Levinnéd a szemetet? Ez egy egyszerű kérés, egy konkrét helyzetben, egy konkrét pillanatban. Egy olyan párkapcsolatban azonban, ami tele van feszültséggel, sérelemmel, amiben a felszínen a felek aktuálisan csak negatív érzésekkel képesek kapcsolódni egymáshoz, ebből a mondatból hatalmas veszekedés kerekedhet. Veszekedés, amiben pillanatok alatt eljutunk oda, hogy a másik sohasem segít, hogy mindig piszkál, hogy nem fontos neki a család, a párkapcsolat, sőt: már nem is szeret igazán. Már ha egyáltalán valaha szeretett.
De hogyan jut idáig egy pár? És mi történik akkor, ha ez a hangulat jellemzi a pár, a család életét, mindennapjait? Van még ebből az állapotból visszaút? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk a Tilos Rádió Teszt és lélek című műsorában dr. Tarján Emőke és Iszlai Zoltán család-rendszer terapeutákkal, a Család-rendszer Terápiás Műhely munkatársaival.
Az ismétlődő konfliktusaink félrement kapcsolódási kísérletek
A családterápia alapja, hogy rendszerszemléletben gondolkodik, vagyis abban, hogy egy család nemcsak az azt alkotó emberekből, hanem a köztük lévő kapcsolatok rendszeréből áll. Ráadásul a kapcsolatok rendszere a családon túl tágabb nézőpontból is értelmezhető, hiszen a család beágyazódik a rokonságba, társadalomba. A család-rendszer terápiában pedig nemcsak a családot, de a benne élő egyéneket is rendszerként tekintik, tehát a terápiás munkában nemcsak a családi kapcsolatok összefüggései jelennek meg, hanem a családban élők belső működési dinamikája, konfliktusai is teret kapnak.
Hogy mit jelent ez pontosan? Azt, hogy a személyiségünk számos énrészből épül fel. Kortól függetlenül ott él bennünk a gyerek, aki intenzíven képes átélni az érzelmeket, azok vezérlik, de ott él bennünk a racionális felnőtt és az értékelő, kritizáló, gondoskodó szülő is. Egy párkapcsolati konfliktus során pedig egyáltalán nem mindegy, hogyan, melyik énrészünkből reagálunk, milyen szerepben vagyunk éppen. Ezek a szerepek határozzák meg ugyanis azt, hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Számos különböző kapcsolódásra képes két ember, és egy régóta tartó párkapcsolati válságot az oldhat fel, ha képesek vagyunk az érzelmeikkel kapcsolatban lévő, szeretni vágyó részünket megtalálni, és ezzel közelíteni a másikhoz.
Ez azonban nagyon nehéz feladat. A szerepeink ugyanis automatikusan jelennek meg a helyzetekben, és sokszor már mi magunk sem érezzük, hogy mi áll a veszekedések, viták hátterében, hogy mi mozgatja ezeket mélyen. Partnerünk figyelmetlensége például könnyen előhívhatja belőlünk a szülői szeretetre vágyó, de azt meg nem kapó gyerek dühét, és ha ez a sorozatosan megtörténik, akkor - ha nem is tudatosan, de - rátanulunk ezekre a helyzetekre, kialakulnak és berögzülnek olyan működésmódok, amiket minden újabb és újabb hasonló helyzet előhív.
Így történhet meg, hogy a hosszú évek alatt felhalmozódott sérelmek nyomán már egy apró figyelmetlenség - mondjuk a szemét otthonfelejtése - is olyan heves érzelmei reakciókat kelt, amiknek valójában semmi közük sincs a konkrét helyzethez. Ráadásul ezek ismétlődése olyan téves hiedelmeket tud kialakítani, amiben leszűkítjük a valóságot és általánosítunk. Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy a másik azért viselkedik adott módon (például azért nem vitte le a szemetet), mert ő rossz, mert bántani akar minket. “A párkapcsolati konfliktus motorja a frusztrált szeretet.” - mondja Iszlai Zoltán - “Van egy kapcsolódási igényem, jóban akarok lenni veled, fontos, hogy értékelj, hogy közel legyél, fontos, hogy szeress, és ha ez elakad, akkor elindul egy másik történet. Frusztrálódik a szeretet, és elfelejtjük, mi mozgat minket.”
