Talán ismeritek azt a statisztikai tényt (ha ez a szókapcsolat nem önellentmondás), hogy míg a férfiak akkor is megpályáznak egy állást, ha a kiírásban szereplő kritériumok 60%-ának felelnek meg, addig a nők csak akkor pályáznak, ha kipipálhatják a követelmények 100%-át. Pár éve a Hewlett-Packard volt kíváncsi arra, hogy miért nincs elég nő a felsővezetésben. Csináltattak a McKinsey-vel egy felmérést, aminek az eredményét azóta HP-riportként idézgetik, és amiből kijött a fenti statisztika. Tegyük fel, hogy tényleg igaz az eredmény, a tapasztalataim sem mondanak ennek ellent, akkor már csak az a kérdés, hogy miért van ez így?
Szeretik ezt a nők kóros önbizalomhiányával magyarázni. Ott van az imposztor-szindróma, ami főleg nőkre jellemző, és ami azt takarja, hogy az ember nem hiszi, hogy ő maga alkalmas arra a feladatra, amit betölt, hanem úgy érzi, hogy rajta kívül mindenki más rosszul ítéli meg az ő képességeit. Az imposztor szindrómások attól szoronganak, hogy előbb-utóbb ki fog derülni kollégáik, főnökeik számára, hogy ők valójában alkalmatlanok. Azt is írják, hogy imposztor szindrómától függetlenül is van egy önbizalom-eltérés (confidence gap) a férfiak és nők között, ami történelmileg alakult így.
Tara Mohr, aki női vezetők fejlesztésére specializálódott, némileg szkeptikus ezzel az önbizalom-magyarázattal, és arra gondolt, hogy más okokat kellene keresni. Több, mint ezer embert kérdezett meg, hogy amikor nem pályáztak egy állásra azért, mert nem feleltek meg a követelményeknek, mi volt az indokuk maguk számára. Meglepő módon a legkevésbé attól tartottak, hogy képzettség, tapasztalat hiányában nem tudják majd elvégezni a munkát. Tehát nem az önbizalommal volt baj.
Legsűrűbben, mind a férfiak (46,4%), mind a nők (40,6%) azt mondták, hogy mivel nem felelnek meg a kritériumoknak, nem akarják pazarolni az energiájukat egy olyan pályázat megírásával, amiből úgyis kiszűrik őket. A nők ezek után még a következőket említették sűrűn: nem akarom kitenni magam egy visszautasításnak, ami valószínű, hiszen nem felelek meg a feltételeknek; illetve követtem az útmutatást arról, hogy ki pályázhat.
Érdemes megfigyelni, hogy nem a munkához szükségesnek gondolták a megszerzett bizonyítványaikat és tapasztalataikat, hanem a felvételi folyamatban való sikeres részvételhez. És akik azért nem pályáztak, mert nem volt meg minden elvárt papírjuk, azok nem a saját képességeiket becsülték alá, hanem a felvételi folyamatot értették félre. Nem tudták, hogy egy ilyen álláspályázatnál általában a tökéletesen ideális jelölt jellemzőit írják le a hirdetők, viszont ilyen ideális jelölt általában nem szokott lenni egy sem. Éppen ezért azok (a férfiak), akik 60%-os egyezéssel már beadják a jelentkezésüket, igazából teljesen jó eséllyel indulnak. Tara Mohr azt mondja, hogy ha a nőknek lenne információjuk arról, hogy a felvételi követelmények nem kőbe vésett szabályok, és mások, például a férfiak nem is tartják magukra nézve kötelezőnek, akkor ők is inkább beadnák a jelentkezésüket ezekre a pozíciókra.
Összességében a nők 78%-a azért nem pályázott, mert hitt a kiírás követelményeiben, illetve nem akarta kitenni magát az elutasításnak. Mi az oka a férfiak és nők közötti különbségnek? Az elutasítástól talán valóban jobban tartanak a nők, legalábbis van egy olyan kutatás, ami kimutatta, hogy a nőket sokkal tovább kísérti egy-egy átélt elutasítás, mint a férfiakat.
De még az is lehet, hogy igazuk van, és nem teljesen megfelelő kvalifikációval tényleg előbb is elutasítanák őket, mint egy ugyanolyan férfit. Van egy olyan tendencia, hogy a férfiakat inkább felveszik a bennük rejlő potenciál, azaz jövőbeni ígéretük miatt, míg a nőknél inkább a bizonyítványok és a korábbi tapasztalatok felsorolása számít a kiválasztásnál. Ha valaki nőként már dolgozott pár munkahelyen, és látta, hogyan működik ez, akkor talán jogosan fél az elutasítástól.
Történelmi okai is vannak, hogy a nők komolyabb tényezőnek tartják a diplomát, mint a férfiak. Hiszen míg a férfiak évszázadok óta saját jogon mozognak a munkaerőpiacon, addig a nők csak alig száz éve léphettek ide be, és azt is csak akkor, ha megvolt a megfelelő diplomájuk. A papírjuk bizonyította, hogy alkalmasak lehetnek. El kell tölteni ahhoz pár évet munkahelyeken, hogy az ember lánya lássa, hogy mennyire nem a papír számít az érvényesüléshez. Érdekérvényesítés, kapcsolatok, kommunikáció – ezek mind fontosabbak lehetnek, mint a diploma.
Végül pedig ott van a szabálykövetés. Az iskolában jól teljesítő lányokat általában azért dicsérgetik, és az segíti hozzá őket a jó eredményeikhez, hogy betartják a szabályokat, szófogadók, úgy csinálnak mindent, ahogy kell. A fiúkra ez jóval kevésbé jellemző. Így aztán beidegződik a nőkbe, hogy a szabálykövetés vezet sikerhez, és ezeket követik akkor is, amikor nem jelentkeznek egy állásra, pedig lehet, hogy mindenki közül ők lennének a legalkalmasabbak.
A tanulság az, hogy van egy csomó tényező, ami minket, nőket öncenzúrára késztet, és ezáltal saját magunk korlátozzuk a lehetőségeinket azzal, hogy meg sem próbálkozunk a jó (állás)lehetőségek megragadásával. Ezeket a női hiteket egy kicsit félre kéne tenni, és egy álláspályázatról való döntésnél arra gondolni, hogy a követelmény-felsorolás nem szentírás, valószínűleg a pályázók nagy része nem felel meg minden kritériumnak – és ha igazán tetszik az az álláslehetőség, akkor kár magadat előre kizárni belőle.
