Mint minden más hasonló fogalom, az életközepi válság sem csak úgy lett, hanem valaki, valamikor kitalálta. Elliott Jaques volt a jelenség első leírója - és hatalmasat bukott vele. Tudományos körökben még válaszra sem méltatták. Ennek ellenére, egyszer csak mégis bekerült a köztudatba, és nincs olyan ember, aki ne hallott volna róla.
Az életközepi válság 1957-ben született, amikor negyvenéves „édesapja”, a kanadai Elliott Jaques kiállt a Brit Pszichoanalitikai Társaság elé, hogy előadja gondolatait az összegyűlt rangos közönségnek. Jaques a következőket mondta: az emberek a harmincas éveik közepétől, hosszú évekig elhúzódóan egy depresszív időszakon esnek át. Nagy művészek életútját tanulmányozva mutatta ki ezt, akiknek a munkájában egészen extrém módon visszaköszön ez az időszak. Átlagembereknél pedig különféle megnyilvánulási formákat látunk: vallásos megvilágosodás, promiszkuitás, fellépő képtelenség arra, hogy élvezzék az életet, hipochonder aggodalom az egészség megromlása miatt, és kényszeres törekvések arra, hogy fiatalnak látszódjanak.
Ezt az állapotot az váltja ki, hogy az emberek felismerik, az életük felén túl vannak, a halál nem egy olyan dolog, ami csak másokkal történik, hanem ők is meg fognak halni. Beszélt egy 36 éves páciensről – később bevallotta: saját magáról – aki egész eddig úgy érezte, hogy az élet egy végtelen emelkedő, a horizont pedig távoli. Most pedig úgy érzi, hogy elért a hegycsúcsra, innen már lefelé vezet az út, és a vég, a halál, bár még messze van, egyre jobban kivehető. Jaques előadásának címe: A Halál és az Életközepi Válság volt.
Síri csend
Ezeken a pszichoanalitikai üléseken mindig éles vita zajlott az előadások utáni kérdezz-felelek részben. Az analitikusok szétszedték egymás elméleteit, parázs viták folytak. Ez után az előadás után az összegyűlt tudósok feltettek egy-két formális kérdést, majd síri csend lett. Jaques, hiszen személyes volt neki a téma, eléggé elkeseredett. Mentora, a híres Melanie Klein másnap azzal vigasztalta, hogy
sok mindennel tudnak a pszichoanalitikusok kezdeni valamit, de speciel a halál gondolatával nem nagyon birkóznak.
Így azután a kanadai kutató teljes bukásnak értékelte az előadást, félre is tette a témát. 1965-ben mégis újra elővette, és megjelentetett egy cikket róla. Ezúttal pedig hatalmas ováció fogadta, most már összhangban volt a közhangulattal.
Tovább élünk
Ha valaki 1900-ban született, akkor a várható élettartama 52 év volt. Így akkoriban joggal gondolták az emberek, hogy a negyvenedik születésnap a vég kezdete. Ahogy haladtunk előre, a várható élettartam egyre nőtt, tíz évenként nagyjából 2,3 évvel. Mire Jaques cikke megjelent 65-ben, már esélyes volt, hogy megéred a hetvenet. Ilyen kilátásokkal már érdemes volt negyvenévesen váltani, hiszen még elég sok idő állt előtted, hogy élvezz egy új karriert, vagy egy új házasságot.
Hamar átment a popkultúrába
Az életközepi válságról egyre többen beszéltek, a hetvenes években már biológiai szükségszerűségként kezelték a tíz évvel korábban még nem is létező fogalmat. Jelentése túlterjedt Jaques eredeti gondolatán, már arról volt szó, hogy bármitől lehet életközepi válságod: ha mindent elértél, amit akartál, és nem látod az egésznek az értelmét, akkor attól; ha még nem érted el, amire vágytál fiatalon, akkor meg attól. '72-ben az USA kormánya figyelmeztetett, hogy a jelenség a 35-40 éves férfiak halálának okozója lehet. A harmincas éveik második felében lévő középvezetők úgy érezhetik, hogy karrierjük elérte a platót, és innen hosszú és elkerülhetetlen lejtmenet következik.
