Nem egyszerű dolog a párválasztás. Ha éppen ismerkedős időszakodban vagy, tudod, hogy az első látásra nagyon vonzónak tűnő partner tökéletes katasztrófának bizonyulhat. Kiderülhet az is, hogy azzal érzed a legjobban magad, aki elsőre fel sem tűnt. Mennyit hallottam már barátnőimtől, hogy „ááá, én mindig rosszul választok!” És tényleg, vannak, akik mindig belehúznak narcisztikus, önző, érzéketlen, vagy élhetetlen férfiakba. Olyan barátom is van, aki bár szintén nem élete első szerelme mellett kötött ki végül, de az összes kapcsolata helyes, kedves lányokkal volt; és tulajdonképpen jól, harmonikusan működött addig, amíg vége nem lett.
Ha már sokat csalódtál, nincs kedved további hónapokat, éveket beleölni egy, bár lángoló, mégis az első pillanattól kezdve kudarcra ítélt kapcsolatba, hanem az „igazit”, a hosszú távút, az „életed párját” keresed, akkor nyilván nagyon körültekintő vagy. Százmillió szempontot figyelembe veszel: jól néz ki, de van az a ránc az arcán, ami hiúságra utal, szóval rossz jel. Rendben lenne, de informatikussal soha többet! Szimpatikus, jól keres, és kinyitotta előttem a kocsi ajtaját – de még mindig az anyjával lakik, kihúzva! Jófej, de alacsonyabb nálam. Tudom, hogy kicsit gáz, csak annyira vonzó! Intelligens, de nincs állása. Stb.
Egy barátnőmmel húszéves korunkban felállítottunk egy listát az igazi férfiról. 10 tételes lista volt, már sajnos nem emlékszem minden pontjára, de olyanok voltak benne, hogy nem eszi cukorral a túrós csuszát (ezzel nem teljesen értettem egyet, mert én azzal szeretem, de elfogadtam, mint egy nálam bölcsebb lány férfiassági szempontját); egy hajtásra húzza le a felest, és jól vezet – mármint autót. Sejthető, hogy a listánk nem adta meg azt a kritériumrendszert, ami a sikeres kapcsolatokhoz szükséges. Erről szóltak a következő évek.
Érettebb fejjel lehet, hogy az ember már praktikusabb szempontokat néz egy kezdődő kapcsolatnál: intelligencia, munkahely, humor, szórakoztató faktor, hobbik stb. Alexandra Solomon amerikai egyetemi kutató szerint, aki a Bátran szeretni című könyvet írta, a fentiek is könnyen zsákutcába vezethetnek. Egyetlen egy olyan tulajdonság van, aminek a megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki éveken keresztül vagy akár egy egész életen át jól működjön egy kapcsolatban, ez pedig a kapcsolati önismeret.
A kapcsolati önismeret azt jelenti, hogy az ember képes mintegy kívülállóként ránézni a saját viselkedésére, elfogulatlanul, objektíven szemlélni magát a kapcsolataiban. Akinek van kapcsolati önismerete az
- Képes nyíltan beszélni a korábbi kapcsolatairól, és elmondani, hogy a korábbi tapasztalatai hogyan hatottak arra, ahogy most viszonyul az emberekhez
- Figyelmüket képesek befelé fordítani, és elmondani, hogy mit éreznek, ahelyett, hogy kontrollálatlanul kijönne belőlük egy érzelmi reakció.
- A kapcsolati problémákat a „mit csináltam én rosszul” és „mit csináltál te rosszul” kombinációjának látják.
- Képesek meghallgatni egy visszajelzést a saját viselkedésükről anélkül, hogy visszatámadnának, vagy begubóznának. Illetve inkább észreveszik magukat, hogy visszatámadni, vagy elfordulni kezdtek, és megpróbálnak a helyzetben maradni, nyitott szívvel és fülekkel.
Egy hosszútávú kapcsolathoz ez a kapcsolati önismeret sokkal fontosabb, mint az egyéb kritériumok. Ugyanis a dolgok megváltoznak, idővel már nem lesz olyan daliás vagy csinos, elveszítheti az állását, megkophat a szexuális varázs, jöhetnek nehezebb, problémásabb időszakok. Így olyan emberre van szükség, aki partnerként ott marad az ember mellett, akivel kéz a kézbe szembe lehet nézni a problémákkal, és közösen megoldást keresni rájuk.
