„Fogadd el! Engedd el!”

Sokszor hallhatjuk, olvashatjuk a fenti jó tanácsokat. Egyes embereket kifejezetten irritálja, ha meghallja ezeket a jelszavakat, mások küzdelmes igyekezetük ellenére sem képesek egy-egy helyzeten továbblépni. Mi a különbség az elfojtás és az elengedés között? Mit jelent az elengedés a gyakorlatban?

Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik már sok-sok évnyi spirituális úton vannak túl. Meditáltak már reggel-este, csak pozitív dolgokra koncentráltak, szeretetet küldtek haragosuknak, lelkük mégsem nyugodott meg, sőt! Sokszor már hitüket, bizalmukat, jóhiszeműségüket is elvesztették, hiszen sok év belső kemény munkája sem hozta meg számukra a várva várt boldogságot. Mélyen hiszem, hogy a teljes emberi lét része a transzcendens/spirituális dimenzió, de ha személyes történetünket, működésünket nem értjük meg, nem rakjuk rendbe, vajmi keveset ér a technikák erőszakos ismételgetése.

Mi lehet az oka ennek?

Leginkább az, hogy nem látjuk, érezzük a különbséget az elfojtás, és elfogadás között. Leírok egy rövid történetet ennek szemléltetésére:

Járt hozzám egyszer egy lány: Gyermekkorában folyton a kritikát hallgatta, szülei rátestálták saját bajaikat, valódi figyelmet nem kapott. Negatív érzéseire elutasítással, nehezteléssel reagáltak. Felnőttként nem volt komoly kapcsolata, újra és újra megélte, hogy nem elég jó valakinek. Több évig igyekezett csak pozitív gondolatokat „beengedni” tudatába, 30 felé azonban elszakadt a cérna, az összes addig meg nem élt, be nem engedett szorongása, dühe megjelent életében, már-már napi rutinját sem tudta ellátni, érzései annyira megbénították.

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyetértünk valamivel. Ha engem mélységesen megbántottak; ha nekem fáj, hogy nem volt jó a gyerekkorom; ha szorongok a párkapcsolatomban, akkor én ezeket érzem jelen pillanatban, mert ezeket tudom érezni. Vannak rettenetes történetek pl. egy bántalmazott gyerekkor, amik könnyen lehet, hogy elkísérnek minket életünk végéig. Fájnak, mert megbocsáthatatlanok számunkra. 

Haragban, fájdalomban, félelemben élni nem jó. Természetes, ha szeretnénk megszabadulni ezektől az érzésektől, de ha naphosszat arra koncentrálok, hogy a csiripelő kismadarakat énekét halljam csak meg, az egyrészt iszonyú nagy energiát emészt fel, másrészt hazudok önmagamnak. Ami nem jó nekem, az nem jó.

Az elfogadás ott kezdődik, hogy elhiszem magamnak, amit érzek. „Ez a dolog nekem iszonyúan fáj.” Nem próbálom szebbé tenni, lenyelni a békát. Ha így teszek, öntudatlanul elmegy egy nagyadag pszichés energiám nap mint nap, hogy a béka fel ne bukkanjon. Nem azt a sok bántást igyekszem például elfogadni, amit kaptam gyerekkoromban, hanem magával a ténnyel nem küzdök tovább, hogy ez így sikerült, és ebből egy sor olyan programom van, ami megakadályozza, hogy boldog párkapcsolatban éljek.

Elfojtás: „Nekem nem is kell párkapcsolat.” „Minden pasi/nő ilyen-olyan.”

Elfogadás: „Valamiért nem sikerülnek a párkapcsolataim, megpróbálom megérteni, én hogyan veszek részt a kudarcokban.”

Elengedés: „Gyerekkorom olyan volt amilyen, abból származó mintáim miatt hajlamos vagyok bizonyos dolgokat rosszul kezelni alakuló kapcsolataimban. Az is lehet, hogy életem végéig néha beszorongok egy párkapcsolatban, de ha ilyenkor leülök meditálni/elmegyek futni…az segít továbblendülnöm mélypontjaimon.” Így a múltam egyre kevésbé lesz jelen életemben.