Ebben az időben az életközepi válság a (felső)középosztálybeli férfiak kiváltsága volt. Kétkezi munkások nyilván nem törődtek az önmegvalósítással – gondolták, tehát őket nem érinti. A nőknek meg más bajuk van: a menopauza, a gyerekek kirepülése és háztartási teendők.
A nők is felfedezték saját válságukat
De a nők hamar rájöttek (párhuzamosan az erősödő női egyenjogúsági mozgalmakkal), hogy az életközepi válság menekülési útvonal. Ha utáltad az eddigi életedet, itt a lehetőség, hogy változtass rajta.
Gail Sheehy újságírónő a harmincas évei közepén meglehetősen nagy sokkon esett át. Egy interjúalanyát, egy fiatal ír katolikus tüntetőt, arcon lőtték. Ez az esemény, és fiatalságának elmúlása őt is krízisbe sodorta, ráérzett, hogy az élet véges. Bejárta Amerikát a női életválságok nyomában, rengeteg 18 és 55 év közötti nővel készített interjút. Az életközepi válságot kereste, és meg is találta. Ebből írt könyve: az Átjárók: a felnőtt élet előre jelezhető krízisei címen egy évig volt a New York Times bestseller lista élén. Utána nem csak az vált mindenki számára egyértelművé, hogy a nőket és férfiakat ugyanúgy érinti a dolog, hanem divatos is lett a fogalom: bögréken, matricákon, vicces pólókon lehetett vele találkozni.
Az egészből semmi sem igaz?
Ahogy a társadalom elkezdte törvényszerűnek tekinteni az életközepi válság létezését, úgy jött Stanley Brandes antropológus, hogy elmondja, szerinte ez az egész sok hűhó semmiért. Ő maga nem tapasztalta, így párhuzamként hozta Margaret Mead Coming of Age in Samoa című könyvét. Ez utóbbi arról szól, hogy bár itt, a fejlett világban, szenvedünk a kamaszok őrültködésétől, és azt gondoljuk, minden kamasz átesik a lázadó korszakán, addig Szamoában ez egyáltalán nincs így. Az egész egy kulturális konstrukció, ami csak a miénkhez hasonló társadalomban van, de egészen távol áll attól, hogy biológiailag kódolt legyen. Csupán az okozza a kamaszkori krízist, hogy mindenki várja, hogy majd jöjjön a krízis. Ahol nem várják, mint Szamoában, ott nincs is. Éppúgy nincs, mint az életközepi válság – érvel Brandes.
A kilencvenes években egy nagyszabású kutatást is szenteltek Amerikában annak, hogy van-e vagy sem életközepi válság. A MIDUS (Mid Life Crisis in the United States) azt az eredményt adta, hogy a legtöbb hasonló krízis-élmény más dolgokhoz kapcsolódik (válás, munkahely elvesztése, egészségi problémák stb.) nem pedig az életkorhoz, és csupán 10-20% tapasztalja meg valóban az életközepi válságot. A médiában, ahol pár évtizeddel ezelőtt hirdették a jelenséget, most olyan szalagcímeket jelentettek meg, hogy Mítosz az életközepi válság.
Az életközepi válság él és virágzik
Ám a fogalmat nem lehetett legyőzni. Túl vonzó ahhoz, hogy ejtsük. Lanchman, a MIDUS-kutatásban résztvevő egyik tudós szerint azért, mert szeretünk neveket adni az életszakaszoknak, és ezáltal jelentéssel felruházni a korszakokat. Beszélünk dackorszakról – angolul terrible two –pedig tudjuk, hogy a legtöbb kétéves tök aranyos, nem pedig borzasztó, ahogy az angol kifejezés sugallja.
És ez csak egy pár könyv és diskurzus, ami a témában született - ezer és ezer cikk, könyv, előadás szólt az elmúlt évtizedekben az életközepi váláságról. Mit szólt ehhez a fogalom megalkotója, Jaques? Elképedve nézte. Ő már régesrég elvesztette az érdeklődését a téma iránt, talán mert túlesett az élete közepén, és a munkahelyi kapcsolatok kutatásában mélyült el, amiről húsz könyvet is írt. Sosem foglalkozott többet a harmincas-negyvenes emberek lelkivilágával, mégis az általa alkotott fogalom él és virágzik ma is.
