatokból. Átnézte Maslow összes eredeti írását, kiszedte belőlük az önmegvalósító ember jellemzőit, majd ezeket leszűkítette értelmezhető különálló fogalmakra. Ennek alapján azt lehet mondani, hogy a mai önmegvalósító ember: humánus, magasabb céljai vannak, képes szépséget látni a hétköznapi dolgokban; tisztán látja a világot olyannak, amilyen valójában; és ezzel együtt elfogadja azt; megél csúcsélményeket; eredeti; morálisan érzékeny és kreatív.

A fenti jellemzők teszik lehetővé bárkinek, hogy elégedettséget éljen meg, ugyanakkor cselekedeteivel hozzátegyen a világhoz, értéket teremtsen. Kaufman kutatásai Maslow egy elképzelését cáfolták meg csupán: Maslow azt állította, hogy az önmegvalósítás szinte elérhetetlen cél, egy-két embernek, ha sikerül egy generációban. Kaufman nem így találta. Nemtől, kortól, iskolai végzettségtől, lakhelytől, mindentől függetlenül sokkal több ember eljut ebbe az elégedett alkotó állapotba, mint ahogy azt korábban hittük. Ami optimistává tehet mindenkit, hogy célul tűzze ki ezt a békés és alkotó állapotot.

Ha kíváncsi vagy, te magad hol tartasz az önmegvalósítás felé vezető úton, itt egy teszt (angolul), ahol megnézheted.