Alexandra Solomon ad tippet arra, hogy hogyan lehet már az első randevúkon kiszúrni, hogy a partner rendelkezik-e ezzel a kapcsolati önismerettel. Ez elég praktikus, ha az ember már beleunt az ideje fecsérlésébe, és céltudatos a nagy ő megtalálásában. Az egyik fontos jel, hogy
Hogyan kezeli a kínos szitukat
Minden randevún adódhatnak olyan pillanatok, amiket az ember nem úgy tervezett, és amik esetleg kellemetlenek. A saját megítélésed érdekében (hiszen a partner is döntési folyamatban van) javaslom, hogy ne feltétlenül te provokálj ilyeneket. Nem kell Bridget Jones-szá változni, legfeljebb akkor, ha a jelölt utolsó esélyeként még pozitív meglepetést szeretnél szerezni magadnak, vagy vágysz egy jó sztorira, amit majd mesélhetsz a barátnőidnek.
Nagy valószínűséggel fog történni valami magától is: nem jön ki a pincér, esetleg ha kijön, akkor bunkó; vagy rossz ételt hoznak, vagy valaki szemtelenül besuttyan az általatok kiszemelt parkolóhelyre. Ilyen esetekben a partner háromféleképp reagálhat:
- Harcosan: kiabál, kikéri magának, számon kér, dühödten magyaráz, dudál vagy szentségel
- Elkerülőn: szégyenkezik, nem tesz semmit, elfordul, megalázottnak tűnik
- Átgondoltan: megáll, elemzi magában a helyzetet, majd kiáll magáért oly módon, hogy másokat sem bánt meg, de erőtlennek sem tűnik.
A harmadik verzió a nyerő, de tudni kell róla, hogy nem feltétlenül ez a természetes, vagy ösztönös emberi viselkedés. Zsigerből a kínos helyzetekre, esetleg támadásnak vehető megnyilvánulásokra stresszreakcióval reagálunk: ami a harcolj vagy menekülj válasz. Mint a stresszreakcióval általában, ebben a helyzetben is az a baj vele, hogy míg akkor hatékony volt, amikor kialakult, és az ősember medvék elől menekült, addig a mai helyzetekben általában nem ez a legjobb megoldás.
Mi, manapság, a XXI. században kommunikálunk, és ez akkor a legsikeresebb, ha ki tudjuk fejezni magunkat megvédve az érdekeinket, és tiszteletben tartva a másik méltóságát. A harcos válasz a kapcsolatot rombolja, lehet, hogy eléri a célját pillanatnyilag, de nem feltétlenül akar a másik fél legközelebb szóba állni az agresszív érdekérvényesítővel. Az elkerülő embert meg lenyomják, nem tudja érvényesíteni saját szempontjait, érdekeit.
De miért fontos ez egy kapcsolathoz? Lehet, hogy neked éppen tetszik, hogy az erős férfi megvéd és nem hagyja magát, vagy imponál a másik szerénysége. Nos azért abszolút kritikus, hogy hogyan reagál a másik ilyen helyzetekben, mert nemsokára nem a pincér vagy a másik autós lesz az idegesítő figura az életében, hanem te. Előbb vagy utóbb biztosan fogsz csinálni valami olyat, amit méltánytalannak, zavarónak, vagy furcsának talál majd. És mennyivel jobb lesz neked, ha ahelyett, hogy vádaskodna, leteremtene, vagy sértődötten elfordulna tőled, azt mondja majd: elsőre furcsa, nehezen elfogadható volt nekem, amit az előbb csináltál, szeretném ezt veled megbeszélni. Szeretnélek úgy meghallgatni, és úgy beszélni veled erről, hogy neked is legyen kedved elmondani, amit te gondolsz.
Mit mond a korábbi kapcsolatairól?
A másik biztos jele a kapcsolati önismeretnek az, hogy hogyan beszél valaki a korábbi kapcsolatairól, leginkább a szerelmeiről. Akinek nincs kapcsolati önismerete, annak az ilyen sztorijai tele vannak vádaskodással, hibáztatással, szégyennel. Lúzerek, hülyék, önző dögök és teljesen bolondok szerepelnek a történeteikben. A kapcsolati önismerettel rendelkező emberek a korábbi kapcsolataikról beszélve felvonultatják a szürke ezer árnyalatát. Szerepelnek a történetben a körülmények is, például „nem megfelelő időben találkoztunk”. Kicsinyesség helyett nagyvonalúan jellemzi volt partnerét és annak szándékait: „nehéz időket élt át, sok mindennel küzdött, nem tudott elég energiát tenni a kapcsolatunkba – vagy én nem tudtam őt jól támogatni”. És a fejlődésre fókuszálnak, azt emelik ki, hogy hogyan gyarapította őket a korábbi tapasztalat: „nem volt egy jó kapcsolat, de sokat tanultam belőle. Már én is sok mindent másképp csinálok.”
Alexandra Solomonnal egyetértve javaslom tehát, hogy egy új potenciális partnerrel való randizgatás elején figyeld meg a fentieket, és akkor lelkesülj fel igazán, ha azt látod, hogy átgondoltan, másokat nem sértve, de magáért kiállva nyilvánul meg; és nagylelkűen, összetetten, saját szerepét nem tagadva beszél korábbi kapcsolatairól.
