Senkinek nem újdonság, hogy a hosszú távú stressz káros hatással van az életünkre és az egészségünkre. Aki gyerekként stresszes környezetben, vagy nélkülözésben nő fel, annak egész életére sérül az immunrendszere és a világhoz való hozzáállása. Azt viszont kevéssé láttuk eddig, hogy egy-egy kisebb stresszes esemény milyen hatásokkal járhat a későbbiekre vonatkozóan. Itt most nem olyan traumatikus eseményről van szó, ami derékba töri az ember életét, csak sima, egyszeri vagy pár alkalmas stresszhatásról.
Egy új kutatás meglepő irányból ad erre vonatkozóan támpontokat. A Cornell Egyetem kutatóinak, Maren Vitousek vezetésével eszükben sem volt embereket vizsgálni, hiszen biológusok. Mégis néhány kísérletük, amiket fecskékkel végeztek, sokat elárul arról is, hogy egy stresszes időszak hogyan nyomja rá a bélyegét az életünkre - még jóval a megtörténte után is.
A testi stresszreakció minden gerincesnél hasonló
Következtetéseik azért gondolhatók tovább az emberekre, mert a biológiai stresszreakció nagyjából ugyanúgy fut le a gerincesek nagy részénél, így nálunk is. Egy újfajta eljárással szabadon élő odúfecskéknél (Tachycineta bicolor) érték el, hogy testükben rövid időszakokra megnövekedjen a stresszhormon mennyisége. Készítettek egy olyan zselét, mely glükokortikoidot, vagyis stresszhormont tartalmazott. Betettek a fecskék fészkébe egy-egy órára egy műtojást, ami be volt kenve ezzel a stresszes zselével. Így amikor a fecskemama költött, ráült erre a tojásra, és a zselé a bőrén keresztül bekerült a szervezetébe. Tehát nem valódi stresszes dolognak tették ki a fecskemamát, csak elérték, hogy a teste úgy reagáljon, mintha stresszben lett volna. A kutatók variálták, hogy milyen dózisban tartalmaz a zselé stresszhormont, amivel összesen ötször egy órát érintkeztek a költő madarak.
Egy-egy stresszes esemény hónapokkal később is negatív hatású lehet
Miután kikeltek a kisfecskék, a kutatók nem várt erősségben látták a jóval korábbi, és viszonylag enyhe testi stresszreakció hatását. A kontroll fecskemamákhoz képest a stresszhormonnal kezelt fecskék sokkal kisebb intenzitással etették a fiókáikat, mintha valami fáradtság ült volna rajtuk. A fiókáik így kisebbek és kevésbé életképesek voltak, mint egy átlag fecskefióka.
Minél nagyobb dózisban kapták a vizsgálat alanyai a stresszhormont, annál feltűnőbb volt a különbség a viselkedésükben, és utódaik fittségében. Ebből az a tanulság, hogy akinél egy stresszes esemény nagy hormonális választ vált ki, annál hosszú távú negatív hatásokkal jár az adott esemény.
Van, aki jobban bírja
Természetesen van különbség az egyedek között abban, hogy kinél mennyi stresszhormont szabadít fel ugyanaz a feszültséget keltő dolog. A következő kutatásukban erre fókuszáltak a kutatók: miután befogtak fecskéket, megnézték, hogy a befogást követően mekkora volt a stresszhormon szintje a szervezetükben, és mennyi idő alatt állt vissza a hormonszint a normális értékre. Voltak olyan fecskék – mint ahogy vannak olyan emberek is –, akiknél ugyanaz az ijesztő esemény alacsonyabb stresszhormonszintet váltott ki, és hamarabb visszaállt a szervezetük normál állapotba, mint a többieké. Ők a reziliens fecskék.
A kutatók ezután megnézték, hogy a fentebb ismertetett módszerrel bevitt stresszhormonhatásra melyik fecske hogyan reagál. Az eredményen nem lepődtek meg: azon fecskék, akik a befogásukra kisebb stresszreakcióval reagáltak, és hamarabb visszaállt a normális hormonszintjük, ezt az akadályt is könnyebben vették. Vagyis jelentős egyéni különbség van – már fecskéknél is – abban, hogy valaki mennyit idegeskedik, és hogy hogyan bírja a nyomást.
Pozitívumok is akadnak
Ez elég elszomorító eredmény lehet azoknak, akik magukat a stresszt rosszul viselő, szorongó alkatnak ismerik. De azért van két biztató olvasata: az egyik az, hogy igen, tényleg van különbség abban, hogy biológiailag hogyan reagálunk a stresszre, nem kell mindenkinek ugyanannyit kibírni, nem gyenge vagy lúzer az, aki kevésbé bírja a stresszt, mint mondjuk a munkatársai. Egyszerűen a teste másmilyen, másképp reagál. Ha pedig ezt tudod magadról, akkor már tudsz is alakítani azon, hogy milyen elvárásokat támasztasz magaddal szemben.
A másik, optimizmusra okot adó dolog pedig az, hogy a kutatók azt találták, hogy a stresszt jól bíró, reziliens fecskéknek több, jobb kapcsolata volt más fecskékkel. A következőkben ezt fogják vizsgálni: megnézik, hogy a társas interakciók milyen módon alakítják azt, hogy mennyire ellenálló valaki a stresszhatásoknak. Ez azért jó hír, mert a társas kapcsolataink minősége és mennyisége már nem biológiai adottság, hanem olyan dolog, amin hatalmunkban áll változtatni.