Baj akkor van, ha a kapcsolat kiürül és elfogyunk a szerepünkben
A fent leírt játszmákban könnyű elveszni. Ha hosszú időn át ezekben élünk, rengeteg sérelmet vagyunk képesek felhalmozni, és a személyiségünktől és a kapcsolat dinamikájától függően ezek különböző formákban jelentkezhetnek. Például abban, hogy dühösek vagyunk, hogy irritál a másik. És úgy tűnik, ez még a jobbik eset. “Ez ugyanis azt jelenti, hogy az ember kötődni akar a másikhoz, el akarja még érni a másikat, mást szeretne kapni tőle, mint kap.” - mondja Iszlai Zoltán - “Én egy terápián nem attól ijedek meg, ha nagyok az indulatok, ha a felek egymás szavába vágnak. Az sokkal nehezebb számomra, amikor közömbösség, mély megbántottság, sértettség van, amikor nehéz érzéseket előhozni, amikor a felek visszavonulnak a kapcsolattól.”
Ez utóbbi helyzet azonban nemcsak akkor állhat elő, ha a pár tagjai már kiégtek a veszekedésekben. Megeshet olyankor is, amikor konfliktusok nélkül élnek végig egy párkapcsolatot, amikor látszólag minden békésnek, minden csodásnak tűnik. “Amikor látszólag csodálatosan él két ember, akkor gyakran az egyik már halott.” - mondja dr. Tarján Emőke - “Ilyenkor arról van szó, hogy ő már annyira sokat alkalmazkodott, adott, hogy a saját életerejéhez már nincs energiája.” Ezek a kapcsolatok tudnak az évek során, a felszín alatt kiüresedni, és lassan, észrevétlenül eltűnni, miközben a benne lévők nem értik, mi történhetett. Különösen, hogy ők mindent jól és szépen csináltak. De valahogy úgy tűnik, hogy a szenvedély, az élet meghal a folyamatos alkalmazkodásban, a jó vagyok szerepekben.
Nem a másik az ellenfél, hanem a koreográfia a rossz
Éppen ezért a jó kapcsolat ismérve soha nem az, hogy nincsenek benne konfliktusok. Sokkal inkább az, hogy tudunk-e ezekkel valamit közösen kezdeni. Egy kapcsolatban ugyanis - hiába hisszük ezt ott, az adott helyzetben máshogy - minden konfliktushoz közösen kellünk. Ott állunk az élettörténetünkkel, a személyiségünkkel, és ezeket közösen tesszük bele a kapcsolatba, ahogy a konfliktusokba is. Éppen ezért nincs olyan, hogy az egyik fél a hibás. Minden problémának van ugyanis saját történeti és van kapcsolati összetevője. Ezeket a terápia során mind érdemes feltárni, hiszen az egyéni történetek tapasztalatai is beleforgatható a párterápiába. Ezek segítik azt a megértést, hogy ki miért viselkedik egyfajta módon egy adott helyzetben.
A megértés pedig elhozhatja azt a fordulópontot, amikor rájövünk, hogy a másik nem az ellenfelünk, nem direkt bánt, csak a saját túléléséért küzd. Az ellenség tehát nem a másik, hanem az a folyamat, amiben benne vagyunk, az a koreográfia, amit közösen csinálunk. Ilyenkor lesz lehetőség arra, hogy felfedezzük, milyen koreográfiák léteznek még, hogyan lehet ezt az egészet máshogy csinálni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy felismerjük a saját szerepünket, rájöjjünk arra, hogy mi mit termelünk a kapcsolatban, milyen működéseket generálunk egy nehéz helyzeteben. “Egy hosszú távú párkapcsolat fejlődési akadálypálya, amit nem lehet megúszni.” - mondja Iszlai Zoltán -“Megjelenik benne a saját élettörténetünk, és a másik ennek szereplője, ráadásul azt a szerepet játssza, amit ráosztunk.”
Idáig eljutni, meglátni a saját szerepünket, felvállalni a saját felelősségünket azonban nagyon nehéz. Különösen nehéz akkor, ha évek, évtizedek óta élünk a konfliktuskupacaink tetején, ha ezek már az életünk szerves részét képzik. Hogy mi kell ahhoz, hogy mégis képesek legyünk változtatni? Elsősorban az, hogy higgyük abban, hogy a változás lehetséges. Aztán az, hogy akarjunk is dolgozni, hogy képesek legyünk az önreflexióra, hogy vissza tudjunk nyúlni azokhoz a kötődési szálakhoz, ahol meg tudtuk élni, milyen jó dolog szeretni egymást. Ehhez pedig sokszor jól jön egy harmadik fél segítsége. Jól jön ilyenkor, a terápia.