Az elengedés az elfogadással kezdődik, végződik, nem olyan egyszerű különbséget tenni köztük. Nem a tényeket engedem el, hanem a görcsös akarást a meg nem történtté-tevésre. Ha egy fájó eseménnyel kapcsolatban meg tudunk nyugodni kicsit, máris nyert ügyünk van. Ha nem egész nap monologizálunk fejünkben haragosunkkal; képzeljük el újra és újra a vitát; gyártjuk, a mit mondanék neki képeket, némi energia felszabadul, és nekiállhatunk élni is az életünket. „Igen szörnyű dolog történt velem, de ettől még szerda délután háromtól hatig érezhetem magam jól a barátaimmal.” Ha már mást is tudok csinálni, mint fájdalmamat dédelgetni, új dolgok is be tudnak lépni az életemben, én magam is talán már tudok magamért tenni dolgokat, így szépen lassan önbizalmam is megerősödhet, esetleg azt is megláthatom, hogy az élet ilyen is olyan is. Hosszútávon így még akár meg is szerethetem magamat, az életemet, és sikerülhet múltam fájó pontjait más szemüvegen keresztül megnézni. Ki tudja még a végén hálás is lehetek bizonyos helyzeteknek. Ez azonban nem egy verseny. 

Miért nehéz elengedni?

Egyrészt a már leírt önhazugságok, elfojtások miatt, másrészt azért mert gyakran viselkedésmódunkká, automatikus programunkká válhat egy-egy esemény feletti kontrollálhatatlan agyalásunk. Ha sokáig az teszi ki mindennapjainkat, hogy egy fájó dolgon töprengünk, kiveszhetnek az élet egyéb kérdései. Érdemes ilyenkor megkérdezni magunktól: 

Min gondolkoznék, ha nem ezen gondolkoznék?

Mi érdekel engem az életben? Hogy szeretnék élni öt év múlva? Mit gondolok az életről?....

Próbáljuk meg megérteni mit ad nekünk haragunk, fájdalmunk.

Sokáig el lehet bújni saját életünk felelőssége alól, egy jól megteremtett bűnbakkal. „Azért tartok itt, azért vagyok ilyen, mert velem mindig kicsesznek, mert a szüleim olyanok voltak amilyenek.”

Visszatérve kicsit a lány történetéhez: Jó pár hónapig tombolt, sírt, dühös volt ő mindenre. Istenre, a spiritualitásra, apura, anyura, sokszor rám is talán, de végre megengedte magának azokat az érzéseit, amiket soha nem engedett meg. Kitombolta magából fájdalmát, majd szépen lassan elfáradt ebben. Rájött, hogy a múlton nem fog tudni már változtatni, így szépen lassan a maga tempójában el kezdett tenni magáért. Elfogadta fájdalmát, hogy az ő gyerekkora így sikerült, elengedte azt, hogy a gyerekkora felett érzett haragja tegye ki jelenének minden pillanatát. Ebben a tudatállapotban pedig el kezdett tudni ránézni saját működésmódjára. Sorra jöttek a felismerések, megértések. 

Mi lehet a segítségünkre?

Leginkább az, ha őszinték vagyunk magunkkal szemben, és érzéseinket beengedjük.

A megértés: ha rálátok arra, hogy én hogyan veszek részt abban, hogy újra és újra ugyanazt a traumát éljem meg. Ez egy nagyon fontos önismereti lépés, amiből jó esetben megszületik a nagyvonalúság más emberekkel szemben is. 

Ha szembe nézek magammal, ön-büntető programjaimmal, megértem mit miért teszek, és rádöbbenek, hogy eddig mennyire nem ÉN, hanem fájdalmaim irányították életem, talán könnyebb elfogadni, hogy más ember sem azért tesz számomra fájó dolgokat, mert az élete legfőbb célja. Az is lehet, hogy a másik sincs jól, és dühös fájdalmának kapálózása sértett meg minket, nem Ő.

Ennek átélése az elengedés lényege.